Csákányi Eszter és Jankovics Péter a Bérháztörténetek 0.1-ben (Szputnyik Hajózási Társaság) – Koncz Zsuzsa felvétele

A korábban kétévente megrendezett Kortárs Drámafesztivál tavaly tempót váltott: a tervek szerint ezentúl évente hívják össze a szervezők a fontos európai és magyar előadásokat. A „fontos” elé szándékosan nem került oda a marketing szempontból nélkülözhetetlen „leg” előtag, egyrészt mert a 2008-as program jó részét látva korántsem gondolom, hogy ezek lettek volna a múlt év legjelentékenyebb külföldi és hazai produkciói, másrészt mert – egyébként rokonszenves és más hasonló rendezvényektől merőben eltérő módon – a fesztivál eleve nem a legek csokorba gyűjtésével határozza meg saját küldetését.

De akkor hogyan? Az eredeti, 1997-ben kitűzött cél, vagyis a kortárs (magyar) dráma színpadi és színpadon kívüli útjainak bemutatása misszió, ám ez idővel szükségszerűen módosult és bővült. (A hangsúlyeltolódás okai között csak megemlítjük a részben azonos profilú fesztiválok időközbeni megizmosodását, így a kifejezetten a kortárs magyar drámával foglalkozó debreceni DESZKA Fesztivál vagy a Sze­gedről 2008-ban szintén a cívisvárosba hurcolkodott s a Kortárs Drámafesztivál előadói közül nem egyet rendszeresen felléptető Alternatív Színházi Szemle erőre kapását.) Az 1999-es, második találkozón már megjelentek a külföldi színházak is, s innentől a három hazai színházi lap (SZÍNHÁZ, Criticai Lapok, Ellenfény) főszerkesztői javasoltak minőségi magyar előadásokat a programba. Az említett tempóváltáshoz itt térünk vissza, hiszen tavaly nem működött az előzsűrizés – részben érthető okokból.

Én, az áldozat (Simona Semenic és Szandtner Anna) – Schiller Kata felvétele

Mert bár az utóbbi években a kortárs magyar drámák bemutatóinak száma látványosan megnőtt, a sokszor stúdiószínházi körülmények között lezajlott premiereket ritkán játszották-játsszák két évadon keresztül, ami pedig a Kortárs Drámafesztiválon való szereplés alapvető feltétele volt. Így viszont kényszerhelyzetbe kerülhetett a válogató, hiszen esetleg gyengébb, de legalább repertoáron lévő előadások között kellett döntenie. A Kortárs Drámafesztivál évente való megrendezésének gondolata innen nézve üdvözlendő, hiszen amellett, hogy reálisabb képet ad a magyar színház kurrens történéseiről, a fesztivál köztudatban (azaz életben!) tartásának ügyét is hatékonyabban szolgálja. A szakmai válogatás évtizede bevált intézményének megszüntetése azonban korántsem örömteli.
És ezzel nem is az öt előadásból álló magyar (fő)-programot minősítem, inkább az ajánlóprogramnak nevezett blokkra gondolok, amelybe (a szerzők közül) Euripidésztől Dennis Kellyig, (a rendezők közül) Balázs Zoltántól Zsámbéki Gáborig igencsak eltérő fajsúlyú és érdeklődésű alkotókat gyömöszöltek. Egy világos elveket valló, határozott válogatás vagy legalább a kitapintható tematika meggyőzőbb eredménnyel szolgált volna. Így viszont kénytelenek vagyunk feltételezni, hogy olykor a budapesti színházakban a fesztivál ideje alatt éppen játszott, azaz könnyen elérhető, a programsorozat céljait úgy-ahogy teljesítő produkciók kerültek be a műsorfüzetbe…
A Kortárs Drámafesztivál honlapján olvasható bevezető szerint a rendezvényt az új és progresszív utak, illetve alkotóműhelyek munkája érdekli (ezzel megválaszoltuk a mai küldetésre vonatkozó kérdést). Haladó vagy előremutató előadásnak azonban semmiképp, legfeljebb korrektül lebonyolítottnak mondanám például a Merlinben játszott After the endet, miközben meglepő, hogy a programban nem szerepelt nagyobb hangsúllyal a fesztivál ideje alatt éppen tizedik születésnapját ünneplő Pintér Béla és Tár­su­lata (a nem legjobban sikerült Korcsulájuk az ajánlóprogramban kapott helyet). Szintén a hiányosságok között említjük a kifejezetten a kortárs magyar drámára összpontosító KoMa Társulat vagy az egykori Ascher-Novák-osztályból alakult s máris figyelemre méltó előadásokat maga mögött tudó HOPPart távolmaradását. Ha valami új és progresszív a mai magyar színházban, ezek a műhelyek biztosan azok, s a külföldi szakma képviselőivel, köztük kritikusokkal, fesztiváligazgatókkal és -válogatókkal, vagyis a magyar szín­ház határon túli recepciója szempontjából kulcsfontosságú szereplőkkel szoros viszonyt ápoló Kortárs Drámafesztivál egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy ezekről a csapatokról megfeledkezzék.

Expensive Darlings (Szlovén Ifjúsági Színház) – Koncz Zsuzsa felvétele

Bármelyik fesztiválra igaz, hogy attól lesz több egymás mellé pakolt előadások puszta halmazánál, ha a színházban eltöltött időt hasznos és kellemes, nem kizárólag a szűk szakmai közönségnek szóló programok sora egészíti ki. A 7. Kortárs Drámafesztivál ilyen irányú elvárásainkat papíron messzemenőkig teljesítette, hiszen többek között nemzetközi kritikusszemináriumot, színházi múltfeldolgozással foglalkozó szimpóziumot vagy Magyarország, illetve a kiemelt vendégként szerepeltetett Szlovénia színházát elemző szakmai találkozókat szervezett. Ezek – a kritikus-workshop egy részétől eltekintve – nyilvános, tehát kifejezetten a színház iránt érdeklődő nagyközönség számára is szóló rendezvények voltak. A kísérőprogramok gyér közönségéről nagy általánosságban azonban legfeljebb annyi mondható el, hogy miközben nyomokban civil nézőket is tartalmazott, úgy tűnt, a szakmai publikum sem rohant hanyatt-homlok, hogy világmegváltó gondolataival megtermékenyítse az olykor meddő vitákat.

A fesztivál gerincét alkotó színházi előadások többsége nézőszám alapján viszont legalább tisztes házat produkált. Ezek közül előbb a szerény nemzetközi showcase-zel, majd a magyar produkciókkal foglalkozunk. Ahogy a hazai előadások szétválaszthatók aszerint, hogy a fő- vagy az ajánlóprogramban kaptak helyet, a nemzetköziek is csoportosíthatók annak alapján, hogy a fesztivál kiemelt vendégországából, Szlovéniából vagy máshonnan érkeztek. A „máshonnan” esetünkben csupán egy kanadai táncelőadást, illetve a lengyel Boguslaw Schaeffer vadonatúj darabjának (általam nem látott) bemutatóját jelenti. (A tervek szerint Christoph Marthalernak 2008 nyarán a Bécsi Ünnepi Heteken játszott Platz Mangel című előadása is Budapestre érkezett volna, ám ahogy az őszi Fesztivál, úgy a Kortárs Drámafesztivál színházi ínyenceinek is csalódniuk kellett. A világhírű svájci rendező megint nem jött, pedig akkor valószínűleg meglett volna az az emblematikus előadás, amely az egész fesztiválra rányomta volna a bélyegét.)

Bogusław Schaeffer: Valami multimédiás izé – Schiller Kata felvétele

Vissza azokhoz, akik itt voltak: a némi prüdériával magyarított című Egy kis gyöngédséget, a francba is! (Un peu de tendresse bordel de merde) a 2007-ben a Kortárs Drámafesztiválon már látott kanadai Dave St-Pierre és társulata trilógiájának második darabja. Ahogy két éve az első rész, A lelkek pornográfiája című elnyújtott, didaktikus esztrádműsoruk, úgy a tavalyi Egy kis gyöngédség… is megosztotta a publikumot. A laikus (bár a Trafóban egyet-mást már megtapasztalt) közönség lelkesedett, a kritikusok egy része viszont kikérte magának a vállaltan provokatív, vaskos és közönséges humora mellett zárlatában a vegytiszta szépséget is felcsillantani képes, sokszor azonban még mindig túlbeszéltnek ható produkciót.
Mindösszesen két előadás alapján nemzetközi „programról” beszélni enyhe túlzás, ám a műfaji keretek közé alig szorítható interaktív performansztól a felolvasószínházig, a kortárstánc-előadástól a filmklubig sokféle eseménnyel csábító szlovén sorozat némileg javított az aránytalanságon. Azt, hogy a szlovén színház „sokszínű és eleven” (idézet a műsorfüzetből), mégsem a beválogatott előadások alapján, hanem korábbi tapasztalataink nyomán vélelmezzük. Ha ugyanis az itt látottak alapján ítélnénk, azt gondolhatnánk, hogy sokszor valami görcsös újat mondani akarás és üres hatásvadászat irányítja az alkotókat, mint a Via Negativa hangzatos, ám gyorsan kipukkadó hétfőbűn-projektjének Budapestre invitált két epizódjában vagy a Szlovén Ifjúsági Színháztól a Fragile! című, a bluebox-technika érdektelenségig hajtott használatával a valódi tartalmat elmismásoló opusában. Máskor a paradicsomi naivitás és az önreflexió teljes hiányának zavarba ejtő és nevetséges elegye kínozza a nézőt, mint a Maja Delak koreografálta Expensive Darlings című, nehezen minősíthető táncszínházi kacat esetében. Szerencsére amikor a komoly gondolatiságnak álcázott üresség lelép a porondról, akkor végre megszületik a színház. Az AKKU-ban Simona Semenic és Szandtner Anna alig néhány tucat nézőnek a beharangozott felolvasószínház helyett bizsergető színházi gyönyörűséget okozott az egyszerre megrendítő és nevetséges, a Semenic által íróként és főhősként is jegyzett Én, az áldozat című morbid betegségkatalógus parádés ismertetésével.

Rába Roland és Láng Annamária a Zsákutcában – Kenyeres Csilla felvétele

A nemzetközi program abszolválása utáni hiányérzet a magyar felhozatalt áttekintve sem múlt el, ám ennek okai merőben mások, s a fesztivál szervezőitől független tendenciákra vezethetők vissza. Például arra, hogy az 1999 óta mindegyik Kortárs Dráma­fesz­tiválon saját előadással részt vevő, jelenleg újrarajzolás alatt álló Krétakör Színház (már) nem szerepelt a programban. A gyakran egyszerűen megszű­nés­nek titulált átalakulásuk okozta sokkot tom­píthatja az egykori krétakörösök kirajzása: a nemzetközileg is leg(el)ismertebb hazai csapat éltetői – írók, rendezők, színészek – a fesztivál teljes időtartama alatt rendre feltűntek a legkülönbözőbb formációkban (a Fortedanse-tól a Szputnyikig) és helyszíneken (a Tűzraktértől a Nemzeti Színházig). Igaz, nem úgy és nem azt csinálják, mint amit tíz éven át megszoktunk és megszerettünk tőlük, de távolabbra tekintve talán van okunk bizakodni: a néhai Krétakör elindított valamit mint társulat, és most a tagjai egyenként is újat hozhatnak más, már működő vagy az önálló létet még csak most próbálgató csapatok életébe.

Nemcsak Schilling Árpád határozott úgy, hogy ezentúl másképp és másokkal gondolkodik a színházról. A szigorú formafegyelemmel működtetett rituális színházi produkciók után Balázs Zoltán a Bárkától és társulata régi tagjainak jó részétől elszakadva a színház alapjaira kérdez rá a Büchner töredékeinél is fragmentáltabb Leonce és Lénában. Szintén a járt utat elhagyók közé tartozik a fesztiválon a Kalevalával fellépő Horváth Csaba, aki debreceni kőszínházi kitérője után tehetséges fiatal tanítványaival az oldalán nagy lépésekkel halad a hazai fizikai színházi kísérletek kiteljesítése felé. Vagy említhetjük az itthoni szakma által sokáig kevés figyelemre méltatott, ám az utóbbi időben fesztiválmeghívásokkal és -díjakkal kitüntetett Urbán András szabadkai társulatát is. Urbán újabb előadásaival (Urbi et Orbi, Turbo Paradiso) kilépni látszik zárt és titkos világából, s ezzel párhuzamosan színpadi nyelve is üdvös letisztuláson megy keresztül.
Bodó Viktor a Krétakörben és a Katonában lezárult pályaszakaszai után jórészt karrierjük elején álló fiatal színészekkel fogott össze, hogy a semmiből létrehozza és működtesse új társulatát. A Szputnyik Ha­józási Társaság – Modern Színház- és Visel­kedés­kutató Intézet-Labor a Kortárs Drámafesztivál magyar programjának egyik premierjeként a Bérház­törté­ne­tek 0.1-et mutatta be. A Kamrában évek óta töretlen sikerrel játszott Bodó-opus, a Ledarálnak­eltűn­tem teátrális túlzásai, kacagtató őrültségei közül számos visszaköszön a MU Színház biztosította, artisztikusan lepusztított üres térben. A bemutató kör­nyé­kén a szusz, a lendület még ki-kifogyni látszott a füzérszerűen egymás mellé rakott, az építkezés jellegéből adódóan gyengébb és erősebb jeleneteket variáló szekvenciák sorozatából.

A Via Negativa Out című előadása – Marc Andrea felvétel

Ameddig követtem, addig a lendület hajtotta a TÁP Színház ebben a formájában alighanem egyszeri és megismételhetetlen, ötórás megaprojektjét is. A magyar színházak finanszírozási helyzetét tucatnyi rövid, olykor mégis végtelen hosszúságúnak tűnő jelenetben pellengérre állító Kurátoroknak a Tűzraktér összes termeiben nem sikerült megtalálni a megfelelő közeget. És mégis: a Vajdai Vilmos főrendezősége által egyesített, nagyon sokfelől érkező és alighanem még több irányba tartó rendezők (például Ascher Tamás, Bozsik Yvette, Mundruczó Kornél, Schilling Árpád stb.), írók (például Filó Vera, Háy János, Mol­nár Gál Péter, Takátsy Péter stb.) és persze a közel kilencven (!) színész emberfeletti erőfeszítéseit el kell ismerni, még ha a TÁP tevékenységét jóindulattal és érdeklődéssel figyelő néző türelme hajnali fél kettő körül megfogyatkozik is a nem kevés mellécsúszott, ügyetlen szcéna láttán…
És mielőtt bárki azt a következtetést vonná le, hogy pénz, paripa és posztó híján nem csoda, ha nem történik meg a (színházi) csoda, annak figyelmébe ajánlhatjuk a Nemzeti Színház új vezetésének programadó darabját, Alföldi Róbert Oresztész-rendezését. Bármilyen furcsán hangzik, ő is új ember (a Nemzeti élén legalábbis), s a ritkán játszott Euripidész-dráma színpadi megvalósítása akár innen is felfejthető. Alföldi rendezéséről ordít, hogy végre le akarja bontani a Nemzetivel kapcsolatos, nemcsak az új épület létrejötte óta keletkezett közkeletű beidegződéseket. A szent cél érdekében a rendező-igazgató igyekszik harmóniát teremteni a különböző háttérrel és tudással, eltérő képességekkel és tehetséggel rendelkező színészei között, s a friss fordítással, a Nemzeti elő­tereit és lépcsőházát (az eddig megszokotthoz képest) újszerű módon használó felütéssel bevallottan új nézőkhöz akar szólni.
„Új”, „friss”, „szokatlan”, ha úgy tetszik, „progresszív” – egytől egyig súlyos jelzők, melyek a látszat ellenére sem szinonimái a „jó”-nak. Hogy azzá váljanak, feltétlenül szükség van az olyan eseményekre, mint amilyen a Kortárs Drámafesztivál. Ami ugyan fel­tű­nően lassan öregszik – tizenegy éves története után még mindig „csak” a hetedik születésnapját ünnepelte 2008-ban -, némi kozmetikai beavatkozás mégis kifejezetten jót tenne neki.