A MU Színház művészeti vezetőjeként aprólékos, alázatos munkával vett részt egy nagyszabású munkában, melynek hatása messze túlterjedt az általa vitt lágymányosi teátrum falain.

Leszták Tibor - Koncz Zsuzsa felvétele

Leszták Tibor – Koncz Zsuzsa felvétele

Hogy meddig tart egy ember, meddig tart egy élet, arról sokan, sokféle megközelítésben elmélkedtek az elmúlt évezredek során. A sírkőfeliratok banális tragikumától az esszéregényekig azonban tisztán kirajzolódik egyfajta lényeg. A szívben hordott emlék, a szellemi/érzelmi lenyomat, a hatás, a hátrahagyott űr mind-mind egy megszakadt élet, egy lezárult történet lehetséges meghosszabbodását jelenti.
Ahogy az eltávozott alakja kopni kezd emlékezetünkben, ahogy halványodik orgánumának agyunkban hordott mintája, ahogy egységes arca, alakja lassan és kérlelhetetlenül szétmállik, szétesik, ahogy a jellegzetes szófordulatok, mozdulatok elenyésznek, azzal az ember, az elvesztés fájdalmán lassan túllépve, harcba száll. Leszták Tibor, mint minden értékes és igaz ember, az általa cselekedett jóval, az általa kiváltott hatással, fennmaradó, másokban tovább élő hagyatékával segít minket, nélküle maradottakat emlékezni őrá, megtartani lényét magunk között.
Dolga volt közöttünk, s ő tette a dolgát. Szor­ga­lom­mal, elkötelezetten, szerényen, elegánsan elkerülve reflektorfényt, személyes ajnározást. Épített, rendíthetetlenül: közel két évtizedes munkája gyümölcseit nap nap után élvezhettük, s élvezhetjük bizony a mában s holnap is. A MU Színház művészeti vezetőjeként – minden pillanatban távol tartva magától a csalhatatlanság bárgyú illúzióját – aprólékos, alázatos munkával vett részt egy nagyszabású munkában, melynek hatása messze túlterjedt az általa vitt lágymányosi teátrum falain.
December 26-án, halála másnapján először beírtam a nevét az internetes keresőbe: sokféle aktivitásának – voltaképp személyiségének, jelentőségének – gazdag részletei rajzolódtak ki a talált anyagokból, de köztük sehol semmi, ami alapvetően őróla szólt volna. Alig néhány interjú, nyilatkozattöredék, és a képkeresőben egyet­len fénykép sem, sehol. Mikor a Parallel című periodika főszerkesztőjeként barátainknak megküldtem az ő, a lap ötletgazdája és szerkesztője halálhírét, fényképet akartam csatolni a levélhez. Egyetlen raszteres, tizenöt éves fotót találtam róla. Később e-mailjeit olvasgattam a gyászmunka nyitányaként. Pontos, szikár, rövid mondatai alatt – és ezt most szúrtam csak ki – szinte mindig csak ennyi állt, rövidített aláírásként: LESZ.
Azt a bátor, rettenthetetlen küzdelmet, amelyet évekig folytatott az életért, a vég elodázásáért, csak kevesen ismerhették. Tibor szó szerint az utolsó leheletéig végezte a munkát, amire vállalkozott, amire felhatalmazást kapott. Hogy miféle, elképzelhetetlen csatát vív, alig tudta valaki az apró, élettől pezsgő irodájából ki-be járók közül. Mert a hely, ahol ő és csodás csapata együtt dolgozott, valódi átjáróház volt a maga soha be nem csukott ajtóival. „Tessék szépen innen kimenni, ez munkaterület, azért van rajta ajtó, ne csináljuk itt a tumultust!” – ripakodott rám egy MU környéki, barátom vezette galéria alkalmazottja a helyi irodában egy meghitt – s épp egy közelmúltban elment művészbarátunkra emlékező – esten. A bárdolatlan megjegyzésről az ekkor már élethalálharcát vívó Tibor és az ő irodája jutott eszembe, ahová bárki, bármikor, bármivel. Mert nem volt ok bezárkózni soha.
Leszták Tibor független, nyitott színházvezetőként, pompás beszélgetőtársként, vitapartnerként, szelíd szóval vagy oroszlánként harcolva néhányadmagával egy egész világot épített maga köré, de nem magának – szinte a semmiből. Közszolga volt, a szó legnemesebb értelmében. Bízott és bevállalt, kockáztatott és kiállt, hitt és hitet adott. Bizalmat és támogatást, lehetőséget, biztonságot. Tette mindezt elképzelhetetlenül mostoha körülmények közt, fillérre beosztva haladó szellemű színháza szűk költségvetését, melyből az ár/érték arányt figyelembe véve annyit hozott ki, mint senki ebben a városban. Oldalakon át sorolhatnánk, ki mindenki indult el a MU-ból, ki mindenki jutott ott lehetőséghez, gondoskodáshoz, nyilvánossághoz, s ki mindenkinek volt utolsó mentsvára ez a – valljuk be őszintén: igen gyatra „alkati” adottságokkal indult – színház. Leszták és csapata komoly, vonzó és kellemes hellyé, virágzó műhellyé tette e barátságtalan bunkert, a független hazai és nemzetközi színház- és táncművészet, a progresszív zene, majd az irodalom, a képzőművészet vonzó, rangos, népszerű hajlékává, támasz- és referenciapontjává. E szerény, elhivatott, állhatatos ember kiemelkedő hasznosságú életét, munkáját remélhetőleg számos publikáció járja majd körül az elkövetkezendő időben. Magam egy rendkívüli ember, bátor színházcsináló, gondolkodni tanító, bölcs, egyenes barát emlékét őrzöm, amíg csak élek.

Facebook Comments