Szépek ugyan az egymásra rímelések, de ezek is a monotónia felé visznek. 

Nézőbarát színházra törekedni nem kell félnetek jó lesz. Azért az ambivalencia a részemről, mert egyfelől nem jogos, hogy nézőbarátságot várjak el bármely előadástól, másfelől hiába igaz egy életérzés, ha formába öntése képtelen lekötni a figyelmet. Persze akadhat szerencsés kivétel a nézők között, továbbá a publikumtól elvárható a koncentráció, mégis van egy-két alapvető oka annak, hogy többnyire miért nem szuggesztív a Katasztrófa Maraton. A játék végén üveges szemmel, magányos bábként összeeső színészek motívuma utólag adja meg az előadás ívét. Csakhogy ez az elem a korábbi jelenetekben nem kap hangsúlyt, ezért azokat értelmezni kellett volna, nem pusztán elénk tárni, mivel így a többnyire sötét teremben a nézők külön-külön is egyedüllétre ítéltetnek.

Szász Dániel és Kövesdi László a Színdarabtöredékben – Schiller Kata felvétele

Beckett látszólag nem foglalkozott a közönség igényeivel, mégis, ha rá gondolok, a kényszeredett nevetés jut elsőre eszembe. Ez az, amit legfőképpen hiányolok az előadásból. Természetesen az estét kitevő, egymástól független tizenegy töredék is változó kaliberű. Több közülük csupán egy izgalmas ötlet, aminek megvalósulása, kibontása már nem olyan virtuóz, és nem is mindegyikben nyilvánul meg a humor olyan átütően, mint a híresebb művekben, de például az Altatódal kifejezetten költői.

Mégis, bár látszólag Beckett már megrendezte ezeket a színpadra vagy rádiójátéknak szánt szövegeket, a színpadi utasításokat ugyanúgy értelmezni kell színrevitelkor, mint magát a textust. Nem állítom, hogy erre nincsen példa az előadásban. A Színdarabtöredék tüskéje íjjá alakul, az Altatódal hintaszéke pedig monoton ringás helyett virtuóz tánccá válik Kántor Kata játékában, ám a szövegből, amely lényegében egy halott meg­idézésének rítusa, épp e formajáték által csak a felszínes szépség marad meg. A Színdarabtöredékben elementáris erejű a groteszk antiparabola-jelenet, amikor az „égből”, mint a megtestesült reménytelenség, váratlanul alázuhan az egymást kínzó lelki szegények közé egy pléhfeszület.
Ellenben ha a színpadi utasítás szerint a Nem én című monológot csupán egy száj adja elő, két eshetőség van. Vagy megkíséreljük a lehetetlent, azaz megvilágítjuk és egy nagyítóval a még a Szkéné intim terében is elvesző apró szájat a nézők számára megpróbáljuk naggyá varázsolni, intellektuálisan felfogható, de át nem érezhető „nagytotálként” – az előadásban ez történik -, vagy értelmezzük és a saját eszközeinkkel megfogalmazzuk, mi is a száj szerepe a monológban, mit jelent az, ha egy színész csupán mechanikus eszköz, akiből egy száj is elég…
A koncepció maga, a ritkán játszott töredékek felfűzése egy estére, izgalmas gondolat, hiszen Beckett univerzuma egyetlen szubjektív hang variálódásából áll, nála az életmű világképe egységet alkot. Ez a maratoni katasztrófa-dömping mégis elgondolkoztatja az embert, hogy voltaképpen mennyire igaz a becketti világlátás. Hiszen a hosszan vegetáló ember sorsa az életben nem tarthat a végtelenségig. Előbb-utóbb vagy javul a helyzet, vagy eljön az öngyilkosság pillanata. A Katasztrófa Maraton egy rövid életfázis változatait merevíti ki egy lírai hangba, amely nem alkalmas árnyalatok festésére vagy az igazság mérlegelésére. Egy életérzés mindig abban a formában őszinte, ahogyan megéljük.
Kérdés persze, kinek kell megélnie. Azáltal, hogy az előadásban többnyire a szerencsétlenség módozatai variálódnak, át fogjuk-e érezni a szenvedést a szentimentalizmus eszméje szerint? Ahhoz, hogy a becketti hang átszűrődjék a töredékeken, a humor semmiképpen sem nélkülözhető, márpedig a második résztől kezdve csupán a címadó kulcsjelenet: a Katasztrófa, illetve a Jövés-menés csillant meg némi iróniát. Az előb­bi egy „anti-Pügmalión”-szituáció. Gőz Istvánt Kövesdi László és Góbi Rita ráncigálja instruálás címén a talapzaton. Beállítják, akár egy szobrot, anélkül, hogy a színészt mint alkotót a legkisebb mértékben igénybe vennék. A jelzésértékű instrukciók annyiban villantják fel a helyzet groteszk mivoltát, amennyiben a színészek egyénisége átsüt a betanult drámai utasításokon. Ez a jelenet arról szól, hogy a színész a rendező bábja. Egy olyan társulat, mint a Tünet Együttes, amelyre különösen jellemző a tündéri sziporkázás képessége, és egy olyan rendező, aki már többször bizonyított, erőteljesebben cáfolhatná az ilyenfajta „alkotásmódot”, ha a három színész az instrukciók megkoreografált követése helyett szabadon, saját nyelven karikírozhatná ki a becketti görcsös rendezőt.

Szász Dániel és Kántor Kata az Altatódalban – Schiller Kata felvétele

A töredékek ismétlődései attól költőiek, hogy ugyanazt mennyire változatosan képesek elmondani. Vagyis csak látszólag mondják ugyanazt. A tizenegy töredék posztmodern egyesítése persze kiad egy sormintát, melyben a puszta látványt (Némajáték) a lecsupaszított hang (Zene és szöveg) követi, és ily módon az érzékelésmódok általában váltogatják egymást, de a tizenegy hasonló jellegű darabból mégsem a változatosság élménye szűrődik le, hanem az egyhangúságé. Ezt mindenképpen ellenpontozni kellene a színpadi megoldások variálásával. Szépek ugyan az egymásra rímelések, de ezek is a monotónia felé visznek. A sötétség például jó ötlet a rádiójátékokhoz, de csak egyszer, és éppen azért, mert sötétben az ember hallása kiélesedik, és apró neszekre is figyelni tud. Ellenben ha a szöveget egysíkú hanglejtéssel, ráadásul végig hangosan halljuk, ez a jelenség nem érvényesül, ráadásul a sötétség egy kevésbé kívánatos feltételes reflexet is kiválthat.
Voltaképpen itt abba is hagyhatnám, de vannak az előadásban szépséges pillanatok, amelyeket nem akarok említetlenül hagyni, elsősorban azért, mert egy félresiklott próbálkozás még mindig százszorta jobb, mint az örökös biztos út, és az előadás arról is tanúskodik, hogy Simon Balázs mélyen belefeledkezett Bec­kettbe (sajnos szinte a depresszióig). Ezért most követ­kezzen a Szépséges Részek Listája: Kántor Kata virtuóz ringása és Szász Dániel, amint eggyé válik a hintaszékkel. Góbi Rita buzgómócsing és pajkos rendező­asszisztense és Kövesdi László egyszerre kény­szeres és zenévé lényegült köhögése, valamint Papp Ágnes szolmizációra lecsupaszított népdala. Zárás­képpen pedig Szabó Márta az előadás elejéről, ahogyan a Szkénét jelképező ironikus giccsangyalt dominává változtatja, s Cupido-nyilával csalogatja elő Gőz Istvánt a zsákjából, hogy az a maga minuciózus fésülködés-számával – amelynek betetőzéseként végül örömmel fedezi fel a nem létező, fésűfogakon fennakadt hajszálat – reményt adjon a „burleszk”-jelenet végén.
Katasztrófa Maraton (Tünet Együttes – Dunaújvárosi Bartók Kamaraszínház és Művészetek Háza – Jászai Mari Színház, Tatabánya – Szkéné Színház)

Műfordítás: Bart István, Feldmár Terézia, Romhányi Török Gábor, Tandori Dezső. Zeneszerző: Vedres Csaba. Kosztüm: Földy Erika. Rendező: Simon Balázs.
Szereplők: Góbi Rita, Gőz István, Kántor Kata, Kövesdi László, Papp Ágnes, Szabó Márta, Szász Dániel.