Csak nyomokban tartalmaz színházat, mint a junk-food vitamint.A második felvonás prológusaként a függöny előtt hangzik el egy törvénytervezet és az a körüli úgynevezett karfavita ismertetése. Melynek lényege, hogy törvény kötelezi a közterületen lévő padok tulajdonosait a karfa felszerelésére, amely azonban lehetetlenné teszi, hogy azon hajléktalan emberek aludjanak. A törvény elfogadtatott, a magyar lakosság, ha nem is zömének, de jelentős részének támogatásával.
Amikor a (2007-es magyar) törvényről számol be az idős, tiszteletre méltó és nyílt színi tapssal is honorált Bakó Márta, színpad és nézőtér közt hirtelen eleven kapcsolat jön létre. Nem azért, mert a betétszöveg rólunk és a közelmúltról szól, a többi meg nem. Gorkij nagyszerű drámájának minden figurája itt lehetne közöttünk, ők, akik „a mélyben” vannak (mert ez a Gorkij-darab címének eredeti jelentése). A szegények, hajléktalanok, lecsúszottak, alkoholisták, prostituáltak, betegek, csalók, gyilkosok világa ez, elég végigmennünk bármelyik fővárosi aluljárón, megtaláljuk őket. Hogyan lehet, hogy mindezek az alakok mégsem beszélnek a mi világunkról?
A közeg, amelyet az előadás megteremt – nem közeg, inkább csak díszlet – ismerős: egy gyorsétteremben vagyunk, fogyasztóként és akár dolgozóként is; az „Ocseny horoso” cirill betűs neonfényreklámja és egy óriás dupla „W” jelzi, hogy az elnyugatosodott keleti (orosz) kultúra területén mozgunk. (A pontosság kedvéért azonban meg kell jegyeznünk: az orosz lágyjelnek nincsen szára; a színpadi betű inkább kemény jelhez hasonlít, de annak sem egyértelmű.)
Fogyasztók vagy alkalmazottak: bármelyik jelentés kibontható lenne a szimbolikus étteremből. A junk-food, szó szerint szemét kaja azonban a mi hazánkban nem az alul lévők tápláléka, ők tényleg a kukából eszik a gyorséttermi maradékokat. Egy amerikai Éjjeli menedékhelyben a junk-food-evők valóban a legszegényebb társadalmi réteget jelentenék, nálunk és a kelet-európai új kapitalizmusokban a hamburgerkimérések a főutcákon pöffeszkednek – akár Eiffel tervezte gyönyörű épületekben, mint az új rend vágyott szimbólumai. Ugyanakkor az éttermi tér (a hatalmas fémborítású söntése) meg is fordul: nem csak a fogyasztók „oldalát”, de akár a háromszáz forintos órabérért kizsákmányolt, bármikor lecserélhető munkaerőt is odaasszociálhatjuk.

 


Kádas József, Méhes László, Kovalik Ágnes és Blaskó Borbála / Koncz Zsuzsa felvétele

A gyorsétterem – mint számunkra új köztér, a fogyasztás, az olcsó munkaerő és olcsó (?) étel szimbóluma, mint a kapitalizmus és az általa elnyelt, peremre, mélybe sodort társadalmi rétegek közege – szolgálhatna egy újraértelmezett, magunkra, világunkra vonatkoztatottÉjjeli menedékhely tereként. Az előadáson azonban sem kapitalizmuskritika, sem a szegénységgel való együttérzés nem születik meg.
Hiányzik a magunkra vonatkozás, ezért a tér egyik értelmezést sem teljesíti be: tér és jelentései olyan ruha marad, amelyet nem az előadásra szabtak. A gyorséttermi szimbólumot (mivel nem tud több jelentést kiaknázni belőle) az előadás a második felvonásra egy ismertebb menhelyképpel le is váltja: tábori ágyak építményei lepik el a színpadot.
Horváth Csaba rendező a drámai és a fizikai színház összeházasításán fáradozik a József Attila társulatával. Volt ennek a kísérletnek eredményes ötvözete is: Szálinger Balázs Kalevala című drámájához (a debreceni társulattal) azonban nem kellettek karakterek és drámai színházi szituációk, mitológiai közegben sokkal inkább archetípusok és ezekhez tartozó mozdulatok alkották az előadást. A Gorkij-darabban Horváth Csaba sem a drámai helyzetekről, sem a figurákról, a karakterekről nem tud lemondani (a darabot végső soron textuálisan is eljátszatja). Ugyanakkor a drámai helyzeteket és ezáltal az emberi kapcsolatokat, karakterek közti viszonyokat megpróbálja mozdulatokra fordítani, jobb híján helyettesíteni. Fizikai színházzá teszi a helyzetek és karakterek hiányát.
Ez a fizikai színház meglepő módon éppen az emberi testet nem teszi témává. Mert elvileg a „mélyben” lévő emberek teste, fizikai léte a téma itt, hiszen ez a test a legveszélyeztetettebb, a kiszolgáltatott létből már csak az alapvető testi szükségletek fenntartására futja. Erről a testről az előadás nem gondolkodik. Hogy Gorkijnál, ahol a testet áruba bocsátják, megalázzák, folyamatosan visszaélnek vele, végül fizikailag is megsemmisítik – nos erről éppen ebben a fizikai színházban nem beszélnek.
A Gorkij-darabot Horváth Csaba csak használja, megkockáztatom: ürügyként, mert ilyen módon bármely más darabot is levehetett volna a polcról. Az előadás rendkívül nehezen indul: a (fizikai) mozdulatok üressége lengi be. Csak nyomokban tartalmaz színházat, mint a junk-food vitamint – mondhatnám gonoszul. Bár az előadás eredményeit nézve bizonyos vagyok benne: lehet fizikai színházat csinálni a József Attila társulatával is. A színészek közül sokan keményen dolgoznak, és pontosak, sok jó színészi pillanat van, és elvétve formátumos rendezői megoldás is, amikor az elszigetelt, egymással kapcsolatban nem lévő figurákat tömegbe és helyzetbe sikerül terelni: ilyen az első felvonás végi gyászjelenet, vagy a kártyázás, amelyben a kártya egy élő figura. Jól megtalált Ullmann Mónika nyuszi jelmezbe bújtatott haldokló Annája, mozdulatai szépek, pontosak; izgalmas Méhes László mint Luka, a bohóc, akinek felfújható alteregóját hozzák a színre a második felvonásban: egy hatalmas lufi bohócot, melyet, ahogy egy lufi istentől várható, majd együtt taposnak szét, semmisítik meg az általa hirdetett eszményeket és hitet. És számosak a szürke, színtelen alakítások, játékok, amelyekért részint a színészek, részint a saját nyelvét, de főleg gondolatait nem találó rendező tehető felelőssé. Aki nem kemény – azzal a világgal, amely e figurákat ide taszította; és nem lágy – az irántuk érzett empátiájában. Valahogy úgy, mint az a nem létező cirill betű.Maxim Gorkij: Éjjeli menedékhely

Fordította: Morcsányi Géza. Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Benedek Mari. Szcenikus: Éberwein Róbert. Dramaturg: Kompár Valéria. Zene: Szabó Mátyás. A rendező munkatársa: Gábor Anna. Rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Mihályi Győző, Márkó Eszter, Földeáki Nóra, Andrássy Máté, Kádas József, Sztarenki Pál, Ullmann Mónika, Kovalik Ágnes, Vándor Éva, Besenczi Árpád, Fila Balázs, Zöld Csaba, Krisztik Csaba, Méhes László, Ömböli Pál, Kocsis Judit, Bakó Márta, Blaskó Borbála.

József Attila Színház, 2009. január 24.

Facebook Comments