„Ez egy zongoradarab zongorista nélkül, színdarab színész nélkül, performansz előadó nélkül…” – írja le Heiner Goebbels saját művét.

Heiner Goebbels új, Euró­pában nagy visszhangot keltett darabjának már a címe is különös: Stifters Dinge, azaz Stif­t­er dolgai. Adalbert Stifter osztrák biedermeier költő, német nyelvterületen tananyag – mondja Heiner Goebbels az előadás után tartott közönségtalálkozón. Belé­pés­kor nem is sejtjük, mi köze lehet az osztrák irodalom e XIX. századi kiválóságának kortársunkhoz, a zeneszerző, rendező Heiner Goebbels­­hez. Úgy hisszük, nem sok. Sej­té­sünk más­fél óra múlva bizo­nyos szempontból beigazolódik. Bizo­nyos szempontból. És ezt Goeb­bels sem gondolja másképp.
A lausanne-i Théâtre Vidy elő­adásán félsötétben látjuk az emelkedő nézőteret, a mély szín­padnyílást, furcsa szoborszerű tárgyakkal a térben. Még nem tudjuk, hol vagyunk. Meg kell érkeznünk. Megjelenik két különös figura. Színészek, gondoljuk, tehát kezdődik. Tévedünk, aznap este nem először és nem utoljára. Nem színészek, dehogy. Fekete pólós technikusok. Egy furcsa szertartás közreműködői. Ők lendítik mozgásba a gépezetet. Néhány, a térben kígyózó hosszú csövet gondosan eligazgatnak, majd pontosan kiszámított, begyakorlott mozdulatokkal, precíz összjátékkal, meghatározott koreográfia mentén hatalmas szita segítségével fehér port szórnak három téglalap alakú mélyedésre. Mintha megcukroznák ezt a furcsa felületet. Beindul a mechanizmus. A mélyedésekből medence lesz, zöldesen világító tartályokból töltik fel őket vízzel. A koreográfia megszabja a technikusok mozdulatának ütemét, hosszát, irányát. A gépezet működése maga a színház – önmaga alakította dramaturgiai szabályokkal. Megérkeztünk. Elkezdődik a hetvenperces utazás…
A harmadik „tó” túlpartján, a háttérben, furcsa installáció: kopasz fa és öt, burkából kihámozott, élére állított, egymáshoz rögzített zongora mint öt meztelen csiga, mindegyiknek látható a mechanikája, sőt az is, ahogy testüket különböző kábelek, drótok hálózzák be. Varázsdobozok.
„Ez egy zongoradarab zongorista nélkül, színdarab színész nélkül, performansz előadó nélkül…” – írja le Heiner Goebbels saját művét. A közönségtalálkozón később azt is elmeséli: észrevették, hogy Elias Canetti írásaira épülő Eraritjaritjaka című (a 2007-es Budapes­ti Tavaszi Fesztiválon is bemutatott) előadásuk nézőinek a koncentrációja érezhetően megváltozott, fokozódott, amikor a darab egyetlen szereplője, André Wilms kisétált a színházteremből, és csak vetített képe jelent meg a közönség előtt. Innen jött az ötlet, hogy munkatársaival olyan előadást hozzon létre, amelyben nincsenek élő szereplők, ahol mindent hidraulika és elektronika mozgat, ahol rögzített beszéd- és énekhangok, vetített képek, zörejek szövetéből áll össze a produkció.
Hosszú előkészület, kísérletezés, fegyelmezett csapatmunka és precíz tervezés eredménye a létrejött hang- és látványkulissza. Először Stifter egyik tájleíró költeményét idézi fel hangfelvételről egy bársonyos hangú színész (mert az előadást a BITEF-en nézzük Belgrádban, hát szerbül). Goebbels elmondja, hogy ez az előadás egyetlen olyan szövege, amelyet mindig, mindenhol klasszikus képzettségű színésszel mondatnak fel, a bemutató helyszínének nyelvén. Majd az egyik zongorán felcsendül Bach Olasz koncertje, látjuk, milyen az, amikor zongorista nélkül is lehet zongorázni: mozognak a billentyűk, működik a technika. Később részleteket hallunk egy Claude Lévi-Strauss antropológussal folytatott francia nyelvű interjúból, amelyben az idős tudós lassú, elgondolkozó hangon magyarázza meg nekünk, mit is jelent számára új világokat felfedezni, akár egy villamos ablakából, akár az őserdőben, és keserű véleményt fogalmaz meg az emberekről és hozzájuk fűződő viszonyáról. Néhány mondat erejéig felcsendül William S. Burroughs, a beatnemzedék kiemelkedő alakjának hangja is.
Látjuk, hogyan adnak szelepként hangot a hosszú csövek, hogyan mozdulnak meg zongorabillentyűk, csendülnek fel hangszóróból archaikus törzsi dalok – egy különleges, egymásnak felelgető rituálé részeként. Hármas tagolású vetítést is kapunk, és egy németalföldi festmény (Jacob Isaacks van Ruisdael, tudom meg később) kivetített részletét. Fodrozódó víztükör, zuhogó eső, jég. Majdnem giccs. Szertartás egy különleges, indusztriális térben. Látjuk a hangokat, halljuk a képet. Idegenül ismerős és archaikusan technicizált. Elsötétített terem, Bach, halk eső, vízcsobogás, furcsa hangok, zörejek (izgatott annak a hangja, ahogy egyik kő a másikhoz koccan – állítja később Goebbels) – a gondosan komponált belső ritmus szinte transzba ringatja a nézőket (bár mellettem két belgrádi hölgyet többször is figyelmeztetünk, hogy halkabban csevegjenek, esetleg máshol – talán ők a kivétel?), akiken egyre jobban elhatalmasodik a gyötrő kérdés: hogyan működik ez az egész? Annyira tökéletes minden, nem hiányoznak a hús-vér emberek.
Goebbels pedig megint becsap minket, az installáció látszategysége részekre bomlik, a zongorák nekilendülnek, és elindulnak a közönség felé, átsiklanak a három „tavon”, majd különleges, kicsipkézett vízfelületet maguk mögött hagyva térnek vissza kiindulópontjukra.
Az előadásnak vége. Vége? Dehogyis van vége! A közönséget a színpadra hívják, közelről is meg lehet nézni, körbe lehet járni a performatív installációt – így nevezi Goebbels a színpadképét -, és az érdeklődőket, akik telefonjukkal vadul fényképeznek (persze én is), alig lehet hazaküldeni.
Varázslat.
Előadás után természetesen felteszik a szerzőnek a banális kérdést: mit szeretett volna elmondani (?) a darabbal? Goeb­bels egy történettel felel. Egy német fesztiválon São Pauló-i rendőrök is megnézték az előadást. Mindent megértettek, mondták később, nagyon szép volt, mondták, köszönik szépen, mondták, pontosan leírja az Amazonas pusztulását.
A 42. BITEF fesztivál nagydíját Heiner Goebbels előadása kapta.

Facebook Comments