Darabos darab ez költőiségében is. Szájbarágós, miközben lealkudja az információkat.

A kutyának nyoma veszett.
A néger meggyilkolt testvére – vagy „testvére”, falubeli társa – teteméért lopózott a szigorúan őrzött afrikai építési telepre, a franciák fészkébe.
Az egyik „kutya”, akivel Albourynak, a feketének meg kell harcolnia: a fiatal mérnök, Cal. A gyilkos. Őt viszont a másik „kutya”, a tapasztalt építésvezető, Horn tartja pórázon. Kérdéses ugyan, hol a póráz egyik vége, és hol a másik.
Léone-ért („nő, Horn hívta ide”) mind a három férfi harcol. Érte; vagy ellene. A nő azt keresi, akihez végre hűséges lehet, csak egyikükért küzd, és így mindhármukért.
A kutya nem kerül elő. Talán távoli ugatás – kutya éji dala – hasít időnként a jelenetekbe.
A néger nem éri el célját. A tetem bizonyára már meg is semmisült.
Horn és Cal útjai elválnak. Már ha ez ilyen egyszerű lenne.
Léone visszatér Párizsba. Ha az még visszatérés; ha az még ő.
Mintha az őrök lennének a főszereplők. A láthatatlanok. Miként lehetett kijátszani éberségüket? Kit engednek be, ki? Történhet-e újabb emberölés abban a körben, melyet fegyvereik felügyelnek? Kik ők, és mekkora a hatalmuk?
Van idő végiggondolni a látottakat. Jut idő felmérni a többesélyes lehetőségeket. Az alakok kicentizett méteres dialógusokban, elnyújtott lírai áriákban adnak hangot a világról és önmagukról alkotott képnek. A kép lesújtó. Ennek ellenére a figurákban erős az élni akarás. Saját igazuk öntudata. Tervekkel hitelesítik létüket.
„Nem a mi darabunk” – mondja a szünetben színházszerető, de bennfentességtől, sznobizmustól fertőzetlen barátom (a felesége nevében is). A nyolcvannégy nézőből ezen az estén tizenhárom hagyja el a Kamrát félidőben. Őket nem érinti meg a lassúdad, többszólamú, titokzatos, fojtogató színpadi valóság. Döntésük, értékítéletük részben méltányolható. Darabos darab ez költőiségében is. Szájbarágós, miközben lealkudja az információkat. A fekete férfi nevében a fehér szó latin gyöke világlik. Az elesett kis nő oroszlánnevet visel. Félmondatok és megszólítások furcsasága röppen el az afrikai sötétségbe.

09_a_neger_es_a_kutyak_harca_kamra_117

Keresztes Tamás (Cal) és Hajduk Károly (Horn) / Koncz Zsuzsa felvétele

A néger és a kutyák harca korántsem Zsótér Sándor legjobb rendezése mostanában. Hol többet, hol kevesebbet mutat, mint amilyen. Helyenként kissé önjáró. Ám ahhoz, hogy automatikusan is működjön (vagy a működés látszatát keltse), szilárd bázisra, hatékony energiákra kellett bízni. Az erős realista indításokat (történelmi, társadalmi, fiziológiai kihívásokat) rejtő alkotás késztetései közül a rendezés a stilizáció impulzusait fogadta el, erősítette fel, s csupán ezen belül engedett bármiféle „egy az egyben” játszásnak. Vagyis közvetlenül nincs jelen se kolonializmus, se idegen­gyűlölet, se homoerotika. Az idegenség: az egymáshoz való közeledés képtelensége a fő téma (holott bizonyos kompromisszumos és jó szándékok mind a négy médiumban munkálnak). Így a tizenkilenc éve halott Ber­­nard-Marie Koltès negyed évszázada keletkezett színműve (Ungár Júlia fordításában) tematikusan és formailag is az abszurd dráma camus-i változatának hajtásaként hat most. Egy Albert Camus-regény, a gyilkosságot fontos motívummá avató Közöny eredeti címére (L’étranger) utalva: Koltès kelepcéjétől szorítva négy idegen lesz még idegenebb egymás és önmaga számára, miután az összes lehetséges viszonylatban kibeszélték(-elhallgatták) az életüket. Amikor egy nyelven szólalnak meg, akkor is oly idegenül merednek egymásra, amiként Alboury afrikai anyanyelve és Léone Goethétől (A villikirály/A rémkirály strófáiból) kölcsönzött németsége idegenül illan el egymás mellett, a beszéd diszharmóniájában, az érthetetlenségben, nemértésben téve érthetővé a reménytelent. L’étranger, l’étrangère: három plusz egy a képlet.

10_a_neger_es_a_kutyak_harca_kamra_42

Fekete Ernő (Alboury) és Hajduk Károly / Koncz Zsuzsa felvétele

Az Ambrus Mária tervezte díszlet MÁV pecsétfeliratú – nyers, rácsos – raklapok alól szivárogtatja a fényt. A két hosszanti oldalon ülő közönség háta mögül, a meg-megrezgetett hullámlemez falak külső tövéből is érkeznek foghíjas derengések. Fentről sárgás afrikai napsütéssel verik az elvont-reális teret a reflektorsugarak. Mesteri a világítás. A szálkás dobogók szintje alá kissé lesüllyesztett üres kutyaház némi didaxissal menekíti magába az állatias emberséget. Horn konténerhajléka sem ébreszt biztatóbb képzeteket. A térelosztás, térkezelés fontos elemei az antropomorf „fák”: a könnyen emelhető, pajzsként tartható, áttört elválasztóelemek. „Fejük” takarja, közömbösíti az arcot, „ágaik” merev „végtagok”. Elkerít, kimerít, leterít a különös, összetett jelképiségű és funkciójú színházi kellék.
Tallér Zsófia (és Franz Schubert, A rémkirály) fel-felfájó éjféli zenéjének futamaitól övezve pontosan kitartott, kontrollált, intenzív színészi alakítások érvényesülnek az előadásban. Hajduk Károly aszketikus, kortalan, száraz Hornjáról az is feltehető, elhihető, amit nem tudni róla. Biza­lom­keltően taszító. Amit lehetett, már valószínűleg korábban, szakaszosan elveszítette: Cal ellen a szerencsejátékban folyton nyer, bár ez egyiküket sem izgatja. Ke­resztes Tamás örökös whiskyzéstől csontjózan mérnöke engedékeny-engesz­tel­hetetlen nemzedéki és férfipárbajt folytat a nála majdnem kétszerte idősebb építésvezetővel: az „öreggel”, a főnökkel, a virtuális apával, az esetleges szexuális partnerral. A fekete öltözékébe belefeketedő, fekáliás mezítelenségébe belezokogó Cal – a hirtelen fontossá vált tetemet: áldozatát kereste még az ürülékben is – az ingatag szilárdság színészileg elsőrangú kreatúrája. Fekete Ernő színesre pingált orcájú és hajú, euroafrikai öltözékű Albouryja félelmetes szuggesztióval példázza, milyen a morális centrummal rendelkező, egyben érzékeny emberség. Ő, a lenézett, a harcra kényszerített fekete a felsőbbrendű fél. Mégis az ő sejtelmes erőterében lesz bizonyossá, hogy Horn sem csupán az életalkony még erőt mutató páriája, Cal sem egyszerűen közönséges, rasszista gyilkos.
Tóth Anita kisveréb Léone-ja Afrikába vetődött Edith Piaf, aki kápráztató ruhatárat kapott Benedek Mari jelmeztervezőtől. Rejtély, hogyan kerülhetett éppen ez a nő Horn látómezejébe (s miért is szeretne Horn házasodni). A tűsarkakon tipegő öklömnyi jelenséget kedvessége, infantilis őszintesége a háromfős, atomizált férfiközösség fölé repteti – és a képlékeny hierarchiájú férfivilág alá nyomorítja.
Humor nemigen törhet fel e közegből. Cal szaros, bűnhődő pőresége, Horn célzásokból kivehető férfiúi tehetetlensége, a nő háztartásbeli horizontja nem gerjeszt nevetést. Az sem, hogy a fekete – Fekete. Humor, fekete humor mégis alvad Zsótér rendezésén. Az építésvezető rajong a tűzijátékért, s bár ezúttal nincs mit ünnepelnie, a végén nem enged a negyvennyolcból. Behoz egy diavetítőt, és körbevetíti – falra, közönségre – a Lánchíd Budapestjének tűzijátékos fényképét.

Bernard-Marie Koltès: A néger és a kutyák harca
(Katona József Színház, Kamra)

Fordító, dramaturg: Ungár Júlia. Díszlet: Ambrus Mária m. v. Jelmez: Benedek Mari m. v. Zene: Tallér Zsófia m. v. Rendező: Zsótér Sándor m. v.
Szereplők: Hajduk Károly, Fekete Ernő, Tóth Anita, Keresztes Tamás.

Facebook Comments