A lefóliázott ház tehát a világ modellje, madeleine sütemény helyett kacatokkal utazhatunk az eltűnt idő nyomában…

Jön a víz, tehát lefóliázzuk a házat. A Tűzálló esernyő című Tolnai Ottó-írás adja az alaphelyzetet. Ki-ki (a Paripacitromszereplőgárdája) behurcolja szíve csücskének megmentendő lim-lomját, múltjának egy darabját, így a hullámpapírral lefedett tér kissé túlzsúfolt lesz. Ezeken a tárgyakon keresztül ismerjük meg a szereplők múltját, ez a Végeladáshozadéka. Ahogyan a szövegekben az árvalányhaj képe rímel a copfra, s ahogy a dogmatizmusból „dán-dog” lesz, úgy függ össze ebben a Gyarmati Kata által a három darabból ügyesen összeoperált negyedik „történet-varkocsban” is minden mindennel, és semmi semmivel.

 

Hannus Zoltán és Fodor Tamás / Schiller Kata felvétele

A lefóliázott ház tehát a világ modellje, madeleine sütemény helyett kacatokkal utazhatunk az eltűnt idő nyomában, és meg is tudhatunk valamit azokról az emberekről, akik leginkább saját rögeszméikkel, egybefont „történetvarkocsaikkal” vannak elfoglalva. Fodor Tamás rendező helyzeteket rímeltet egymásra: Horváth Zsuzsa primadonnájának kényeskedő néma kiáltása csak a szereplőket rázza meg, míg később Lilike (Rusznák Adrienn) fájdalmat rejtő sikolya a közönség számára is hallható; lehet, addigra ér oda a visszhang. Ez szép, de sajnos kevés ilyen végiggondolt megoldást élvezhetünk.

Általában szó szerint értelmezett szöveg jelenik meg a színpadon. Teljes motívumkupac, ami mögött nem feslik fel a törvény szövedéke. Ha Lilike társa a magányban a kissé didaktikusan felmutatott aranyhal, akkor élő aranyhal kerül a színre, még szerencse, hogy a félszemű százlábúra csak annak gyufásdoboz-lakhelye utal. De a sok tárgy káoszában vajmi kevésszer fedezhető fel elemeltség, közös nyelv használata vagy valami mélyebb összefüggés. Csupán néhány rögeszmés ember önző monologizálása zajlik. Minden realisztikus, miközben nonszensz. A jobb pillanatokban szemlélgethetjük (a biztonságos nézőtérről) az élet veszélyességét. Hannus Zoltán Zetor Traktorja például elhatározza, hogy megszerzi szegény Józsi (Spilák Lajos) ősmagyar varkocsát, s ehhez a mai tüntetőkhöz hasonlatosan elkendőzi arcát, Lilike pedig bánatában elássa szerelme dédelgetett paripacitromát, a szeretett lószart. E két, kitüntetett jelentőséget kapó jelenet is történetzsákutca. Nem vezet sehová.
Az előadás végén nem a víz jön, hanem a perzselő nap tűz – egy másik társaságra. A „tűzföldi” jelenet az addigi naturalizmus ellentéte. Akár a Mundruczó Kornél rendezte A jégben, ahol elemeltebb a második felvonás, itt is ilyen a legvégső jelenet. A hullámpapírokkal betakarózott emberek szabályos rendben fekszenek, napoznak a színen, közben távolról figyelik a befóliázott házat, a mások tragédiáját, amely a messzeségből nem érthető meg, nem érezhető át, legfeljebb jót lehet filozofálgatni rajta. A társaság egységes, tagjai – legyenek bár különböző rögeszméik – egyformán szomjasak és felszínesek.
Nem azért tartom a tűz jelenetét a vízénél sokkal sikerültebbnek, mert azt gondolom, rend van a világban. A zűrzavar oka a sokféle igazság, a párbeszédképtelen rögeszmék – ez igaz. De talán ennél többről szólnak az elhangzott szövegek, s így az előadás bizonyos összefüggések szépségére mutat rá. Ha azonban mindez csak a szöveg szintjén valósul meg, a színrevitel elveszti értelmét.
Lilike eleinte szeretni valóan naiv s egyben kihívó bakfis (Rusznák Adriennt jól eltalálta a szerep). Az utolsó jelenetben hanyagtartású lángosárusként unottan, mégis intenzív színészi jelenléttel néz végig a napozó embersormintán. Szó szerint és átvitt értelemben is kimagaslik a színen.

Skalpoljuk meg szegény Józsit!
Szövegkönyv, Tolnai Ottó művei alapján: Gyarmati Kata. Jelmezek, tárgyak: Németh Ilona, Bodor Kata. Fény, hang: Fodor Gergely. Rendező: Fodor Tamás.
Szereplők: Spilák Lajos, Nyakó Júlia, Tamási Zoltán, Hommonai Katalin, Hannus Zoltán, Géczi Zoltán, Fodor Tamás, Horváth Zsuzsa, Lovas Dániel, Rusznák Adrienn.
Stúdió K Színház, 2008. október 30.

Facebook Comments