Ha úgy vesszük, nagyobb baj nem történt, elvégre mind a szöveg, mind a rendezés manuális, játékmesteri vonulata, mind a színészi játék átlagszínvonala megüti a biztonságos professzionalizmus szintjét.

Heltai Jenő darabjában, ha úgy tetszik, mindenből van egy kicsi. Egy kis szentimentális ragyogás, némi társadalomkritika, cseppnyi bánat, kis adag irónia. Amiből talán több van az átlagnál, az a kedélyes szellemesség – igaz, nem a költő Heltai kedélye és szellemessége, hanem a biztos kezű színpadi szerzőé. Egy drámának mindez akár erénye is lehet, hiszen a színpadi változathoz több utat, több kapaszkodót kínál.
A Valló Péter rendezte vígszínházi előadásban is van mindenből egy kicsi. Fájdalomból és örömből, kellemből és iróniából, realizmusból és stilizálásból. S amiből egyértelműen több van az átlagnál, az a mindent elsimító kedélyesség. Nem könnyen tudok elképzelni előadást, melynek ez erénye lehet…
A Tündérlaki lányok – ha költészet, mélység és eredetiség terén nem közelíti is meg Szép Ernő vagy Szomory Dezső reprezentáns drámáit, színpadi csillogás tekintetében pedig vitathatatlanul elmarad Molnár Ferenc bravúrdarabjaitól – több, mint alkalmas nyersanyag. Erős rendezői kéz akár az érzések komolyan vételével, akár a társadalomkritika felerősítésével létrehozhat belőle érvényes és hatásos előadást, de azt sem zárom ki, hogy stílusra, humorra ráérezve, ráerősítve fergeteges mulatság kerekedjék belőle. Ez az erős kéz hiányzik leginkább a vígszínházi produkcióból. A rendezői ambíció mintha kizárólag az előadás biztonságos lebonyolítására koncentrálna. Valló Péter nem ad irányt a több értelmezési lehetőséget kínáló darabnak, sőt, következetesen tompít benne mindent, ami esetleg érdekesebb lehetne. Nincsenek összecsapások, hiszen a testvérek élesebb összetűzései ártatlan színpadi civakodásokba torkollnak, ahol a kergetőzések zaja még a szavakat is elnyomja. Nincsenek valódi drámák, hiszen azok, akikkel ez megtörténhetne, beletörődő kedélyességgel veszik tudomásul sorsuk alakulását, s egyébként is, mintha a férfi főszereplők, a Báró és az ifjú Pázmán senki iránt nem táplálnának erős és valódi érzelmeket. Nincs komolyan vehető társadalmi-szociális mondandó, mert az alapmű amúgy is általános, lapos tanulságait az erős karikírozás tovább tompítja. Ami megmarad, a már többször emlegetett kedély és a szellemesség, az sem tud csillogni igazán; a játék ugyan perfekt módon kimért, ám meglehetősen kényelmes tempóban halad előre.
Így aztán a darabra jellemző minőségi és stiláris eklektikát fel is erősíti az előadás. Ahol maga a mű is erősebb, ott kifejezőbb, érdekesebb, a várakozást felkeltő a játék. A második felvonás elejének még vannak olyan szakaszai, melyek tartalmasabb előadás lehetőségét is felvetik. Ám a „családi tanács” nagyjelenetének elmaszatolásával végképp kihűl a feszültség, az egyébként is súlyosan sikerületlen harmadik felvonást pedig senki és semmi nem menti meg: tömény unalomba fullad. Kevéssé meglepő módon az eklektika mind a produkció látványvilágára, mind a színészi alakításokra jellemző. Szakács Györgyi jelmezei nemcsak korhűnek hatnak, de kifejezetten szépek, mutatósak, nem egy esetben találóak is. Szlávik István viszont erősen stilizált, kintet és bentet, azaz lakást és környezetet, enteriőrt és miliőt együtt, egyben láttató színpadképet készített. Mind a jelmez, mind a díszlet kvalitásos munka, de mivel stiláris diszkrepanciájuk nemhogy jelentést, még jelentőséget sem kap, olyan érzésünk lehet, mintha két különböző előadás alapjait jelölnék ki.

Zeck Juli (Olga), Danis Lídia (Boriska) és Petrik Andrea (Manci) / Koncz Zsuzsa felvétele

Nagyobb baj, hogy erősen széttartóak a színészi alakítások is. És elsősorban nem is minőségi értelemben; a minőségi különbség legalábbis kevésbé éles, mint a stiláris. Varju Kálmán (Pázmán) vagy Zeck Juli (Olga) alapvetően realisztikus eszközökkel él, Szegedi Erika kicsit el- és megemeli a levakarhatatlan Malvin néni alakját, Halász Judit (özvegy Bergné) apróbb magánszámokkal szórakoztatja a publikumot, Petrik Andrea (Manci) óvatosan karikírozza, Csőre Gábor (Petrencey Gáspár) pedig egyenesen a karikatúra felé közelíti a játszott figurát. Nem alakul ki egységes játékstílus, következésképpen magának az előadásnak sem születik markáns stílusa.

A három főszereplő közül Tornyi Ildikó nyújtja a legsikerültebb alakítást. Igaz, a még némi joggal naiv Sári alighanem a mű leghálásabb szerepe, de a színésznő játéka legalább természetesnek hat, mentes minden negédtől, s elhiteti a felnövőben lévő gyereklány érzelmi csapongásait. Ha az előadás a könnyed, derűs líra felől közelítené Heltai darabját, alighanem ez az alakítás lehetne az ideális kiindulási pont. A Boriskát játszó Danis Lídiának leginkább színpadi kisugárzása érvényesül; a nő férfiszíveket irányító erejét maradéktalanul elhiteti. De kicsit sokat játszik el a lány pózaiból és kicsit keveset valódi érzéseiből, s mivel közte és Pázmán között távolról sem izzik forró szenvedély, az sem igazán derül ki, hogy mennyire vállal Boriska áldozatot azzal, hogy a Báró mellett marad. Hasonlóan keveset tudunk meg a Báró érzéseiről is. Pedig az ő története éppúgy szólhatna egy idősödvén még utolsó szerelemre lobbanó, majd erről lemondani kénytelen férfi fájdalmáról, mint egy büszke, de határozatlan ember érzelmi ingadozásairól vagy akár egy gőgös arisztokrata szeszélyéről. Ám Lukács Sándor mindezek helyett nagy rutinnal, meggyőzően és relatíve színesen játszik egy kedves, nagylelkű, nőket szerető és tisztelő, ám különösebben erős érzelmekre nemigen képes férfiút. Akinek mintha teljesen mindegy is lenne, hogy Boriska vagy Sári van mellette. Ahogy esik, úgy puffan.
Ez utóbbi mondat Valló Péter rendezésének egészére is érvényesnek látszik. Ha úgy vesszük, nagyobb baj nem történt, elvégre mind a szöveg, mind a rendezés manuális, játékmesteri vonulata, mind a színészi játék átlagszínvonala megüti a biztonságos professzionalizmus szintjét. Csak éppen az alkotói ambíció nem világos: hiszen az átlagos nézői tetszéssel fogadott játékot nem kísérte vastaps és harsogó kacaj, s aligha hihető, hogy a következő esztendőkben a Vígszínház sikerelőadásai közé fog majd tartozni. Személyes mondandónak, közlésvágynak, egyáltalán: alkotói koncepciónak pedig még a fuvallata sem érződik.

Heltai Jenő: A Tündérlaki lányok (Vígszínház)

Dramaturg: Harangozó Eszter. Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Szakács Györgyi. Szcenika: Krisztiani István. Zenei munkatárs: Termes Rita. Világítás: Komoróczky Gábor. A rendező munkatársa: Várnai Ildikó. Rendező: Valló Péter.
Szereplők: Halász Judit, Danis Lídia/Marjai Virág, Zeck Juli, Petrik Andrea e. h., Tornyi Ildikó, Szegedi Erika, Hullan Zsuzsa, Lukács Sándor, Varju Kálmán, Csőre Gábor, Pándy Lajos.

 

Facebook Comments