Az előadás terében szürreálisan keverednek a belső és külső valóság töredékei.

Az Anyegin a franciák által a XIX. század második felében kialakított lírai operatípus orosz zenei-irodalmi adaptációja – de vajon nem több-e ennél? Puskin verses regénye, ez az önreflexióban gazdag, ironikus és játékos, a tematikus szertelenséget formai bravúrral megfejelő szöveg keveset őrizhetett meg a maga kompozíciójellegéből, mire Csajkovszkij és Silovszkij keze nyomán operai szövegkönyv lett belőle. Ám azt is észre kell venni, hogy Csajkovszkij operájának zenéje az első pillanattól fogva – ahogy a zenekari bevezető után megszakítatlan láncolatban hangzik el duett, kvartett és kórus – emfatikus értelemben is „megkomponált”, artisztikus, formalizált világba vezet. Az ensemble-zenék mintegy geometrikus képletekbe rendezik az emberi történeteket és kapcsolatokat, miközben a szereplők közeledéseit és távolodásait a magánszámaikban vissza-visszatérő, egymástól kölcsönzött motívumok is érzékeltetik. Négy fiatal ember – két nő és két férfi – vesz részt az emberi szíven végrehajtott kísérletben, mely sorsukat előbb kegyetlenül összebogozza, majd még kegyetlenebbül szétszálazza. Miért ne jutna erről eszünkbe a Così fan tutte, s miért ne gondolhatnánk, hogy Csajkovszkijnak, akit körülbelül egy évvel az Anyegin kompozíciója előtt ért a wagneri zenedráma tömény sokkja (1876-ban Bayreuthban végigülte A nibelung gyűrűjét), a mozarti operaparadigma jelentett menekülést a félelmetes német varázsló hatása elől? Persze a különbségek is szembetűnők, sorolni sem érdemes őket, tán egyet kivéve, melyre Csajkovszkij precíz műfaji meghatározása is utal: az Anyegin eleve lemond a feszes drámai cselekvényről, s önmagát „lírai jelenetek” sorozatában fejti ki.
Munkásságának ismeretében talán nem meglepő, hogy Kovalik Balázs rendezése az Anyeginnek ezt a második rétegét: a zsánerszerűn és a couleur locale-on túli, formalizált, laboratóriumi lélekmesét kívánja megragadni; a megkomponáltság kihívásának akar megfelelni. És ehhez már meglehetősen jól bejáratott eszköztár áll rendelkezésére. A játéktér absztrakt: a színpadi akció jórészt a lejtős forgószínpadon zajlik; körülötte jól láthatón állnak a reflektorok, melyekből néhányat aztán a zsinórpadlásról is lebocsátanak, hogy arcukba világítson a benső titkaikról valló szereplőknek. Következetes színszimbolika érvényesül jelmezekben és fényekben. A már eleve elvesztett boldogság tavaszi zöldje (első felvonás) Tatjana és Anyegin utolsó jelenetében majd visszatér, arra a rövid pillanatra, amikor Tatjana meginogni látszik Madame Gremin szerepében. A prózai, de vérmes élet pirosát (második felvonás) Olga, Larina, Filipjevna és Lenszkij személyes színeként ismerjük meg az első felvonásban. Az arisztokratalét, amelybe Tatjana végül befagyasztja magát, fehér-aranyban játszik (harmadik felvonás). Tatjana és néma kísérői (őket nevezem Tatjana szellemeinek; hogy aztán Lenszkij és Anyegin párbaján is föltűnnek, sőt Anyegin közülük nevez meg egyet segédjeként, azt már tessék kreatívan továbbgondolni, a fekete rózsákkal együtt) eredetileg fehérben jelennek meg; a „szellemek” Anye­gintől kapott udvarias elutasítás után már feke­tében fordulnak Tatjana (korábbi önmaguk) ellen. A harmadik felvonás utolsó képében végül Tatjana is az ő ruhájukat viseli: Anyegin mindeközben fehérben-feketében; megjelenik majd a levelét író Tatjana képzeletében, s szeretkezik vele, végül fekete lepellel takarja le. Fontos szerepet játszanak még a színpadi szimbolikában a könyvek, melyek a regényes élet ígéretével válnak a valódi élet megrontóivá; az ablakok, melyek előbb bezárulnak, majd később fallá állnak össze Tatjana s Anyegin között, amikor már késő lesz betörni az üveget; a dermesztő ugrások az ismeretlenbe (Tatjana; Lenszkij). Az első jelenetben hinta libben át a színpadon: része lehetne ez a biedermeier idillnek, de a tárgy olyan magányossá válik az üres térben, hogy mélabút hagy maga után – s az előadás végén kiderül, hogy ez valóban baljós előképe volt az összeomlott Anyegin felett végzet-ingaként lengő reflektornak.

06_anyegin_088_kata

Bátori Éva (Tatjana) / Schiller Kata felvétele

Az előadás terében szürreálisan keverednek a belső és külső valóság töredékei: Tatjanára a levélírás éjszakája után előírásszerűen rávirrad a napkelte, majd miután elküldi a levelet a dadával Anyeginnek, elsötétül körülötte a világ, s kigyúlnak a feje felett a csillagok; a harmadik felvonás báli jelenetébe belekeveredik Anyegin látomása: előbb koporsót hoznak be, aztán szellemekként jelennek meg a Larin-ház lakói – s Lensz­kij, ki ekkorra már valóban halott.
Kovalik és Angelika Höckner (díszlet, jelmez) biztos kézzel működtetett, vizuálisan mindvégig nagyon igényes színpada empátiával és fantáziával helyezi át három dimenzióba a Csajkov­sz­kij-zene akusztikus tablóit. Tud­ható, hogy az Anyegin idei felújításának elsőre és másodjára felkért rendezői végül lemondták a részvételt, így Kovalik viszonylag későn vette át a produkciót, mely­nek bizonyos tényezőivel (pél­dául szereposztás) már kész tényként kellett számolnia. Ezzel is magyarázom, hogy az átfogó koncepciójában kiérlelt előadás (a rendező két korábbi Anyeginjének továbbfejlesztett remake-je) a színészi játék tekintetében olykor többet bízott az énekesek rutinjára, mint azt egyébként Kovaliknál megszoktuk.
Bátori Éva lírai orgánumon megszólaló Tatjanája mindenképpen jelentős alakítás: nagyon is hitelesnek tűnt ez a kissé esetlen, sebezhető leány, aki állandóan konfliktusokba keveredik, amikor a magányban felépített belső világából (a könyvvilágból) ki kell lépnie a „valóságba”. A társadalmi létezésben a tartós siker feltétele a belső világ kapuinak befalazása, ami a harmadik felvonásra már befejezett ténnyé válik: Anyegin meg­késett betörési kísérlete komoly, de végül elháríthatónak bizonyuló kockázati tényező. Frankó Tünde éneklését Tatjanaként kevésbé kifejezőnek, színpadi alakítását haloványabbnak éreztem.

08_anyegin2_0895_eder_vera

Frankó Tünde és Molnár Levente (Anyegin) / Éder Vera felvétele

Olga a „pirosok” kasztjába tartozik, a két lábbal a földön járók közé, de a „fehér” Tatjanával énekelt duettje során a rendezés artisztikus víziója tudomásunkra hozza, hogy a testvérek voltaképpen egyazon téma két variációját jelenítik meg. Mester Viktória sugárzó és sokoldalú Olgájának felszíni cserfessége mögött egy autonómiájára kényes egyéniség áll, aki Lenszkij heves szerelmét szeretetteljes és évődő jóindulattal fogadja, de a férfi birtoklási vágya láthatóan riasztja. Az első felvonásban szembekötősdit játszik Lenszkijjel, akinek vak bizalma előrevetíti a későbbi tragikus eseményeket.
De kicsoda egyáltalán, s miféle ember Anyegin? Erre a kérdésre már csak azért is nehéz választ adnia bármely előadásnak, mert a személyiség határozott zenei-drámai körvonalazásával és főként árnyalásával a harmadik felvonásig éppenséggel az opera marad adós. Marad hát a befogadói korrekció, Puskin Anyeginjének hallgatólagos rávetítése a Csajkovszkijéra – noha megszokott Anyegin-képünk használatát aligha könnyíti meg Molnár Levente herkulesi alakja. Magvas, töretlen zománcú baritonjával mindenesetre igen magas szín­vo­­nalú, emlékezetes vokális teljesítményt nyújtott. A sze­repre alkatilag predesztinált Káldi Kiss András alakítása sajnos fiaskó: a vokális megvalósítás töredezett és elnagyolt, a színpadi játék tele határozatlansággal. Fekete Attila és Nyári Zoltán személyében mind a két szerep­osztás kiváló hangi adottságokkal rendelkező, hagyományosan romantikus lelkületű Lenszkijre számíthatott. Lenszkij az öngyilkosság szándékával indul a párbajba – ő adja a fegyvert Anyegin kezébe, s passzívan várja a lövést. A dada és az anya párosát Kovács Anna­mária és Balatoni Éva finom iróniával és pasztelles melankóliával közelítette meg; Takács Tamara és Kukely Júlia kettőse a harsányabb és konvencionálisabb, de szerethető típusábrázolás útját választotta. Gremin színpadi figuráját kellő súllyal jeleníti meg Fried Péter és Rácz István is; Rácz vokális teljesítménye volt a jelentősebb – a szólam dallamívei nála töretlenül, rajzosan szólaltak meg. Triquet (Kóbor Tamás) születésnapi kupléja nagy jelentőségre tesz szert azáltal, hogy a kigúnyolt francia széplélek (a fekete-fehérek kasztjából!) és Tatjana magányai egy pillanatra összeérnek, amit a mulatozó társaság döbbenettel ismer fel.
Nagyszerűen mozog, és egészséges, egységes hangon szólal meg a kórus (karigazgató: Szabó Sipos Máté) felvonásonként változó szerepeiben. Hogy az első felvonás paraszti jelenetének jelmezei az államszocialista vidékiség attribútumait idézik fel, az egyáltalán nem hat elidegenítően; elidegenítő éppenséggel a parasztromantika lenne, amivel nehéz volna bármit is kezdenünk. Az itt és most nézője számára is átélhető tenyeres-talpasság viszont fontos motívumot szolgáltat a mimózalelkületű Tatjana és a környezete közti diszk­repanciához.
Kovács János jól kézben tartott, finom árnyalatokban gazdag vezénylete (május 31., június 1.) a tempók megválasztásában tévedhetetlennek bizonyult. Bartal László dirigálása olyan pontokon is siettette a zenét, ahol a részletgazdag, artikulált előadás jóval többet tehetett volna hozzá a drámai helyzetekhez. Hogy a kórus és a zenekar az első felvonásban Bartal pálcája alatt elcsúszott egymástól, az nyilvánvalóan a vezetés hibája volt – a zenekari játék szereplői viszont a bemutatón még igen jó formában játszó együttes fáradásáról árulkodtak június 6-án. Aki megvette a Papp Márta által szerkesztett és jórészt általa is írt, illetve – az orosz kultúr- és zenetörténeti dokumentumok esetében – általa fordított műsorfüzetet, az olyan olvasmányhoz jutott az Anye­gin­ről, melyet otthon gondosan el fog tenni, s később jó szívvel újra elő fog venni.Pjotr Iljics Csajkovszkij: Jevgenyij Anyegin (Magyar Állami Operaház)

Karmester: Kovács János, Bartal László. Díszlet, jel­mez: Angelika Höckner. A rendező munkatársa: Merczel Mária, Tóth Erika. Vezető korrepetitor: Irena Szaveljeva. Karigazgató: Szabó Sipos Máté. Zenei munkatársak: Bartal László, Doman Katalin, Kaposi Gergely, Salgó Tamás, Sándor Szabolcs. Jelmezkivitelező: Stenger Zsuzsa. Szcenika: Juhász Zoltán, Resz Miklós. Magyar feliratok: Radnai Anna­mária. Műsorfüzet: Papp Márta. Rendező: Kovalik Balázs.
Szereplők: Káldi Kiss András/Molnár Levente, Fe­ke­te Attila/Nyári Zoltán, Bátori Éva/Frankó Tün­de, Mester Viktória, Balatoni Éva/Kukely Júlia, Ko­vács Annamária/Takács Tamara, Fried Péter/ Rácz Ist­ván, Vághelyi Gábor/Clementis Tamás, Kóbor Tamás.

Facebook Comments