Amikor a többnapos nonstop előadás után a közönségtalálkozón viszontlátjuk a szereplőket, jó ismerősként üdvözöljük őket, és azonnal az iránt érdeklődünk, mi történt velük a végén.

Szikrázó napsütésben fürdik a Schönebergi natúrpark, amelyet egy egykori gyártelepen alakítottak ki. A természet visszahódította magának a területet. Furcsa érzést kelt a szabadban álló rozsdamarta gépek és a zöld park együttes látványa.

Ruby Townt, a Martha Rubin jelenései című nonstop performansz-installáció helyszínét keresem. (Lásd Színház, 2008. augusztus – A szerk.) Nyilak jelzik az utat. A pénztárban megkapom a belépőjegyemet és az igazolványomat, és bemegyek az egykori mozdonycsarnokba. Délelőtt tizenegy óra. Óriási sorra számítok, de csak néhányan várakoznak a bejáratnál, ahol katonai egyenruhás nők és férfiak fogadják az embert. Ők az Északi Állam katonai bázisának tagjai, és mint megtudom, jelenleg magam is annak területén tartózkodom. Angolul beszélnek. A nők a harmincas évek frizuráját viselik. Ruby Townba való belépésemhez kiállítanak számomra egy sorszámozott igazolványt, ujjlenyomatommal és aláírásommal hitelesítik, s belepecsételik érkezésem időpontját. Figyelmeztetnek, hogy tizenkét óráig maradhatok a városban, de közben többször elhagyhatom. És elveszik a banánomat, Ruby Townba tilos élelmiszert bevinni. Majd egy katona beterel bennünket egy kis helyiségbe, ahol meg kell néznünk egy tájékoztató filmet. Mintha az egykori NDK valamelyik határátkelő irodájában lennénk.
A fekete-fehér tévében feltűnik egy kontyos nő, és ismerteti, mit szabad és mit nem szabad tennünk, és hogyan kell viselkednünk Ruby Townban. Ezután beléphetünk a városba.

A „város” első pillanatban teljesen kiábrándító. A Dal­las Pashamende című Robert-Adrian Pejo-filmben látott roma falura emlékeztető lepukkadt roncstelepülés tárul a szemünk elé: huszonöt fakalyiba és lécekkel beborított kiszuperált lakókocsi. Díszletvárosban érzem magam, és félek az etnoszínháztól, de amikor végigsétálok a falu utcáin, megváltozik a véleményem. Minden eredeti, és a legapróbb részletekig kidolgozott, úgy, mint Alvis Hermanis A hosszú élet című előadásában. A kis kunyhókban vaskálykák, vaságyak, fekete-fehér tévék, rózsás, foszladozó tapéták, csipketerítők, ütött-kopott edények, az emberek szedett-vedett öltözékben – az elmúlt évtizedek szocialista valóságának tárgyi világa és hangulata köszön vissza, de mégsem mondható el, hogy egy felismerhető történelmi kort jelképezne. Ez a világ időtlen. De az összegyűjtött relikviák és rekvizitumok segítségével sikerül egy kevéssé technicizált, szegény civilizációt életre kelteniük. Annyira erős ez a hiperrealista világ, hogy bár tudom, hogy installáció, kezd a valóság erejével hatni. Ezt az érzést tovább erősíti, hogy az itt élők szintén nagyon valóságos embereknek hatnak. Persze ezt csak akkor tudom meg, amikor beszédbe elegyedem velük. Amíg csak szemlélődöm, kívül maradok ezen a világon, és hamar elunom a dolgot. A falu ugyanis gyorsan feltérképezhető: édességbolt, parfüméria – mindenütt saját készítésű, egyszerű termékek -, fodrász, étterem, bár. A falu lakói jönnek-mennek, vagy a kalyibájukban alszanak, vagy előtte üldögélnek. Élik az életüket. Színháznak nyoma sincs. Ha valaki azzal az elvárással megy a faluba, hogy ott majd valakik bemutatnak, elő­vezetnek neki valamit, nagyot csalódik. Itt a látogatónak saját magának kell felfedeznie mindent, és tőle függ, hogy mennyire vesz részt a játékban.
De ehhez többnyire neki kell kezdeményeznie, mert itt nem vonják be mondvacsinált módon a játékba. Persze erre is rá kell jönnie. Legjobban teszi, ha beszédbe elegyedik a falu lakóival. Pillanatok alatt rengeteg mindent megtud, mind róluk, mind a falu pillanatnyi helyzetéről. A gondot csak az jelenti, hogy minél több emberrel beszél, annál ellentmondásosabb lesz a kép, mert mindenki mást mond. Miközben a látogató tudja, hogy „színházban” van, a rendkívül hitelesen előadott történetek hatására érzelmi kapcsolatba kerül a lakókkal, és részesévé válik a faluban zajló eseményeknek és különböző konfliktusos helyzeteknek. Kettősség alakul ki benne: egyrészt tudja, hogy mindez játék, ugyanakkor e játék révén folyamatosan olyan helyzetekbe kerül, hogy állást kell foglalnia, döntenie kell, hogyan reagál rájuk. Más szóval részt kell vennie a játékban. Van, aki tud élni ezzel a furcsa helyzettel, van, aki nem. Az előbbi egy idő után azon veszi észre magát, hogy egyre többet foglalkozik önmagával, saját határaival és korlátaival. A játék a látogatókat önmagukkal szembesíti, önvizsgálatra kényszeríti. Ruby Town a gazdag Északi és szegény Déli Állam között helyezkedik el a senki földjén. A terület sugárfertőzött: nem nő fű, és a nők nem szülnek gyerekeket. A civilizált Észak hivatalos álláspontja szerint a falu lakói egy alsóbbrendű civilizáció tagjai, életben maradásukat neki köszönhetik. A patrónusa Martha Rubin, a látnok, akinek egy szentélyben áldoznak a falu lakói, mindannyian Martha leszármazottai. A történet folyamatosan halad előre, így a különböző időpontokban ott-tartózkodó látogatók mást és mást élnek meg. Ottjár­tam­kor mindenki nagyon elkeseredett volt, mert az állí­tólagos sugárzás folyamatos emelkedése miatt Észak katonasága úgy döntött, hogy két nap múlva kór­házba szállítják a falu lakóit. Minderről hangszórókon keresztül folyamatosan tájékoztatták őket. A falu lakóit halálfélelem fogta el, mert korábbi példák alapján tudták, hogy akit ebbe a kórházba szállítanak, az soha nem tér vissza, magyarul kivégzik őket. Martha Rubin, akivel a szentélyében találkozhatnak a látogatók, azzal magyarázza e szörnyű veszedelem okát, hogy néhány napja megjelent a faluban egy gonosz ember, s azóta csupa rossz dolog történik velük. Óva inti a látogatókat, vigyázzanak, nehogy hozzájuk érjen, mert akkor rájuk is bajt hoz. Aztán feltű­nik a gonosz ember, és mindenki nagy ívben kerüli. Néhány fiatal látogató azonban fittyet hány Martha tanácsaira, és beszédbe elegyedik a koszos vénemberrel. Az elmondja, hogy ő nem gonosz, ellenben a falu lakói babonásan hisznek Marthának, és illúzóvilágban élnek. Mindenki a két nappal későbbi elszállításról beszél. A nyomott hangulat lassan átterjed a látogatókra is. A falu lakóinak kétségbeesése segíteni akarást és szolidaritást vált ki belőlük. Többedmagammal kihallgatást kérek a kapitánytól. Szeretnénk meggyőzni, hogy ne vigyék el az embere­ket. (Persze tudjuk, hogy ez játék, de időközben beszippantott bennünket a szenvedélye, és hogy kipróbáljuk önmagunkat egy ilyen nehéz helyzetekben.) A kapitány hajthatatlan marad. Ekkor a falu elöljárójához fordulunk, és megkérdezzük tőle, mit szándékozik tenni, mert úgy tűnik, nem tesz semmit, halál nyugodtan diskurál a látogatókkal. Tőle tudjuk meg, hogy Észak tervezett akciója mögött személyes bosszú áll. A falusiak régebben meggyilkoltak egy magas rangú katonatisztet, aki rosszul bánt velük. Most a fia teljesít szolgálatot itt a határon, és az ő keze van a dologban. Különféle ellenállási lehetőségeket vetünk fel, mire az elöljáró nagy türelemmel és okosan elmagyarázza, miért lehetetlen bármelyiket megvalósítani. (Mit számít, ha negyven ember sztrájkolni kezd, vagy a médiához fordul, ki figyel rájuk?) Szerinte nincs kiút, és az ő feladata ebben a helyzetben az, hogy a falu lakóit munkára buzdítsa, hogy mindvégig tartasanak ki, és ezáltal őrizzék meg a méltóságukat. Ez a gondolkodás a látogatókban még nagyobb szimpátiát ébreszt, és még erősebb szolidaritást vált ki belőlük. Szinte leírhatatlan az az érzelmi állapot, amelyet átélnek, ha belemennek a játékba. Persze ehhez az autentikus környezet mellett a színészek bámulatosan közvetlen játéka is hozzájárul. A leg­töb­ben amatőrök, és soha nem lépnek ki a szerepükből, amelyet kilenc napon, százkilencvennyolc órán keresztül élnek-játszanak Ruby Townban. Ez idő alatt nem hagyják el a falut. A saját maguk teremtette körülmények között élnek, alszanak, tisztálkodnak, főznek és étkeznek. Minden, amit csinálnak, valóságos. Később megtudom, hogy az élel­miszereket is Ruby Townként rendelték meg egy valódi szállítócégtől, és az árut kiszállító alkalmazottnak is át kellett esnie az ellenőrzésen a határon. Egy látogató elmesélte, hogy belopakodott a katonai bázis irattárába, és belekukkantott az aktákba. A falu minden lakójáról részletes adatlapot talált.
Aki megmártózik ebben a művi-valóságos világban, egy idő után magát is a részesének érzi. Amikor a több­napos nonstop előadás után a közönségtalálkozón viszontlátjuk a szereplőket, jó ismerősként üdvözöljük őket, és azonnal az iránt érdeklődünk, mi történt velük a végén.

Az előadás nagyon megosztotta a közönséget. A nézők véleményét alapvetően meghatározta az a körülmény, hogy valaki csak szemlélődött-e a faluban, vagy „beszállt” a játékba. A szemlélődők hamar elunták, és nem tudtak vele mit kezdeni. Akik részt vettek a játékban, azok között egyesek problémásnak érezték a valóság és a művészet összemosását. A fiatalok körében kultikus előadássá vált, és a fiatal színházi emberek fórumán végzett felmérésen vezette a tetszési indexet. Sokan többször visszamentek, néhányan ott is aludtak a faluban. Tény, hogy a Martha Rubin jelenései rendkívül sajátos és egyszeri élmény, és önismereti tapasztalatok közvetlen megszerzését teszi lehetővé a nézők számára. Ez a legnagyobb újítása a SIGNA nevű dán- osztrák duónak, amelyet Signa Sørensen performansz- és installációművész és Arthur Köstler performansz- és médiaművész alkot. Ők nemcsak megálmodói és létrehozói az előadásnak, de színészként is részt vesznek benne, mint ahogy Thomas Bo Nilsson diszlettervező is.
A Martha Rubin jelenései azt vizsgálja, hogy egy traumatizált város milyen életet tesz lehetővé a lakói számára. Ezzel a tematikával az installáció nemcsak a múltra utal, hanem egyszerre tükrözi jelenkori valóságunkat és a sötét jövőre vonatkozó prognózisokat is. Végre a periféria kerül az európai városlakók tudatának középpontjába.
Ruby Town megalkotásához elnéptelenedett bányafalvakban gyűjtötték össze a szükséges anyagokat és kellékeket az amatőr és profi szereplők öt hónapon át. A Signa munkamódszere szerint minden részletnek eredetinek kell lennie. A fény- és hangtechnikát a nézőknek nem szabad látniuk, és fontos, hogy az egész ne tűnjön színháznak.
A próbákon, az előkészítő folyamat során nem egy történet mentén haladnak, hanem azt vizsgálják, hol vannak a másik személy határai. Szövegkönyvet vagy forgatókönyvet nem használnak. Minden szereplő nagyon pontosan ismeri a figurája múltját, a jövője azonban nyitott. Csak a rituálékban és kódszavakban egyeznek meg, hogy jelezhessék a szereplőknek, ha azok túl messzire mennek. Úgy trenírozzák őket, hogy akármi történjék, soha ne lépjenek ki a karakterükből. A kezdet adott, a kimenetelt a közönséggel együtt alakítják ki.

Schiller, Brecht és a képzőművészet. Ezek a meghatározó elemei ennek a mindent átfogó színháznak. A képzőművészettől az installáció ötletét vette át a SIGNA, Schillertől a morális aspektust. Mint Schiller morálesztétikájában, a SIGNA-nál a színház az egyéni cselekvés tükre. Érzékletesen átélhetővé teszi, mennyire törékeny az egyéni akarat szabadsága, milyen ingatag az a talaj, amelyre értékeink és meggyőződéseink épülnek. Előadásaik nagyon kényes és nehéz konfliktusba kényszerítik a nézőt, de nem céljuk, hogy önmagára találásának eszközévé váljanak. Radikalizálják Brecht tandrámán alapuló színházát. Brecht azt akarta elérni, hogy a társadalom tagjai vállaljanak részt a társadalmi felelősségből, hogy a társadalom ne kívülállók gyülekezete legyen. Míg azonban Brecht az értelemre hatott, hogy megváltoztassa az emberek tudatát, addig a SIGNA az emberek érzelmeire akar hatni.
A SIGNA újraálmondja a közvetlen hatáson alapuló színházat. Előadásaiban érzelmi örvényt gerjeszt, és ezzel egyaránt kérdésessé teszi mind a színház, mind a nézők, de a performerek legbelsőbb evidenciáit is. A helyzetspecifikus szerepjátékból elutasíthatatlan tapasztalat lesz.
A művészduó munkái az utóbbi évek skandináv színházának legszokatlanabb és leginnovatívabb cross­over-projektei közé tartoznak. A legfontosabb kérdések számukra, hogy hol vannak a művészet és az élet, illetve a realitás és fikció, valamint a hazugság és az igazság határai. A legtöbbször több mint száz órán át tartó performansz-installációik alkotóelemeit a popkultúra, a szórakoztatóipar és a film világából merítik, és korunk valóságával szembesítik őket.
2005-ben The Black Rose Trick című kétszázötven órás installációjukkal keltettek óriási nemzetközi visszhangot, amelyet Malmöben egy egykori ipartelepen hoztak létre. Egy hotelt installáltak, amelynek pincéjében egy katonai bázist, tetőterében pedig egy betegek ápolására szolgáló helyet alakítottak ki. A látogatók teljesen reálisan kivették a szobákat, beköltöztek, és egy hétig ott éltek. Közben folyamatosan találkoztak és beszélgettek az installációban részt vevő ötven színész által megteremtett fiktív karakterekkel. Ettek, ittak, aludtak, és belevetették magukat a szál­lodai bár nyújtotta szórakozásba, de mégsem tudták a háborút és a betegséget teljesen a pincébe, illetve a tetőtérbe szám­űzni.
2007 novemberében Berlinben, a Ball­haus Ostban Dorine Chaikin Institute címmel egy elmegyógyintézeti állomást rendeztek be, amely­ben a látogató pácienssé vált.

Eddig Dániában, Svédországban, Spa­nyol­­­­or­szágban, Argentínában és Németor­szág­ban valósítottak meg performansz-installáció­kat. Mindenhol nagyon nagy sikerük volt, díjakkal és ösztöndíjakkal ju­talmazták őket.

Facebook Comments