A gyerekszínházi játékmanír és az öltözői színészmanír elég az on stage és az off stage különbségének érzékeltetéséhez

Mi történik, ha a Zebra nem viszi át az Oroszlánt a vízen? Akkor az Oroszlán meghal a tűzvészben. A vízben viszont jön a krokodil. Kit fog bekapni? A dolog nemcsak individuális szempontból döntő, ez birodalmi kérdés, mivel az állatok királyáról és a trónkövetelőről van szó. De nem úgy, ahogy gondolnánk. Az állatok királya – Schimmelpfennignél – a Zebra, az Oroszlán csupán pályázik a posztra, azzal az érvvel, hogy ő az erősebb, a nagyobb és az okosabb. Ez egy demokratikus királyválasztás, mindenki érvelhet, amiből kiderül, hogy vannak erősebbek, nagyobbak és okosabbak az Oroszlánnál. Ezt feltűnően sokan állítják, többnyire magukról.

Schimmelpfennig nem ezópusi állatmesét írt, hanem színházi példázatot. Az állatok birodalma színházban játszódik, az állatok egy darab szereplői, azaz színészek. Ha a színház a színházról szól, az gyakran az üresség jele. A színházi emberek azt hiszik, hogy a színház dolgai rajtuk kívül másokat is érdekelnek. Talán így is volt, amikor még volt disztingvált polgári színház és disztingvált polgári közönség, s a kulisszák mögötti világ pajzán sejtéseket, pletykákat és szerelmi titkokat kínált. Az akkori nézők ezt szerették. Ma inkább azért választanak a színházak színházi darabokat, hogy fölhívják a figyelmet saját fontosságukra, holott ezt éppen nem színházi darabokkal kellene. Néha még a nem színházi darabokat is színházi környezetbe helyezik, hogy jelezzék, mennyire nélkülözhetetlenek. Süllyednek lefelé – ami súlytalanságuk miatt meglepő -, és közben azt kiabálják, hogy mentsétek meg a színházat.
A negyvenen épp hogy túl még mindig fiatalnak számító német darabgyáros – jó tíz év alatt kétszer annyi színpadi mű – bár nem valami nagy tehetség, de a nyafogásnál azért többre tartja magát. Legalább van benne irónia. A színészek, akiket megírt, már hat éve játszszák az állatmesét, mindennap, hétvégén többször, egyesek a bemutató óta egyfolytában. Ez önmagában siralmas, de mint probléma továbbra sem tartozik a közre, ilyen a színházi ipar, amely a nézőnek teátrális rágógumit, a színésznek megélhetést nyújt, a művészethez semmi köze, és tévedés azt gondolni, hogy ha nem a heti en suite színházi futószalag működik, hanem repertoárban, más előadások társaságában megy a darab ugyanilyen hosszú ideig, akkor jelentős a különbség. Még akkor sem feltétlenül, ha rövidebb ideig megy, abból is lehet színházi kényszermunka. Schimmelpfennig ez utóbbiról beszél. Az állatok birodalmának hierarchiája megismétlődik az emberek birodalmában. Vége lesz az eddigi sorozatnak, új éra jön, egyesekkel „már tárgyalnak”, másokkal nem, föllép a „zebra vagy oroszlán?” effektus, kérdés, hogy ki mellé érdemes állni, esetleg a kettő között röpködni, mint a marabu. Az öldöklés a túlélésért folyik – munka nélküli férfi színészek például fejkendőt húzva elmehetnek libanoni és iráni takarítónőnek egy tisztítócéghez -, és az eredmény eléggé siralmas. Akik eddig az Oroszlánt, a Vadmacskát, az Antilopot, a Marabut játszották, ezután a Tükörtojást, a Borsdarálót, a Pirítóskenyeret és az Összepréselt Műanyag Ketchuposflakont fogják játszani.

Kéner Gabriella (Zsiráf), Király Attila (Zebra) és Gidró Katalin (Vadmacska) / Walter Péter felvétele

Némileg igazságtalan lenne azt mondani, hogy a Schimmelpfennig által megírtakhoz hasonló játszódott (játszódik) le a kecskeméti Katona József Színházban, amely bemutatta a darabot. Miért pont a kecskeméti Katona József Színházban? Miért csak a kecskeméti Katona József Színházban? Hát a többiben? Hány színész játszik Tükörtojást és Pirítóskenyeret a milliós nézettségű televíziós szappanoperákban is? És miért csak a „színművészetről” beszélünk, amikor az állatok birodalma messze túlterjed azon: az önjelölt királyok, akarnokok, törtetők, hízelkedők territóriuma országos és határtalan, akárcsak a megélhetésért folytatott tülekedés. Naponta ugyanazt játsszuk hat (vagy húsz?) éve, a nívó pedig – a miliőhöz illő hasonlattal – a béka feneke alá süllyed.
A darab egyik szereplője említi „a hanyatlás paraboláját”. Erről van szó, ezt látjuk, ha körülnézünk. Schimmelpfennig nem tanúsít túl nagy írói erudíciót – szokása szerint egyes szám harmadik személyben írt dialógusimitációival, amelyekben a szereplők elmondják, mit tesznek, rendesen megkönnyíti a saját dolgát -, de még mindig az általánosan lebutított szellemi igény fölött teljesít. Az előadás pedig meglehetősen maliciózus, ami fordítóként és rendezőként egyaránt Bodolay Géza sajátja. A németek valószínűleg szálkásabban játsszák – az eredeti bemutató a berlini Deutsches Theaterben volt -, mi pedig szaftosabban, a különbség alighanem kifejezi a két kultúra különbségét. Ami ott intellektuális provokáció, az nálunk vidéki valóság (nem földrajzi értelemben). Mindenesetre az állatmese-színdarab narratívája meglehetős provinciális hitelességgel jelenik meg ahhoz – a hatást markánsan erősítik Benedek Mari nagyszerű fantáziát és kisszerű lepusztultságot egyesítő jelmezei -, hogy el tudjuk képzelni mögötte az egész, tipikusan lenyúzott magyar elő-adást. A gyerekszínházi játékmanír és az öltözői színészmanír elég az on stage és az off stage különbségének érzékeltetéséhez. Mindez nemigen lép túl az élet és a szerep kettősségének közhelyein – amit a közönség jó esetben ihletnek lát, az egymás közt rossz esetben undor -, és csak ritkán rejt mélyebb szellemességet. Ilyen például, amikor a Marabut játszó Fazakas Géza a vállán lévő mély sebről panaszkodik, amely évek óta tátong a naponta felragasztott szárny alatt. Fazakas meg tudja mutatni a figura szívszorító esetlenségét, ahogy Sorbán Csaba (Oroszlán) a lázadással kacérkodó elkeseredettséget, Gidró Katalin (Vadmacska) a védőpajzsként fölvett naivitást, Magyar Éva (Antilop) a helyzethez való alkalmazkodást. Nem túl sok lehetőség, de a többieknek – két kivétellel – nem jut ennyi.

Sorbán Csaba (Tükörtojás), Fazakas Géza (Összepréselt Műanyag Ketchupos- flakon), Gidró Katalin (Borsdaráló), Makranczi Zalán (Chris) és Magyar Éva (Pirítóskenyér) / Walter Péter felvétele

Az egyik kivétel Király Attila, ő a Zebra jelmeze alatt Frankie karakterét is megfogalmazhatja, azét a színészét, aki megpróbál kitörni. Frankie számára Schimmelpfennig legalább írt egy helyzetet, amelyben lecsap a Chris nevű rendezőre, szinte csapdába ejti, azt remélve, hogy jobb szerephez jut általa. Csakhogy Chris iránytalan, szétszórt, narcisztikus figura, nem jut vele semmire. Kettőjük jelenete önálló epizód a darabon belül, nem túl eredeti, mégis az előadás legjobb része. Ebben Király Attila segédletével Makranczi Zaláné az érdem, aki Chris szerepében kiemelkedően jó. Laza és lezser csávót játszik, aki önmagán kívül semmire sem tud összpontosítani, saját attitűdjét viszont, mintha spontán módon tenné, szüntelenül vigyázza, szemüvegét, haját igazítja, pózol, tükörben figyeli előnyösnek kipróbált mozdulatait, rájátszik életszerűtlen életvitelére („elfelejti” a szállodáját, a szobaszámát, a várost, sőt az országot, ahová vendégszerepelni megy, ismerősei telefonszámát, s hogy hová tette a papírt, amelyre föl vannak írva), s eközben a nagyképűen üres szakmai kommunikáció verbális és gesztuskészletével mond „véleményt” (valójában semmit) arról, amire vagy akire még csak nem is emlékszik. Csupa színházi bennfenntesség ez is, de rendkívül szórakoztató, és Makranczi Zalán jelentékeny színészi fejlődéséről tanúskodik.

Roland Schimmelpfennig:
Az állatok birodalma
(kecskeméti Katona József Színház és
a Zalai Nyári Színházak Kht.
közös produkciója)

Díszlet: Mira János. Jelmez: Benedek Mari. A rendező munkatársai: Márton Andrea és Hollós Gábor. Rendező: Bodolay.
Szereplők: Sorbán Csaba, Fazakas Géza, Gidró Katalin, Magyar Éva, Király Attila, Makranczi Zalán, Balogh Erika, Kéner Gabriella, Báhner Péter, Bori Tamás.

Facebook Comments