A zene hangjait meghallotta az, aki szívével figyelt – állítja e lett színház.

Platinaszőke hajból tornyozott öntvényszerű konty, égszínkék szemhéj, piros pöttyös ruha, a derék irreálisan vékony, selyemharisnya, tűsarok. Szoknya libben, a főtér négy sarkán négy fiúval randevúzik, fél órás váltásokban. Születésnapon áttetsző plasztik lemezek pörögnek – meg a pöttyös szoknyák. Miniben esküszik (szülők nincsenek jelen), babát búcsúmosollyal bízza a tanácstalan apára, ki tudja, melyikre a négy közül.

 

Jelenet az előadásból / Koncz Zsuzsa felvétele

Apró fényképek anyám életéből, vagy a rigai színészek A csend hangjai avagy Simon and Garfunkel sosemvolt rigai koncertje, 1968 című előadásából. Mindkettő a boldog 60-as éveket idézi, „amikor a lányok még terpeszben jártak” – ahogy Marosvásárhelyen ábrándosan mondogatták a fiúk. A szabadság első fuvallata, ami minden szigor dacára (bárhol éltünk is: Rigában, Pesten, Kolozsvárt) valamit felkapott s kavart, ha nem is házakat s forradalmakat, de legalább egy pihét, egy szoknyát, egy könnyű nejlon kendőt, befújt a réseken, amelyeket nem sikerült egészen betapasztani. Olyannyira nem, hogy a vékony kelet-nyugati falakon még a vágyott zene is áthallatszott. Csak figyelni kellett, és akarni. Mintha 1968-ban – falak ide, vagy oda – mindannyian kortársai lettünk volna (még egy pillanatra) a világnak. Még akkor is, ha soha nem került sor (Rigában sem) Simon és Garfunkelék koncertjére. A zene hangjait meghallotta az, aki szívével figyelt – állítja e lett színház.

A rigaiak leírhatatlan szépségű, felemelő előadása – szó, amelyet valóban kivételes színházi estre tartogatunk – erről a szomorú, ellenőrzött, mégis megmagyarázhatatlanul szabad és boldog korról fogalmaz előadást, számomra anyám nemzedékéről, másnak saját fiatalságáról; mi magunk, így vagy úgy, felnőtt vagy baba korunkban ott vagyunk a színpadon, még akkor is, ha fel sem ismerjük az oly bőséges (elsősorban filmes) idézeteit. A minden módon megkaparintandó zene e szavak nélkül mesélő előadás egyik vezérmotívuma: szóljon az rádióból, tekercses magnóról, lemezjátszóról, mindenki „a” zenét akarja kétségbeesetten hallani. Mint egy szabadkőműves szeánszon, úgy gyűlnek össze a kopott lakásban – egy igazi társbérletben, egy kommunálkában -, hogy fejhallgatón, könnyes szemmel hallgassák, amíg lehet, s amíg szét nem rebbenti őket a marcona, de jóságos szervezőasszony. Hogy aztán a zene – mert a szív annyira repes érte – képes legyen megszólalni a legképtelenebb módon: egy befőttesüvegből, egy könyvből, egy közösen fújt pihéből; mindehhez csak emberi figyelem kell. Aztán már csak dől, minden különösebb ok nélkül, mint gyermekből a nevetés.
Alvis Hermanis, a rendező saját korábbi előadásának, a nálunk is bemutatott Hosszú élet címűnek a díszletébe helyezi mostani fiataljait, mintegy a tér előtörténetét vázolva fel. Kopott falak, öt ajtó, minden lestrapált és konkrét. S egy kék elefánt minden szoba falára festve. A három órás előadás minden részletében naturalisztikusan pontos, színészi játékában is ugyanolyan precíz, komoly és groteszkül játékos egyszerre. A Csend hangjai mégsem csak korrajz, hanem eposz az emberről, a szeretetről, kapcsolatokról. Hermanis nagy témájának újabb, eddigi előadásaihoz képest teljesen más nyelven fogalmazó, az Embernek s egy jubiláló évnek, 1968-nak rendezett hommage-a. Ahogy a lányok csókolózni tanítják egymást a befőttesüvegeken, majd „élesben próbálnak” szörnyű barkót és hajkölteményt viselő groteszk fiúikkal. Vagy ahogy megmámorosodnak valami tej- és ragasztószerű főzettől, amit az előadás alatt keresztül-kasul isznak – drogot s anyatejet egyszerre. Vagy ahogy a lányok ledobva ruhájukat vihognak, s fetrengenek a fotográfus műtermében. Vagy – és a második rész lassan bearaszol a sötétebb területekre – megnézhetünk egy egyedülálló dokumentumfilmet, Andris Grinbergs filmes önarcképét 1972-ből. Mert végül nem csak azzal szembesülünk, hogy ez az ellentmondásos világ valamilyen áldozattal jár, s valakit elnyel, valakit szó szerint megfojt a zene. Nem lesz mindenki túlélő. S még az is, aki túlél, azt az övet, amely állítólag mindössze ötvennégy centi volt, soha többé nem tudja felvenni.

Facebook Comments