Radoslav Milenković világos koncepciójú rendezése sötét árnyékot vet a négy házasságban végződő, szokványos szerep- és ruhacserével építkező „vígjátékra”

Az állott levegőjű Bécs hercegi palotájától csak egy lépés a patkányoktól hemzsegő csatorna. A Miskolci Nemzeti Színházban sekély vizű medence fedi be a zenekari árkot: az egyetlen biztos „talapzat” a forgószínpad helyszíneinek – trónteremnek, börtönnek, külvárosnak, kolostornak – mulandóságában. Az alattvalóknak sok dolguk akad a csatornában – ki patkányokra vadászik, ki kétségbeesését kiáltja világgá, ki inget mos -, és kivétel nélkül mindenki beletoccsan a poshadt vízbe. Csak a Herceg ússza meg szárazon.A Szeget szeggel-t I. Jakab angliai király trónra lépé-sének környékén írta Shakespeare, a darabbeli uralkodót nem pusztán főszereplővé, az igazság bajnokává, hanem egyenesen deus ex machinává avatva. Vicentio, Bécs hercege elhagyja a várost, és a hatalmat Angelo kezébe adja, aki rögtön nekilát a rendcsinálásnak. Szó szerint értelmez egy régóta betartatlan törvényt, és halálra ítéli a jegyesét, Júliát teherbe ejtő Claudiót, miközben a bordélyház üzemeltetőit futni hagyja. Az apácazárdába készülő Izabella bátyja életéért könyörög, ám Angelo csak akkor hajlandó megkegyelmezni, ha Izabella neki adja szüzességét; ő viszont a világért sem áldozná fel tisztaságát. Az álruhában, csuhában visszatért Herceg segít a kétségbeesett lányon, s egy fondorlatos csellel megmarad a kecske is, a káposzta is: az éj leple alatt nem Izabella, hanem Marianna, Angelo cserbenhagyott jegyese hál a felgerjedt helytartóval. Claudiót ennek ellenére halálra ítéli Angelo, ám a Herceg – titokban – megakadályozza kivégzését. Az utolsó jelenetben ünnepélyes keretek között „tér vissza” Bécsbe a Herceg, hogy leleplezzen, kegyelmezzen és házasítson: Claudiót Júliával, Angelót Mariannával, saját magát Izabellával, és Luciót, a bordélyház léhűtő törzsvendégét egy megejtett örömlánnyal.

Sipos Vera (Marianna), Fandl Ferenc (Angelo) és Kaszás Géza (Vincentio) / Vajda János felvétele

Radoslav Milenkoviç világos koncepciójú rendezése sötét árnyékot vet a négy házasságban végződő, szokványos szerep- és ruhacserével építkező „vígjátékra”. Míg az előadás már-már a vásári komédia elemeivel altatja éberségünket, egyre fojtogatóbbá válik a levegő, s rájövünk, hogy az alattvalók az Isten szerepében tetszelgő Herceg kisded játékának áldozatai, bábuk egy ellenfél és kockázat nélkül játszott stratégiai társasjátékban. A szereplők számára csak az utolsó pillanatban dereng fel, hogy sosem szabad akaratuk szerint, hanem egy láthatatlan hatalom manipulációjára cselekedtek. Az összeboronált házasságok pokla felől sem lehet kétségünk.
Milenkoviç értelmezése tehát a Herceget alakító színészen múlik, és Kaszás Géza tökéletesen megfelel a szerepnek. Jelenléte akkor is érezhető, ha éppen nincs színen. Isten földi helytartójaként senkinek nem tartozik számadással, így olykor arcát már fondorkodásai közben sem alattvalói, hanem a közönség felé fordítja, miközben a zenekari árok innenső falán üldögél. Úgy mondja Claudiónak, hogy készüljön a halálra, mintha a parancs egy munkamegbeszélésen kiosztott feladat lenne, és úgy is sürgeti az embereket, mint a munkatempóval elégedetlen műszakvezető. A kis csacsi Izabella folyton útmutatására szorul: a Herceg nélkül azt sem tudná, hol a kijárat a börtön labirintusából.
A Herceg alakján keresztül értelmezhető előadáshoz statisztál a többi szereplő. A darab komikus figurái rendkívüli túlzó – kevésbé ironikus, inkább pojácáskodó – jelleget kapnak. Ezt erősíti jelmezük (Berzsenyi Krisztina munkája) is: a bohócos csíkos harisnya, a flitteres mellények, tüllszoknyácskák és színes tollboák, az erős smink és Lucio teletetovált karja és mellkasa. Két jelenet között, a forgószínpad mélyén feltáruló életképekben az igazságszolgáltatás karmai elől menekül az istenadta nép, cihákkal megrakott biciklin, mint sátorfájukat szedő vándorcirkuszosok. Tekeriné (Máhr Ági) extra adaggal is – egy, a gyerekekkel incselkedő, harsány bohóc gesztusaival – púpozza a komikumot. Pompeius (Baj László), a kerítő – hivatalos foglalkozása szerint csapos – kicsit kilóg a kompániából. Hasonszőrű társai eszén is túljáró drogdílernek tűnik: szívesen számol pénzkötegeket, ha senki sem látja, és Escalust diszkréten keni meg, hogy szabadon eresszék. Hólyagnak (Molnár Erik) már a központi idegrendszerét kezdi ki a vérbaj. A nagyszájú Lucio (Harsányi Attila) a fellazult erkölcsöket meglovagoló, elkényelmesedett opportunista: inkább vakarózik, mint hogy a „felelősség” szó eszébe jusson.
A példastatuálásra kiszemelt jegyespár képtelen életre, halálra, tiszta szerelemre. Claudio (Chajnóczki Balázs) inkább az aljanéphez tartozik mind artistajelmezét, mind nyafogását tekintve. Júlia (Kecskeméti Edina) fülsüketítően, hiteltelenül ordít (pedig őrületére még magyarázat is akad, hiszen már vajúdik, amikor ide-oda ráncigálja a Herceg). Marianna (Sipos Vera) talán szervilis természete okán ragaszkodik Angelóhoz – megmossa a Herceg lábát, s néhány utalásból arra következtethetünk, hogy szolgáltatásai ennél széleskörűbbek. A Porkolábnál (Áron László), a rabok félős jóakarójánál jobban kiaknázza lehetőségeit a kenőpénzt elfogadó, egyébként derék Escalus (Bősze György). Fandl Ferenc jó szándékúra formálja Angelót: a helytartó igyekszik megfelelni feladatának, buzgón tanulmányozza a régóta porosodó törvénykönyveket, és erkölcsi veszteségével teljesen tisztában van. Ebbe a képbe azonban nem illik bele eredendő gazembersége: hogy Mariannát a hozomány hiánya miatt hagyta el, s hogy Claudiót ígérete ellenére mégis kivégezteti. Izabella szüzességmániája valószínűleg már Shakespeare korában is hiteltelen lehetett, Fabók Mariann alakításában azonban a balladák ártatlan, szűz áldozatának tűnik.
Az előadás utolsó jelentében a Herceg egyre kéjesebben várja az általa megrendezett végkifejletet. Halasztgatja a pillanatot – elmegy és visszajön, Angelóra bízza az igazságszolgáltatást, kicsit még megtérdepelteti a már százszor megalázott nőket -, hogy egy orgazmikus pillanatban áradhasson szét az uralkodói akarat.
Egyik utolsó gesztusával szélnek ereszti a börtönben hosszú ideje sínylődő rabot. Az alkoholizmusba belehülyült, vén Bernát (Szegedi Dezső) szétnéz a világban, s egy szempillantás alatt dönt. Visszamenekül a börtönbe, hogy szabad maradhasson.

WILLIAM SHAKESPEARE: SZEGET SZEGGEL (Miskolci Nemzeti Színház)

Díszlettervező: Juray Fabri. Jelmez: Berzsenyi Krisztina. Dramaturg: Horváth Barbara. Színpadmester: Farkas Gábor. Ügyelő: Orehovszky Zsófia. Súgó: Reitner Krisztina. Rendezőasszisztens: Pöltz Júlia. Rendező: Radoslav Milenkoviç.
Szereplők: Kaszás Géza, Fandl Ferenc, Bősze György, Chajnóczki Balázs, Harsányi Attila, Áron László, Osváth Tibor, M. Szilágyi Lajos, Hunyadkürti István, Molnár Erik, Máhr Ági, Baj László, Lukács Gábor, Szegedi Dezső, Fabók Mariann, Sipos Vera, Kecskeméti Edina, Orth Éva, Jambrik Boglárka, Csizmadia Mónika.

Facebook Comments