Nagy Józsefet színpadon legutóbb három éve a MU Színházban láttam. Az akkor bemutatott Utolsó tájkép érzékeny, csöndes hangokkal és furcsa tárgyakkal elővarázsolt költészete lenyűgözött. A Trafóban bemutatott Entracte (Felvonásköz) sokban hasonlít a három éve alkotott opushoz, de alapkoncepciójában lényegesen eltér attól. Sokan mondják, hogy Nagy mindig ugyanolyan. Ha csak a felszínt nézzük, nehéz vitába szállni az állítással. Nagy a legtöbbször (mint most is) mezítláb, falusi ünneplőben jelenik meg a színpadon, azaz fekete, kicsit rusztikus szabású öltönyt és fehér inget visel. Az is igaz, hogy az Entracte-ban is kitűnő zenész társakkal együtt alkot és ad elő (az Utolsó tájképet az ütős Vladimir Tarasovval készítette és interpretálta), e tekintetben a különbség látszólag csak annyi, hogy az először idén tavasszal Orléans-ban bemutatott darabban négy táncos működik együtt négy zenésszel. Az utóbbiak között szerepel (többféle szaxofont fúj, különböző tárgyakkal dobol) Szelevényi Ákos is, aki az előadás zeneszerzője.
Míg az Utolsó tájkép leginkább az érzékeimre hatott, az Entracte – hatásos zenei és mozgásos csúcspontjaival együtt – sokkal inkább gondolkodásra késztet. Az előbbi előadásban Nagy költő, az utóbbiban filozófus. A sokszor igen furcsa, működő (egyedien működtetett) tárgyak és a szintén különös emberi kapcsolatok viszonyrendszerében a poézis és a filozofikum egyaránt megtalálható. Az Utolsó tájképben sem látható folklórra konkrétan emlékeztető mozdulatelem, de ott erősebben érződik a magyarkanizsai gyökerek ihlető forrása; ezzel szemben az Entracte az ősi kínai kultúrából merít.
Nagy József művészete szerteágazó, messzire elérő gyökerekből táplálkozik. Hatott rá a butó, jól ismeri a csendben, lassan végrehajtott, parányi mozdulatok lélekáramoltató erejét, mozdulatlanul állva is képes szellemét szétárasztani a térben, ezáltal nézőit hatása alá vonni. Mindezek mellett egyénien elvont ábrázolásmódjában is szívesen alkalmaz színházi, helyenként teátrális eszközöket: tudatosan szerkeszt, rendszeresen ellenpontoz (látványban, hangban, mozgásban egyaránt), többször csúcspontra pörgeti fel a közösen bemutatott mozdulatok dinamikáját, vele párhuzamosan a zene intenzitását is.
Az Entracte szemlélete és történései a Változások könyvén, a több ezer éves kínai Ji Kingen alapulnak. Kérdés, hogy az előadás műsorfüzetében is olvasható információval mit tud kezdeni a mai kor európai embere. A témával foglalkozók legóvatosabb becslése szerint is a Ji Kinget valamelyest megismerni csak a könyv többéves tanulmányozása után lehetséges, feltételezhető, hogy lényegének megértéséhez adekvát életszemlélet és sajátos habitus is szükségeltetik. Nagy József van olyan hiteles személyiség (életműve bizonyítja), hogy elhiggyem neki: képes a jeleket értelmezni, a könyvet használni, a jelenség szellemiségében elmélyülni. Hogy a nézőnek mindebből mi jön le, az viszont igencsak talányos.
Én az előadásból annyit megérteni véltem, hogy a Ji King (és a színpadi produkció is) az emberi létezést minden sajátos jellemzőjével együtt a kozmosz működésének összefüggésrendszerébe helyezi be, abban próbálja interpretálni. A Ji King 64 szegmensből álló bonyolult kördiagramjából (középen a jin-jang jele) három pénzérme hatszori feldobásával jóslatokat lehet kiolvasni, pontosabban (és praktikusabban): életvitelre vonatkozó tanácsokat lehet megismerni. Ez a mai, Nyugaton civilizálódott ember számára furcsán megszerkesztett tudásanyag (felszínes csúsztatással nevezhetnénk akár ősi kínai Bibliának is), illetve annak használata valamilyen módon modellálni próbálja a világ létezését (benne az emberrel). Szerintem Nagy József is valami hasonlót akar az Entracte-tal, esetleg – rá jellemző, okosabb és szerényebb ambícióval – azt akarja megmutatni, hogy az elvont eszközökkel és módon fogalmazó művészi ábrázolás alkalmas a makro- és mikrokozmosz működésének ábrázolására.
Zene, míves, megkoreografált mozgás és tárgyakkal, szimbólumokkal végrehajtott akciók egyszerre folynak, zajlanak, történnek a színpadon. Az események sorozata nem áll össze megfejthető, szóval elmondható történetté, de az előadásnak van szigorúan megszerkesztett, nemcsak élvezhető, hanem követhető narratívája. Minden apró történés, szimbolikus tárgy jelentéses, de egyikről sem állapítható meg bizonyosan és egyértelműen, hogy mi is a jelentése. Sőt! Nyilván nem is egy dolgot jelentenek, hanem tucatnyit vagy akár több ezret – mint ahány válaszvariáció felsejlik a Ji Kingből egy-egy dobáskombináció után. Ez az előadást összetartó gondolati konstrukció csakis azáltal épülhet fel, hogy a látottak-hallottak konkrétan nem magyarázhatók, és az egymást követő, egymásra épülő jelenségcsokroknak kimondható jelentésük nincs, csak szerkezetük van. Az Entracte absztrakt, kortárs műalkotás, az elvonatkoztatás foka benne igen nagy mértékű, mikéntje pedig makulátlanul korrekt. Nem láthatók például az előadáson ügyetlen átkötések vagy hatásvadász elemek.
Láthatók viszont dinamikus, lendületes gesztusokkal kísért expresszív szóló- és csoporttáncok (Nagy József előadóként nemcsak szuggesztív, hanem nagyon precíz is), fehér ruhás nővel előadott kettősök, férfiharc és egymásrautaltság, a zenei matériába hajszálpontosan illeszkedő, cintányérra ejtett kavics, bottal, padlóhoz vert sarokkal adott zenei auftaktok, fehér fejű, ufószerű lények, harisnyás álarcba bújt, gyilkos szerszámokat emelő emberek, sárga porba mártott arc, véres, női lábujjakkal ábrát festő férfi, árnyképvetítés, festés, hatásos férfiszóló utáni brutális tükörtörés, valamint érzékelhetők beszédes csendek és sejtelmesen izgalmas pillanatok.
Az Entracte jó előadás, átgondolt, mesterien kidolgozott részletei műegésszé állnak össze, és a folyamat végig le tudja kötni szemlélője figyelmét. A színpadon mesterségesen felépülő különös világot nézőként kívülről szemlélhetem, és közben rácsodálkozhatok arra, hogy beletartozom én is. De három évvel korábban az Utolsó tájkép jobban megérintett. Abban Nagy József – nyilatkozata szerint – arra törekedett, hogy „egy-két motívummal is be tudja érni”, és „a lehető legkevesebb képpel, mankóval” mindent el tudjon mondani. A kevesebb akkor több lett. Talán azért, mert könnyebben befogadható.

 

 

Nagy József – Szelevényi Ákos: Entracte
TRAFÓ – Kortárs Művészetek Háza, 2008. október 10. – Budapesti Őszi Fesztivál

Facebook Comments