Negyedik rész: az előadóművészeti tanácsról

Csizmadia Tibor úgy foglalta össze az előadóművészeti tanács (et) körül kialakult vitát, hogy a törvény által létrehozott testületek léte a lehető legkisebb rossz. A művészek egymásról való döntése – mivel ezek nagyon sokszor megérzéseken alapulnak, amelyek csalhatnak is – általában indulatokat és konfliktusokat generál. Kezdetben neki sem tetszett az et koncepciója, azt gondolta, nincs szükség újabb sóhivatalra, látszattestületre (politikaiszimpátia-alapon feltöltött emberekkel). Vállalja a döntéseiért a miniszter a felelősséget! Ez egy lehetséges megoldás lenne. Másik lehetőség az önrendelkezés, de ez súlyos belső vitákhoz vezethet. A harmadik út pedig az, hogy a miniszter által felkért szakmai szervezetek delegáljanak tagokat egy tanácsadói jogú testületbe, ennek döntései legyenek nyilvánosak, és ezek alapján döntsön a miniszter. A törvény a harmadik megoldást preferálja, amivel Csizmadia egyetért. Mindenféle finanszírozási, támogatási, besorolási rendszer folyamatos követésre és kiigazításra szorul. Kérdés, hogy ki kísérje ezeket figyelemmel. Ha az et ezt vállalja, és a javaslatait a miniszter megfogadja, akkor megvalósul a részfolyamatok elemzése és értékelése, amely mindenképpen szükséges. Mindazonáltal semmire nincs garancia, a törvény csak lehetőséget biztosít az értelmes működésre. Ha az et nyomon követi a rendszer változásait, arányos struktúra alakulhat ki, és nem kell, mondjuk, attól félni, hogy nagy hirtelenjében a függetlenekhez kerül a támogatások 99 százaléka.

Akik a túlbürokratizáltság politikai szlogenjével fúrják az et-t, nem látják, hogy a törvény folyamatos karbantartása is a tanács funkciója – magyarázza Szabó István. Egy törvény nem örök életre szól, a változtatás igényét a politikának is meg kell látnia. Azt a kérdés kell feltenni, hogy jobb-e, ha nincs tanács. Az et egy lehetőség a nyomon követésre, de ehhez kell képesség az átlátásra, és konstruktivitás szükséges. Az et akkor működik jól, ha a tagok komolyan veszik a feladatukat: nyilvánosan működnek, és integrált véleményeket jelenítenek meg. „Ha valaki határozottan képvisel valamit, az nem diktatúra”. Csak a döntéshez arcot kell adni, fel kell vállalni, és érvekkel kell vitázni ellene, vagy mellette.

Megyeri László úgy látja, az et tulajdonképpen egyfajta legalizált szakmai érdekképviseletet biztosít. Szívesen felruházta volna a tanácsot az egyedi elbírálás jogával is (ahogy ez Hollandiában működik), hogy még a rendkívüli estekben se a politika döntsön. Az et valódi tartalmát és tekintélyét, végső soron befolyását a benne helyet foglaló személyiségek határozzák meg. Ha ezt komolyan vennék a delegáló szervezetek, akkor a tanácsnak akár joga is lehetne felülbírálni a miniszter döntéseit. De jelen állapotában nem erős az et, mert csak véleményező joga van, és csak adminisztratív feladatokat kapott. Az viszont nagy előrelépés, hogy a miniszter nem teheti meg, hogy nem veszi figyelembe a testület döntéseit.

Jordán Tamás borúlátó e tekintetben: az et tagjai is „politikai emberek”, hiába a többség a szakma részéről, mert sajnos a szakma tagjai sem függetlenek, ők is jobbosok vagy balosok. Az igazgatók, szakemberek szakmai kérdésekben sem tudják félretenni politikai meggyőződésüket, és amíg ez így van, addig nem tud létrejönni semleges szakmai tanács.

Kerényi Miklós Gábor az et-t sötét lónak tartja; kérdés szerinte, hogy mindenki által lobbizható, vagy csak a szakma néhány klikkjének az érdekérvényesítője lesz. De elhamarkodottan nem akar véleményt nyilvánítani, úgy látja, van esély a normális működésre. Ha az et nem rúgja fel az alapeszméket, és javaslataikat tényleg a szakma, nem pedig egy szűkebb csoport érdekében teszik meg, akár még jót is tehet a színháznak. A lényeg, hogy sokszínűség és sokoldalúság legyen, és ne ízlésterror.

Rába Roland szerint érthető, hogy nagy vita övezi az et létrejöttét, hiszen a múltból rossz emlékeink vannak, és ezért rosszat feltételezünk. A tanács szóhoz is rossz emlékek kötődnek, az a kép él bennünk, hogy minden tanács valamelyik oldal érdekét szolgálja. Eddig különféle ad hoc kuratóriumok voltak hivatottak szakmai véleményt megfogalmazni, de ez nem mindig sikerült. A színházigazgatói kinevezések körüli botrányok egyértelműen mutatják az éretlenséget. „Nem értem, miért nem lép vissza az a jelölt, akit nem hoz ki győztesnek egy szakmai kuratórium” – mondja. Nem csoda, hogy így az önkormányzatok sem veszik figyelembe a különböző „szakmai” véleményeket. A szakma nem egységes, a szakmaiság megkérdőjelezhető, mert klikkek működnek. Ha nem fogadjuk el a saját testületünk döntését, nem várhatjuk, hogy mások elfogadják azt. Baj, hogy nem nyilvánosan zajlanak a kinevezések, baj, hogy nem merjük elmondani a véleményünket, és baj, hogy a döntéshozók nem merik felvállalni a döntésüket. „A különböző kuratóriumokba, tanácsokba delegáltak szakmai hozzáértése a küldő szervezetek felelőssége, ugyanakkor tény: ezt mi magunk sem vesszük sokszor komolyan, nem veszünk részt az előkészítésben, nem vagyunk elég mobilak, nem informálódunk eléggé, nem tartunk lépést a korral.” Rába azt gondolja, sok függ attól, ki a miniszter, és kikre hallgat. „Mivel az et-be való kinevezés nagyrészt a miniszteren múlik, ezért az ő felelőssége, hogy mennyire lesz ez hasznos testület; de nincsenek kétségeim: olyan et-nk lesz, amilyet megérdemlünk” – fogalmaz. Ám bizakodik is: „Lehet, hogy ez is olyan lesz, mint az Eiffel-torony: az elején gúny tárgyává tették, aztán vonzó, egyedi látványosság lett belőle.”

2009. január 28.