Messzire vezető kérdés lenne, hogy egy ilyen fesztivál előadásain nálunk miért nem lógnak a csilláron is.

Tíz napja zajlik a nemzetközi MEZZO Fesztivál. Fiatal operaénekesek versenyeznek. Nem gátfutásban, nem is a magas „C” kiéneklésében. A tekintélyes zsűri a komplex énekes-színészi teljesítményeket méri, amelyek részei egy-egy teljes operaelőadásnak. (Előzsűri válogatta ki a jelentkezőkből öt XX. századi opera főszereplőit öt világváros öt produkciója számára, amelyek egymás után mutatkoznak be Szegeden.) A tekintélyes zsűri fölfigyelhet az amerikai Kristin Sampson szép szopránjára és jó énektechnikájára, de ha érti a feladatát, nem fog díjat adni neki, mert hiába énekelte el tehetségesen az Adriana Lecouvreur címszerepét, rendezője katasztrofális helyzetbe hozta. Az énekesnő pózol. A legkevesebb, hogy már-már haldokolva, elalélás közben kell akkurátusan kigombolkoznia és szimbolikusan megszabadulnia földi önmagától. Michael Sturm az a rendező, akitől elég egyetlen produkciót látni ahhoz, hogy soha többé ne kívánjunk megnézni tőle egy következőt. Cilea operáját, amely évszám szerint épp, hogy átlépte a XX. század küszöbét, de még az előző század része (figyelemre méltó, hogy a Szegedi Nemzeti Színház, egy valamikor virágzó városi operakultúra színhelye még ezzel a több mint óvatos választással sem tudta megtölteni a nézőterét), öntetszelgő keresettséggel állította színpadra, amelyben még a mű alapvető viszonyait sem sikerült tisztáznia. Ebben a kaotikus blöffben nem hogy a néző, az énekesek sem igazodtak el. A modernitás címszavával a legavíttabb, üres konvenciót kaptuk.

 

Jelenet az Adriana Lecouvreurből / Veréb Simon felvétele

A harmadik estére ugrom, hogy oldjam a feszültséget. A New York-i Dicapo Opera Theatre előadására csaknem megtelt a nézőtér. (Messzire vezető kérdés lenne, hogy egy ilyen fesztivál előadásain nálunk miért nem lógnak a csilláron is.) Túlzás lenne azt gondolni, hogy a közönséget Robert Ward – Arthur Miller drámájából készült – A salemi boszorkányok című operája csődítette össze. Valójában Alföldi Róbert hírneve. Ez jól van így. Alföldi azoknak a celebeknek egyike – az is lehet, hogy ebben a kategóriában egyke -, akik egyszerre nyújtanak profi teljesítményt és hazai körülmények között művészeti alternatívát. Ebben az előadásban már volna ajánlatom a tekintélyes zsűrinek – mondjuk, az Abigail Williamset alakító francia Marie-Adeline Henry -, bár ami értékelendő, az mindenekelőtt az ensemble, azaz a produkció egésze. Az igen kompakt darabot, amelyet késői XX. századi fogantatása ellenére szerzője zeneileg szintén a XIX. századi hagyományból eredeztet, rendkívüli dramaturgiai fegyelem jellemzi, és Alföldi a legegyszerűbb eszközökkel juttatja érvényre a sűrítést. Behatárolt tér, színpadra ácsolt színpad (figyelem!, nem a színház metaforája, mint sok más előadáson!), a szűk helyen plasztikusan és a belső viszonyokat példaszerűen megjelenítő mozgásrendszer. Világossá válik, hogy az emberi tartalmak megjelenítése az operában az éneklés révén történik (ki hinné, ugye?), de az intenzitás csak kordában tartott, értelmes gondolatrendszer és szakmai hozzáértés révén működhet.

A közbeékelt előadásról jó lenne megfeledkezni. Részint mert maga a mű, Gershon Kingsley és Michael Kunze Raoul című operája (?) értékelhetetlen, részint mert ennek következtében a versenyzők produkciója is az. A Wallenbergről szóló darab gondolatilag iránytalan, dramaturgiailag szervetlen, zeneileg ihlettelen. (Finoman szólva eklektikus, kevésbé finoman zagyva.) Nincsenek sem emberi, sem muzikális karakterei, dokumentarizmusa lapos, empátiája felszínes, színszerűsége minimális. Julia Haebler, a brémai színház rendezője valami semleges stilizációs eszközkészlettel küszködik, a végig áljelenlétre és áltevékenységre korlátozott, balkonra zárt „versenyénekesek” – Violaine Kiefer és Beöthy-Kiss László – szenvednek (a címszereplő Marcin Habela fejéhez kap, ha rossz hír várja), a hallgató-nézőről nem is beszélve.
A Ward-opera példamutató amerikai-magyar koprodukciója – mikor és hol láthatnánk különben Magyarországon ezt a fogyasztható kortárs darabot? – bizonyítja, hogy nem a fesztivál szándékában és az alapelgondolásában van a hiba. Az önmagában több mint jó. A hátralevő két előadás még megfordíthatja az értékarányt, s erre minden reményünk megvan.

Facebook Comments