A darab mitikus rétegét tovább dúsítja a zene, a tánc, az ütemesen lesújtó fejsze és a földön koppanó fadarabok, a színen hol figuraként szereplő, hol testüket mint tárgyat használatnak átengedő színészek és táncosok.

A Szauna. Ukkónak, az elhagyott isten-óvodaudvar egyetlen, Délvidéken imádókra nem lelő porontyának emberfaj-boldogító találmánya, mely „Mint / Dé­len az udvari véce, úgy magaslik / Minden északi ház fagyos tövében”, szólítja meg a nézőt. Ekképp keltegeti eposzszövegének génmanipulált csíráit Szálinger Balázs.* A figyelmet megdolgoztató sorokkal a játszók fejszeként csapnak le, késként döfnek célba – eleinte képletesen, később fizikailag is. A rideg fehér tuskókkal strukturált színen hasábfa és forgács repül szerteszét, miközben a szereplők csupasz testére festett minták a verejtékben feloldódva lassan a bőrbe szívódnak, semmivé lesznek.
Horváth Csaba rendező-koreográfus fizikai színháza a „halszagú rokonságtól” kölcsönvett eposzba illeszti a romantika századának illuzórikus magyarságeszményét, beledolgozza a Madách-dráma legkiábrándultabb színeit, a National Geographic globális felmelegedésről szóló tudósításait, az utolsó jegesmedve monológját, majd az egészet maira gumírozza-nyújtja-aktualizálja. Így a Kalevala-hősök egyszerre léteznek a mitikus múltban és a jelen technokrata világában, ahonnan az agg – de nem az idealizált, mitikus bölcs, sokkal inkább az érző, gyakran kicsinyes, költő voltában megkérdőjeleződő – dalnok Vejnemöjnen (Mucsi Zoltán) a lehetséges jövő felé is biccent a Napocskával folytatott nem túl baráti, egymást túllicitáló párbeszédben, finn(ugor)- magyar Ádám gyanánt, ezeréves álmából ébredve.
„Szampóóóó!” – énekli kenetteljes hangon, újra és újra a leglehetetlenebb pillanatokban a színészek kórusa. A szampó, ez a csodás szerkezet áll az első felvonás középpontjában, mert Vejnemöjnen nősülni készül, s Louhi, Észak asszonya csak ennek fejében adja neki leg­idősebb, állítólag szépséges lányát. Hogy véletlenül se támadjanak kétségeink arra nézve, mi fán terem a csodás – „Szampóóóó!” – masina, lexikonízű magyarázatot is kapunk a Szaunától: „Szampó. Központi szimbólum – látszólag egy háromfunkciós malmot, lisztet, sót és pénzt termelőt takar, de a szimbólumrendszer, amelynek központi helyén találjuk, ennél többet sejtet.” Ettől kezdve a különböző nyelvi szintek – költői, beszélt, tudományos – egymás mellé játszása (gyak­ran egy mondaton belül, átmenet nélkül), a mítoszképző elemek attribútumainak értékválsága lesz a komikum és a demitologizálás első számú forrásává, amit a színészek, táncosok elképesztő emberépítmény-organizmusai, egymást alátámasztó, ki-egyensúlyozó mobil szobrai, pillanatokra kimerevített állóképei erősítenek fel. Ezek, bár hozzátapadnak az epikus szálhoz, mégis épp a nézői figyelem kizökkentésével célozzák a történet profanizálását, Karinthy-féle „emberke tragédiájává”. Az egymással ellentett irányú erővonalak mentén kialakuló hatásmechanizmusok azonban egyensúlyállapotot hoznak létre, nem ragadják félre az előadást, az nem válik sem hős-romantikus színpadi show-vá, sem szimpla szatírává, sem eklektikus, irodalmi, fizikai-színházi kísérleti tereppé. Az ősi talajon posztmodernül kommunikáló, önreflexív eposz szökken szárba.

21_kalevala_trafo_37

Mucsi Zoltán (Vejnemöjnen) / Koncz Zsuzsa felvétele

A rendezővel való szoros együttműködés során kialakult szöveg karakteres és meghatározó, különösen az első felvonásban. A szampókészítés ürügyén tulajdonképp Madách Falanszter-jelenetét játssza újra az Ádám-Vejnemöjnen-Költő és a Tudós-Ilmarinen-Kovács. Mucsi Zoltán vézna, léleknyi alakja eltörpül Andrássy Máté széles vállú tenyészbikakülseje mellett. „Rend­ben, úgy lett leosztva, hogy én szakmát / Tanulok – te meg mész az egyetemre” – mondja Ilmarinen, mint egy doppingszermámorból ocsúdott ésszerű, önérzetes „újgondolkodó” üzletember, leegyszerűsítve szellem és anyag, művész és iparos szembenállását, ami jól tükrözi a szerepek és az általuk megtestesített eszmék átalakulását. A költőben nyoma sincs a finnek delejes erejű dalnokának, sem a XIX. század szent hevületű művészének; elbizonytalanodott, s a házasságban, a szere­lem­ben – voltaképp a testiségben – kulminálna (ha lehetne), miközben minden szavát áthatja a rezignált irónia. A kovács sem a képzeletünkben élő, az izzó anyagnak formát adó mester. Megunta a kétkezi munkát, s a köny­vek felé fordult, mert az „egészet” kívánja látni. Nem csoda, hogy tudós-tudatlanságában az elkészülő, majd vízbe csapódva maga után „gombafelhőt” hátrahagyó „Szampóóó” – kimondatlanul – voltaképp az atombom­ba Louhi és Vejnemöjnenék egymással vívott csatájában.
A darab mitikus rétegét tovább dúsítja a zene, a tánc, az ütemesen lesújtó fejsze és a földön koppanó fadarabok, a színen hol figuraként szereplő, hol testüket mint tárgyat használatnak átengedő színészek és táncosok, valamint a Lemminkejnennek a narrátor Szauna által előadott (Ízisz és Ozirisz mítoszához hasonló) története. A hősöket, mint gyermeket az anya, időnként ölbe veszi egy kövérkés „atyaföld”, a Sör, s melléből táplálja őket. Louhi lánya állati, artikulálatlan, rémítő csecsemőhangon bőg, mintha beszélőszervei még nem fejlődtek volna ki, mintha épp most menne keresztül a gondolkodó, tudatos lénnyé válás stációján. A „hideg” gondolatiságot ez a minden pillanatban tapintható transzformáció, az épülő és semmibe vesző testszobrok, a belső izzás, az anyag és a szellem egymástól még szét nem vált valósága, lázas lüktetése, elemi teremtő ereje ellenpontozza. Ennek az ősi világnak a szülöttei ezek a festett testfelületük révén növényre-állatra egy-aránt emlékeztető, a természettel egy, erkölcsiségükben még meg nem ítélhető ember-lények, hősök. Az első felvonás záróaktusában testmasszájuk együtt olvad, hajlik a rájuk vetített lángtengerben.

22_kalevala_trafo_46

Mercs János (Jegesmedve) és Vati Tamás (Nap) / Koncz Zsuzsa felvétele

A robbanásszerűen végződő előző részhez képest a második felvonás monológja alacsony hőfokról indít, in medias res belecsap Kullervó sűrített, derűs rímekbe szabott, de voltaképp tragikus történetének elmesélésébe. A nyelviről a súly azonban egyre inkább a fizikaira helyeződik. Az eposz demitologizálásával együtt a Favágók beszélgetésében Vejnemöjnen is trónfosztottá válik: „így működik jól az irodalom: a szerző: él, a műve: semmiség”. Egy másik rákontráz: „egy szent tehén minek kérőddzön, ember? adnak tejet helyette gyönge marhák.” A finnek mitikus dalnokának verbális kivégzése a nyelvről kiállított halotti bizonyítvány.
A fehér fatuskóktól megszabadított színpadon a szereplők építkezésbe kezdenek. Nehéz lenne megmondani, hány percet – tizenötöt?, harmincat? – vesz igénybe a szemünk láttára formát öltő szerkezet. A beillesztendő elemek helyét a lányok élő teste, kitárt karjai jelzik. Talán egy menedékház, talán Bábel tornya készül – vagy egy új világ csupasz váza. Vagy egy másik szampó… Fémből, gondosan összecsavarozva. Ennek tetején folyik a végső párbeszéd Vejnemöjnen és a Nap (Vati Tamás) között, a korábbi, barokkosan dagályos körmondatokkal ellentétben immár szikáran, lényegre törőn. Az Ember hadat üzen a Természetnek, és egy Vörösmarty Előszójából csent sorban abszurd mód öngyilkossággal (!) fenyegeti a Teremtőt.
Ha az első rész az „epikus”, akkor a második a „lírai” s a „drámai” jelzővel illethető. Horváth Csaba erős, minden ízében tudatos darabjának esszenciáját a jelképes építkezésbe helyezi, finoman árnyalva az azt megelőzően sűrűn felhordott színeket a sosem volt ősi magyar eposz s egy „Szampóóó!” helyén, helyett.

Kalevala (Debreceni Csokonai Színház,
Trafó – Kortárs Művészetek Háza)

Író: Szálinger Balázs. Zene: Nils Petter Molvaer. Dísz­let: Antal Csaba. Jelmez: Benedek Mari. Fény: Abucz­ki István. Dramaturg, asszisztens: Gyulay Eszter. Táncasszisztens: Laczó Zsuzsa. Rendező, koreográfus: Horváth Csaba.
Szereplők: Mucsi Zoltán, Andrássy Máté, Földeáki Nóra, Mercs János, Varga Gabi, Kádas József, Krisztik Csaba, Mészáros Tibor, Horváth Lajos Ottó, Vati Tamás, Blaskó Borbála, Barta Dóra, Túri Lajos.

Facebook Comments