A butó eljárás lefolytatásához szinte bármilyen szöveg szolgálhat ihlető forrásul.Ha egy mondatban kellene összefoglalnom Carlotta Ikeda Waiting című produkciójáról szerzett benyomásomat (közhelygyanús indítással) ezt írnám: a felnőttnek órája van, a gyereknek ideje, Ikedának pedig lelke, amellyel megtölti a teret.

Nem véletlenül hozakodom elő az órával és az idővel. Az eredeti mondás, amelyet elferdítettem, valahogy így hangzik: az afrikai embernek ideje van, az európainak meg órája. Carlotta Ikeda persze nem afrikai, hanem Franciaországban élő japáni, de a távol-keleti kultúrák üzenetét művészetében őrző koreográfus-táncos egyik visszatérő, központi témája: az idő. Ahogyan azt a butó táncban megszokhattuk.
De kinek van ideje manapság (úgy általában is, meg arra, hogy türelemmel szemléljen egy hatvanhét éves női kacsót, amely hosszú percek alatt teszi meg a levegőben tízcentis útját)? Van idejük azoknak a busmanoknak, akiket éppen nem vesz körül filmstáb, e téren van mit beosztaniuk a buddhista szerzeteseknek is, és – talán még néhányan emlékszünk rá – időgazdagok azok az európai gyerekek (is), akik éppen nem a különórákkal kombinált elitképzés rendszerében vergődnek.
Minden embernek – gyerekkorában – megvan a maga butó korszaka. A butó nem egyéb, mint tértől és időtől függetlenített önmagamra figyelés. A butó észlelésben hosszú órák tűnhetnek perceknek, és pillanatok alatt átélhető-érezhető az evolúció egysejtűek megjelenésétől napjainkig tartó (a világmindenség történetében igen csekélykének számító) szakasza. A hétköznapi embergyerek butó szeánsza abban különbözik a butó művészek előadásaitól, hogy az előbbire – általában – nem kíváncsi senki. Az utóbbiakéval se nagyon lehet sportarénákat megtölteni, már azért sem, mert a legtöbbjük csak külsőségekben hasonlít az ősi japán mozgásos-eszméléses létállapothoz. Márpedig a lényeg az, hogy a figyelő emberek előtt butózó művész (vagy médium?) lelke szétáradjon a térben, valamilyen kvázi úton-módon eljusson a befogadóig, és meg is érintse annak lelkét.

Carlotta Ikeda / Koncz Zsuzsa felvétele

Carlotta Ikeda ezt – hosszan tartó mozdulatsorozatokkal, hiteles mimikával, teljes átlényegüléssel – képes megtenni. Zongoratételre alig moccanva sokáig fekszik a színpad közepén, szétterpesztett lábbal, széken háttal ülve „órák alatt” a közönség felé fordul, kötélen lógó kővel artisztikusan maszturbál, majd a hátsó függöny nyílásában sejtelmesen bevilágított ikebana-fához araszol, hogy az ős-jelkép műtárgy mellett maga is lassan mozgó, időtlen műalkotássá váljék. Mindeközben a hajnal impresszióját keltő, elektronikusan képzett zörejek hallhatók (pszeudomadárhangok, -dongódöngicsélés), és négy, kötélen lógó kődarab ingaszerűen leng. A nézőkhöz (kivéve a néhány csöndben távozót) „eljut valami”. Jómagam például nem műveltségbeli tartalmak után kutakodom hézagos agycelláimban, hanem gyermekkorom sejtelmes emlékképei között időutazom mélán.
Eleve tünékenynek sejtett, kellemes transzállapotomból Luiz Florino Bonfá Manhã de Carneval című világhíres dala ébreszt fel – diszkrét brutalitással. Nem tudom, hogy kerül ide az Orfeo Negro című film betétdala, nincs kedvem a neoromantikus nóta címét (Karnevál reggele) a látottakra vonatkoztatva értelmezni. Aztán Carlotta Ikeda többször meghajol. Mindegyik előtt hátulról – könnyűzenére, mintha kifutón közlekedne – előre vonul. Mintha azt akarná (nem lélekáramoltatóan, hanem eléggé közhelyesen) közölni: az elmúlt óra minden történése csak múltidéző színjáték volt.
Ha ez így van, akkor Ikeda a Waitingben az ősi kultúrák és a mai ember felszínes élményeinek kényszerházasításával kísérletezik. Erre gyanakodni lehet abból is, hogy a koreográfia ihletője Marguerite Duras (vele készült rádióinterjúból hangzanak el részletek az előadás kezdetén). Semmi bajom nincs a világhírű francia írónővel, de nem tudom elhessegetni a gondolatot: a butó eljárás lefolytatásához szinte bármilyen szöveg szolgálhat ihlető forrásul. Én például hitelesnek tartva elfogadnám, ha a Duras-szövegek helyett Csehov Sirályából Kolja Trepljov színdarabrészletét játszanák be a Waiting elején. Annál is inkább, mert maga Duras is ezt írja: „Minden mondat, minden egyes szöveg magában hordja a világ minden lehetséges értelmét.” Akkor pedig miért éppen Duras?
Erre nem tudom a választ, de akinek van elég ideje (!), belenézhet a Waiting egy régebbi előadásába – ha IDE kattint. Levezetésül pedig ITT ajánlom – az eredeti filmből – Fekete Orfeusz dalát.

Compagnie Ariadone / Carlotta Ikeda: Waiting
Trafó – Kortárs Művészetek Háza

2009. január 9.

Facebook Comments