Perceval esős Shakespeare-tablója – hagyományos szituáció- és figurateremtés híján – bizonyos értelemben bizarr, profanizált, hétköznapi rítus és egyúttal erőteljes társadalomkép.

Teljesen üres a jókora színpad a Theater an der Wienben bemutatott – a Wiener Festwochen és a Münchner Kammerspiele által közösen jegyzett – Troilus és Cressidán. Vizenyős előadás. Mintha beázna a színház, végig „csöpög az eresz”, különféle helyeken csurrannak a cseppek, ritmust adnak a játéknak. A szereplők időnként lavórokat raknak az eső alá, ilyenkor intenzívebb a kopogás, a lavórok tartalmát néha egymásra öntik, hogy utána sisakként használhassák a bádogot. Nedves, nyirkos a közeg, Cassandra (Anette Paul­mann, ő játssza Andromachét és Calchast is) benne áll egy lavórban, talán bele is pisil, ingujjai kényszerzubbonyként vannak összekötve a mellénél. Egy lecövekelhető rúd, ajtókeret-imitáció, vödör, néhány összecsukható horgászszék, egy kerekes szék és egy horpadt futball-labda az összes kellék. Az utóbbi, ha nem rugdossák, többnyire a tohonya, öltönyös, ősz bunkó Ajax (Peter Brombacher) fején található. A többiek is öltönyt-nyakkendőt viselnek. Időnként leveszik a zakójukat. A társaság közepes egzisztenciák, tisztviselők vagy bankalkalmazottak benyomását kelti.

Shakespeare két társaságot – görögöket és trójaiakat – írt meg, de Luk Perceval rendezésében csak egy van. Priamus és Nestor (Barbara Nüsse) ugyanaz a kerekes székes öreg, Paris és Menelaus (Bern Gra­wert) ugyanaz a melodrámai dalokat éneklő gitáros, Hector és Agamemnon (Hans Kremer) ugyanaz az irodavezetői tekintély. Amikor Hector és Achilles farkasszemet néz (ez az „összecsapás”), az előbbi lehajtja a gallérját, és már ő Agamemnon, Hec­tort pedig a lefúrt rúdra tett lavór „helyettesíti”. Achilles (Christoph Luser) fiatal srác, Patroclus (Frederik Tidén) nyápic egyetemista, félénken egymás kezét fogva sétálnak, míg a többiek gúnyt űznek belőlük. Thersites (Joel Harmsen) jókötésű, egysze­rű fekete fiatalember zöld sortban, ő viselkedik végig a legnormálisabban. Panda­rus, a kerítő nem szerepel az előadásban.
Percevalnál nincs tér, idő vagy cselekmény – közeg van. Lassan, vontatottan, „unalmasan” történnek a dolgok, szünet nélküli két órán át, locsogással és tocsogással, fontoskodó beszéddel és esetlen mozgással. Ulysses (Wolfgang Pregler) csővé sodort papírlappal jelzi, hogy értelmiségi, vendégszöveges hosszú prológban ecseteli a trójai eseményeket, nem engedi szóhoz jutni a magával hozott ajtójelzésen belépni szándékozó Agamemnont. Béna, bávatag, tehetetlen tár­saság, groteszkek és nevetségesek, Ajax még a szövegét is „elfelejti”, az első sor közepéről adja föl neki a súgó. Politikusok? Államhivatalnokok? Köztisztviselők? Mindegy. Perceval semmit sem konkretizál, nem emlékeztet a mai protokollra, nem hozza be a médiát – a kisszerű, primitív, sekélyes mentális és kommunikációs színvonal az, ami ismerős. Kivétel a két címszereplő. Két átlagosan csinos, egyszerű fiatal, Troilus (Oliver Mal­li­son) és Cressida (Julia Jentsch), hétköznapian, mezítláb, a lány combtőig érő kombinéban, komótos lassúsággal körbejáró reflektor világítja meg őket, szerelmes gyöngédséggel bújnak a fejükre húzott pulóver alá, nászuk „másnapján” a fiú a hátán hozza be az elnyúlva fekvő lányt. Cressidát erőszakkal hurcolják el, nem kelleti magát a „vezérek” előtt, nem prostituálódik, egy székre állítva kénytelen tűrni, hogy idétlenül körbenyalakodják. Diomedes (Stefan Merki) durván leteperi, hogy elvegye tőle Troilus bőrszíját. Nincs „háború”, a színpadfenéken lagymatagon átvonul a szereplőkből álló „front” (egy gurigás falovat is áthúznak), középen Ulysses, az „értelmiségi” vezényel papírtekercsével egy szék tetején, legelöl pedig Troilus – miután bemázolta magát a Thersitestől kapott vörös festékkel – üvölti az értékvesztett, őrült, gagyi világba kétségbeesett monológját, amíg le nem megy róla a fény.
Perceval esős Shakespeare-tablója – hagyományos szituáció- és figurateremtés híján – bizonyos értelemben bizarr, profanizált, hétköznapi rítus és egyúttal erőteljes társadalomkép. Luc Bondy, hasonlóan kiváló színészekkel, mintha éppen a ritualizáltságától fosztaná meg Genet – Esslin által „valószínűsíthetően” – az abszurdok közé sorolt darabját, a Cselédeket.
A berlini Volksbühnével közös produkció a sznobok föltehető bosszúságára üdítően játékos, természetes és – szörnyű kimondani – szórakoztató. Kerüli a darabra rakódott spekulatív magyarázatokat, elméleti közhelyeket és álrejtélyességet. Három férfi helyett – ahogy állítólag a szerző kívánta – három remek színésznő játssza egy olyan díszletben, amely ugyan nem rekonstruál ap­ró­lékosan egy budoárt, de a széles ágytól, a virágerdőtől, az elektronikusan működő gardróbajtótól (mögötte gazdag ruhatár) a bárpultig, a vázákig és a képekig megvan benne minden, amit egy polgári lakberendező megkövetel. Claire (Caroline Peters) és Solange (Sophie Rois) összefonódva, kigombolt ruhában, egyértelmű leszbikus allúzióval táncol az előadás elején, hosszan, elsötétedésekkel elválasztott szekvenciákban. Erotikus ágyjelenetet is produkálnak, s közben kellemkedésükkel, kéztartásukkal, nyivákolásukkal a Madame-ot parodizálják. A két színésznő rafinált, sálakkal megbolondított ruhák – Tabea Braun tervei – váltogatásával valóságos divatbemutatót rendez. Könnyed, érzelmes zene szól, a tükrös fal inkább a luxust juttatja eszünkbe, mint az Esslin értelmezte „tükörcsarnokot”. Madame érkezésekor kapkodva, villámgyorsan raknak rendet, átöltöznek fityulás szobalánynak – utolsó ruhaigazításukat, hajsimításukat egymással szemben, tükörmozgással végzik, még egy fricska Esslinnek! -, Solange keze beszorul egy vázába, bohózatba illően próbálja kihúzni, végül széttöri a vázát a falon, Claire pedig berugdossa a cserepeket a bútor alá. (A naiv néző megállapítja, milyen jó humora van Genet-nek, a sznob pedig itt küldi el végképp a sunyiba Bondyt.)
Madame-ot az egykori Peter Stein-színésznő, a szőke-ősz hajával még mindig elegáns, finom vonású, választékos Edith Clever játssza. Agyonöltözve, divatos múmiaként vonul végig a színpadon, lassan, szertartásosan (hogy a rítusok kedvelőinek is legyen valami örömük), bal hátulról jobb előre. Kedves és bohémes, de a nővérek összekacsintó utálattal kezelik, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy elolvadjanak az ajándékaitól. Solange például olyan áhítattal lépdel a gardróbba a neki adott bundáért, hogy kiváltja a vonulása alatt megszólaló himnikus, oratorikus zenét. Majd valódi burleszk következik: Madame már majdnem megissza a mérgezett teát, de a kotnyeles Claire fölösleges megszólalásakor, a mögötte grimaszoló Solange bosszúságára, végül leteszi. A legvégén, a kettesben végrehajtott mérgezésnél azután Claire tökéletes Madame-jelmezben és -maszkban jön be, s ugyanazon az útvonalon, ugyanazokkal a gesztusokkal megismétli a teljes bevonulást – csak a kabáttól és a parókától megszabadulva ismerjük őt fel. Hosszú vonakodási cécó után – Solange többször megtagadja a kérést – issza meg a mérgezett teát, majd miután felhörpintette, ugyanolyan tapadós táncba kezdenek, mint az elején, langy zene szól, és a nővére karjában fokozatosan le-lehanyatló Claire-re halványul el lassan a fény.
Nem valószínű, hogy Genet Molnár Ferenctől tanult drámát írni, és az sem, hogy Luc Bondy megcélozta a kommerszet. De akinek ez a nagyvonalúan teátrális színészparádé nem tetszik, az csak megrögzött doktriner lehet.

Facebook Comments