„Bezzeg” – mutat Budapest kelet felé (miközben Bukarest visszamutogat, a Katona József Színházra), mert úgy tartja, ott kreatívabbak a rendezők, engedelmesebbek a színészek, felvilágosultabbak a nézők, és nagyvonalúbbak a támogatók. 

Négy éve vette le a bukaresti Nemzeti Színházfesztivál I. L. Caragiale nevét, mert nemzetközi nyitásra készül. Az idei, a tizennyolcadik fesztivál azt mutatja, hogy legjobb lenne a nemzeti jelzőt elhagyni, és visszakeresztelkedni Caragialéra. A legnagyobb román drámaíró nevével a rendezvény pontosan érzékeltethetné, hogy a legfontosabb román színházfesztivál kíván lenni.

legfontosabb
Az elmúlt tizenöt évben Romániában a rendszeres vendégjátékokhoz, turnékhoz szükséges források elapadásával fordított arányban nőttek a fesztiválszervezésre megszerezhető pénzek. A támogatók nagyobb reklámot láttak a rövid és intenzív rendezvényekben, a színházak pedig hamar felismerték, hogy a szakma figyelme egész évadon át nem, pár napra viszont fenntartható. Temesvártól Jászvárosig, Nagybányától Craiováig ma jóformán minden színházi városnak van saját fesztiválja, némelyiknek több is. Hivatalos nyilvántartás nem létezik, óvatos szakmabeliek negyvenet saccolnak. E dömping közepette mégis van két, évi rendszerességű esemény, amely meghatározza a román színházi életet: április elején a Színházi Szövetség (UNITER) Gálája, november elején a Nemzeti Színházfesztivál (FNT – Festivalul Nat,ional de Teatru). Előbbit a nyilvánosság tekintetétől rejtett több hónapos, két zsűri – a jelölő és a díjazó – által végzett válogatás, a szakmán belül pedig nagy várakozás, temérdek találgatás és masszív lobbizás előzi meg – lévén az UNITER-díj A Díj. A kitüntetés erkölcsi és szakmai súlyát növeli egyfelől az elszaporodott fesztiválokon osztogatott elismerések egyre csökkenő jelentősége, másfelől az, hogy „a részvétel a fontos” elve alapján az FNT hosszú évek óta lemondott a versenyeztetés gyakorlatáról. A részvétel valóban fontos, mivel a román kritikusi szakma a fővárosban tömörül, és – kivált látatlanba – nagyon nehezen utazik.
Mégis, az FNT-vel párhuzamosan 2007-ben és 2008-ban is zajlott egy másik, magát nem kevésbé jelentősnek hirdető rendezvény. 2007-ben az Európa Kulturális Fővárosa címet viselő Nagyszeben az Európai Színházak Fesztiválját szervezte rá a hagyományosan november elején tartott bukarestire, 2008-ban pedig ugyanekkor startolt a Bulandra Színház és a Kolozsvári Állami Magyar Színház szervezésében az Európai Színházi Unió Fesztiválja. Első pillantásra az egészséges konkurenciát és a bővülő kínálatot véljük látni. Szeben 2007-ben meghívta Thomas Ostermeier Hedda Gablerjét (miután az FNT-re meghívták a Nórát és a Kívánsághangver­senyt). A vendégjáték azonban minden kommentár nélkül elmaradt, és az első fesztiválnak nem lett folytatása 2008-ban. Továbbá azt is észre kell vennünk, hogy az FNT 2008-as válogatásából kimaradt mind a Bulandra, mind Kolozsvár, amelyeknek Andrei S,erban rendezte előadásai (az UNITER-díjas kolozsvári Ványa bácsi és az évad szenzációja, a csak nőkkel eljátszott bukaresti Lear király) az FNT sok potenciális nézőjét elvitték.
román
A Bulandra és a KÁMSZ reprezentatív intézményei annak a színjátszásnak, amely a magyarországi szakma számára a Hufnágel Pisti. „Bezzeg” – mutat Budapest kelet felé (miközben Bukarest visszamutogat, a Katona József Színházra), mert úgy tartja, ott kreatívabbak a rendezők, engedelmesebbek a színészek, felvilágosultabbak a nézők, és nagyvonalúbbak a támogatók. Néhány példa a valóságból: 2005-ben blaszfémiával vádolták Alina Mungiu-Pippidit az 1992-ben (!) UNITER-díjjal kitüntetett Evangélisták című darabjáért; 2008 augusztusában a târgovis,tei helyhatóság a színházi világ tiltakozása ellenére gazdaságosságra hivatkozva megszüntette a város színházát mint önálló művészeti intézményt. Ami a rendezőket és színészeket illeti, a román színház ma csupán szókapcsolat, nem stíluskategória. A szocreál éveiben szűk évtizednyi világosságot hozó, a reteatralizációt megvalósító Liviu Ciuleit betemette a por. Andrei S,erban és Silviu Purca˘rete évtizedek óta legfeljebb vendégrendezőként van jelen Romániában, és nincsenek tanítványaik, nem hagynak maguk után iskolát. Bár folyamatosan dolgozó, eminens figurái a romániai színjátszásnak, Mihai Ma˘niut,iu vagy Radu Afrim nevével azonosítani a román színházat jogtalan leegyszerűsítés. Ezen a palettán rég nem beszélhetünk egyedi színekről: az alkotók körbedolgozzák a színházakat, amelyek aztán nem is törekednek saját arculat kialakítására. Ma˘niut,iuja annak a színháznak van, amelyik meg tudja őt fizetni, nem amelyik megkeresi, kineveli a magáét. Ha a néző a román Katonaként emlegetett, vitán felüli művészszínháznak tartott Bulandra színészeit, Victor Rebengiucot, Mihai Constantint, Andreea Bibirit, Vlad Zamfirescut akarja látni, elég a román kereskedelmi adókra kapcsolnia szappanopera-órában. Ipar van, nem alkotásokat kigyöngyöző folyamatos művészi munka.
Mit jelenthet hát a fesztivál nevében a „nemzeti”, ha stílust nem? Best ofot? Annak ellentmond az egyszemélyes válogatás. Nyelvet? De hiszen magyar nyelvű előadások is bekerülnek a programba. Országhatárt? És akkor mi lesz az európai interkulturális párbeszéddel, amelyre annyit hivatkozunk? A jelző avítt kolonc az FNT nyakában, amelyet a szervezői gyakorlat régen meghaladott. Erre a homályos fogalomra hivatkoznak például azok, akik sokallták 2008-ban a hét külföldi előadást. (NB.: egy évvel korábban kilenc volt.)
színház
A leghevesebb indulatokat Alvis Hermanis és a Rimini Protokoll kelti. Hermanis csapata korábban A hosszú élettel járt már Bukarestben, a The sound of silence-t (A csend hangjai) mégis furcsállva nézi a közönség, mely szünetben felére csappan. A Karl Marx: A tőke, I. részre, a Rimini előadására eleve fél ház kíváncsi, és másnap azt írja róla a sajtó, hogy az Európa-díj – Új Színházi Realitások kitüntetésből a Rimini Protokoll legfeljebb az új realitásokra szolgált rá. Hol húzódnak a műfaji határok a román szakma szerint? A bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetem (UNATC) amfiteátrumában tartott plénum­előadása végén Hans-Thies Lehman – akinek könyve a tervek szerint a fesztiválra jelent volna meg románul, ám a fordító haladékot kért – azzal szembesül, hogy az UNATC színháztudományi tanszékének vezetője, a Teatrul Azi színházi lap szerkesztője és a román kritikuscéh elnökeként harmadik, egyben kötelezően utolsó mandátumát befejező Ludmila Patlanjoglu hosszasan kioktatja: amiről beszél, nem színház, hanem múló hóbort. A kéretlen kiselőadást Eleni Varopoulu kritikus állítja le, aki fordítás nélkül is megérti, hogy ez itt a csikorogva végbemenő generáció- és szemléletváltás kínos pillanata.
A fesztiválon megélt legkínosabb pillanatokat Mihai Ma˘niut,iu szolgáltatja jászvárosi Macbeth-rendezésével. Hinnénk szívesen, hogy a díszlet zárt falai közt dobhártyaszaggatón csattogó lövések és az egész foszforszagú katonásdi egy videojátékszerű értelmezést hivatott jelezni – ha az előadás nem venné oly komolyan magát. Macbeth és Banquo megtisztító fürdőt vesz, miután rakásra gyilkolt fél tucat katonát. A férjét váró Lady Macbeth vérpiros rózsaszirommal hinti fel a földet. Malcolm és Macduff a befejezésben ugyanazokkal a duhaj gesztusokkal gratulál egymásnak, mint az első jelenetben Macbeth és Banquo – itt, kérem, olvasat van, az orrunk meg beleverve. Széles színészi gesztusokkal, üvöltéssel pótolják az intenzitást. Mondják a jászvárosiak, Ma˘niut,iu három hétig próbálta az előadást. Félelmetesen kevés idő ez egy olyan társulat számára, amelynek nincs karbantartó társulatvezetője. A színészekkel való alapos munka hiányában Ma˘niut,iu minden stílusjegye csiricsáré külsőség marad.
A romániai színházak másik vándorrendezője, Radu Afrim tízéves pályafutása során, épp ellenkezőleg, azzal szerzett vitathatatlan érdemeket (más, vitatottak mellé), hogy újra formába hozott néhány, menthetetlennek vélt társulatot. Neki köszönhetően került a szakma érdeklődésének középpontjába a sepsiszentgyörgyi Andrei Mures,anu Színház, a ploies,ti Toma Caragiu Színház, a bukaresti Odeon idősebb színészgárdája (a joi.megaJoy címen játszott Csütörtökünnep rendezői és színészi UNITER-díjat is kapott). Afrim, bár évente három-négy előadást rendez, hűségesen visszajár megszelídített színházaihoz. A Temesvári Nemzeti Színház Afrim-sorozatának 2008-as darabja Fausto Paravidino Az M család betegsége című előadása, mely a bemutató óta nemcsak belföldi fesztiválokon vett részt, de meghívást kapott a párizsi Odéonba is. Afrim szövegopciója ezúttal is két szempontot követ. Mint nyilatkozataiban fogalmaz, nem hajlandó közszolgálati funkciót betölteni a drámairodalom hivatalában. Másfelől programszerűen választ új, ismeretlen szerzőket, akikhez nem fűződnek nézői elvárások, és akiket ilyenformán ő vezet be a román színházi köztudatba (például Vaszilij Szigarev, Hanoch Levin, Jon Fosse). Paravidino darabjából a metafizikus betegséget erősíti fel, egyfajta apokaliptikus melankóliát. Az elő-adást Temesváron egy monarchiabeli lovardában játsszák, ahol a több száz négyzetméternyi játékteret sűrű növényzet lepi el. A Velica Panduru tervezte látvány azonban nem az élet, hanem a burjánzó halál kifejeződése, akárcsak az elvetélő-bajnok Maria, a darab egyetlen szereplője, aki képes volna továbbvinni az életet, de aki szaporaságát abortuszok sorában éli ki. A fák ága csupasz, a földön térdig ér a vérvörös avar, a falakról hámlik a vakolat. A képi metaforában itt-ott feltűnik egy meghökkentően köznapi tárgy, tévé, kád, telefonfülke, groteszk kellékei a haldokló emberiségnek. Afrim a biológiailag is a halál felé csoszogó szereplőből, az apából csinálja a legelevenebb figurát. Ion Rizea Luigija egy afrimi tipológiát folytat, a Három nővértől a Sebhelyes szívekig (a két háború közt élt, fiatalon elhunyt, románul alkotó Max Blecher regénye alapján) a rendező minden előadásában megjelenő, hangsúlyosan teátrális játékmóddal elővezetett infantilis öregét. Rizea pávatollazatot visel a fején, kitömött medvét húz maga után, és viccesen beszél – figurájának ősei valahol a commedia dell’ artéban kereshetők. A komikus elemek viszont nem oldják, hanem fokozzák az idegességet. A dramaturgiailag váratlanul bekövetkező, frenetikus tánc- és énekjelenetek (szintén Afrim kézjegye) után az elő­adás visszalök a letargiába. A bukaresti fesztiválon a Nemzeti épületéből kilépve sajnos elmarad az a megdöbbentő ráismerés, ami a temesvári lovarda kijáratánál belénk nyilall: körülöttünk a park mintha a díszletet folytatná.
Az ismerősségérzésre épít a Románia Komplex1 is, a néhány éve színházkritikusként debütált Mihaela Michailov UNITER-díjas darabja, a hasonlóan fiatal Alexandra Badea rendezésében. A darab és az elő­adás a román színház első érvényes próbálkozása a ’89 előtti történelem megemésztésére. A témát, amelyet az új román film több oldalról körbejárt már (Négy hónap, három hét, két nap; Volt vagy sem; A papír kék lesz; Hogyan töltöttem a világvégét?), a színház eddig kisstílű politikai kabarék és diktátorparódiák (például Egy nap Nicolae Ceaus,escu életéből) formájában csócsálta meg. Michailov saját generációjának szemével és a forradalom óta eltelt két évtized horizontjáról néz a kommunizmusra. Darabja a nyolcvanas években kezdődik, és a mába tart: Georgica˘ az első jelenetben petróleumlámpa fényénél írja a gyakorlófüzetébe, hogy „Éljen a párt!”, az utolsóban európai integrációról beszél. És a szerepet játszó Ra˘zvan Oprea hangjában ott az erőltetett, önhitegető hurráoptimizmus. Oprea végig kettős viszonyulást érzékeltet: a gyerek Georgica˘ naivitását a visszatekintő felnőtt szkepszisével, az új világ ígéretét a komplexusok örök érvényével írja felül. Az elképesztő lendületen túl alakításában az nagyon jó, hogy egészében odaadja magát szerepének, nem ironizál a pionírságért lelkesedő kiskamaszon sem. Az előadás legerősebb jelenete, amikor a közönséget hívja segítségül egy pionírdal elénekléséhez. Egyenként megy oda a nézőkhöz, személyesen kérleli őket. A dalt mindenki ismeri, aki huszonötnél idősebb, de ennek beismerése és a nyilvános szereplés mindenkit riaszt. Hamar világossá válik, hogy az előadás nem folytatódik, míg valaki le nem győzi restelkedését, engedve a színész szuggesztív erejének, nézőtársai várakozásának és a színházi szerződésnek. Ez az, ami a paródiákból kimarad: hogy a „békesség kedvéért” húsz év múltán is közösséget vállalunk. Ráadásul az ének titokban megörvendeztet, mert a gyerekkorunk cseng fel benne. Ebből ered a felnőtt Georgica˘ reményének eszelőssége is: nyithat autómosót akár az egyesült Európa brüsszeli parlamentje mellett, de gyerekkorának szerettei, akikkel megoszthatná örömét, mind kisétáltak a színpad szélére a vakító fénycsóvában, amelyből nincs visszatérés. Liliana Cenea a Dogville díszletétől ihletve szervezi a játékteret: a két oldalról közrefogott, téglalap alakú színpad padlóján krétával húzott vonalak határolják a szobákat. És valóban: a szekus úgy figyel, akárha jelen lenne a család konyhájában Georgica˘ apjának rendszerellenes kirohanásakor, amit rögtön meg is torol. A darabnak és az előadásnak egyaránt a szekushoz kötődő jelenetei a legkevésbé sikerültek. Túlságosan kézenfekvő, hogy a tegnap szekusa ma besúgókat leplez le a tévében, és a vallatás színpadias ütlegelései sem méltók az előadáshoz, amely éppen többértelműségével válik ki.
fesztivál
Badea és Afrim jelenléte két-két előadással az FNT műsorában szimptomatikusan jelzi, hogy az elmúlt három év fesztiválkoncepciója hogyan újult meg 2008-ban. 2005-2007 között Marina Constantines­cu kritikus a rendezőszemélyiségek előtti tisztelgésnek szentelte a fesztivált, amelyre így nem az év ki­emelkedő előadásai kerültek be, hanem az egykori jó előadások rendezőinek aktuális produkciói, minőségüktől függetlenül. Az UNITER elnöksége által a következő három évre kinevezett új fesztiváligazgató, a szintén kritikus Cristina Modreanu a holnap rendezőire helyezi tétjét. Drasztikusan csökkentette a beválogatott rendezők átlagéletkorát, és debüt-kategóriát indított az ígéretes fiatalok népszerűsítésére. A kom­p­­romisszumot neki máshol kellett megkötnie: a legjobb előadás, a legjobb rendezés és a legjobb férfi alakítás UNITER-díjait besöprő Ványa bácsinak egyértelműen szerepelnie kellett volna az FNT műsorán ahhoz, hogy a rendezvény az évad legjobb előadásai spektrumának mondhassa magát. A távolmaradás okáról számos spekuláció kering, egy biztos: a Ványa bácsi az FNT-vel párhuzamosan folyó UTE-fesztivál keretében vendégszerepelt Bukarestben. Ennél több azonban nem róható fel Modreanu fesztiváligazgatói tevékenységének. Megvalósította a fesztivál járulékos feladatait: fontos színházi könyvek fordítását, megjelentetését és bemutatását, folyóirat kiadását (az avítt szerkesztésű Teatrul azi monopóliumának felszámolására), szakmai előadások és workshopok szervezését. A fesztivál történetében először a honlapon két hónappal a kezdést megelőzően elérhető volt a végleges műsor románul és angolul, és újdonság volt az online jegyvásárlás lehetősége is. Modreanu elgondolása nyomán a program sokkal világosabb és valóságközelibb kategóriákra tagolódott, mint a korábbi években. A hivatalos válogatás tizenhét legjobb román előadása mellé az új fesztiváligazgató hét külföldi produkciót hívott meg a nemzetközi showcase-be, nem kisebb neveket, mint Kama Ginkasz, a Rimini Protokoll, Alvis Hermanis vagy Joël Pommerat; a pályakezdő rendezők mellett megtartotta a korábbi években létrehozott független színházi, valamint a táncszínházi kategóriákat két olyan réteg reprezentálására, amelynek Romániában nincs számottevő saját fesztiválja. Minderre meghívott húsz, külföldi szakembert, kritikust és fesztiváligazgatót.

———-
1 A román címben – Complexul România – használt szó egyaránt jelenti a kommunizmus éveinek vegyesboltját, épületegyüttest, a pszichológiai értelemben vett komplexust, illetve bármilyen összetettséget.

Facebook Comments