A fent említett hirtelen vágás leginkább talán Bajári Levente munkájában, a Way of Wordsben érthető: itt valóban jelentésképző szerephez jut. Dario Marionelli írógépkopogásszerű, darabos zenéje, az Austin Power-filmek világát idéző lila öltözékek, Pazár Krisztina bubifrizurája, a szenvtelenül szögletes, mozgatott bábokra emlékeztető mozdulatsorok s a két táncos központi, közös fénynégyzetben előadott pas de deux-je sajátos tánckrimi-atmoszférát teremt, megtámogatva a címmel (Way of words – azaz A szavak mikéntje). Aztán a láthatatlan írógépen doboló láthatatlan kéz váratlanul abbahagyja a történetszövést, s bár a beálló csend hagy maga után némi izgalmat, feszültséget, a taps a tánctechnikát, a bravúros pózokat, a spicc-cipőben nevelt lábakat díjazza, s kevéssé a művészi kompozíció nyújtotta élményt.

Contact – Koncz Zsuzsa felvétele

Pont ez a helyzet Andrea Paolini Merlo Uncertain Harmonyjával (Bizonytalan harmónia), amely korábban már látható volt a balettműhely Új utakon címet viselő estjén. Az egyenes sorban felálló nyolc táncos a szabályos rendből kilépve kezdi azonos, de az ütemeltolás miatt hullámzónak tetsző mozdulatsorozatát, egy bizonytalanul sikoltó, fülzaklató zenei harmóniára, vöröses fényben. Merlo finoman bontja ki a káosz rendjéből a rend káoszát, és rendezi táncosait újabb s újabb alakzatokba, míg végül visszatér az elő­adáskezdő egyeneshez, a vöröses fényekhez, és mint aki jól végezte dolgát, elhallgattatja a zenét. A mozgásív végére pont kerül, a dallamív pedig egy bizonytalan harmóniában elzáródik… Meghökkentőnek meghökkentő befejezés, de inkább indokolhatatlan félszegsége, semmint tudatos megfontoltsága révén.
A másik Merlo-koreográfia, a Métamorphoses Noc­tur­nes (Éjjeli metamorfózisok) első része, amely ugyancsak szerepelt már a 2006-os esten, most továbbíródott, felvonultatva az alkotó teljes fegyvertárát, aminek legbombabiztosabb varázsszere a térérzékenysége. A kezdő képben hat, párokba rendezett táncos és táncosnő fekszik a földön, hozzájuk csatlakozik a negyedik pár. Az egész csoportot megmozgató részek váltakoznak a két, illetve három táncosra épülő mikrotörténésekkel, amiből, úgy tűnik, a napszakok változásának táncos-allegorikus képe kerekedik ki. A klasszikusnak ható, modernnel dúsított mozdulatsorozatokat olykor megtöri a futást imitáló, társaik által levegőbe emelt s ott megmerevedő testek képe. Akárcsak az Uncertain Harmonyban, a táncosok a darab végéhez közeledve felveszik a kezdő pozíciót, de most már négy pár fekszik a földön, s a dallam megnyugtató nyugvóponttal zár.
Ez a klasszikus „keretesség”, ez az elhasznált gram­matika hatványozottan érvényesül az Elégiában, Lukács András 2000-ben készült munkájában, mely a gyakorta használt flexek és a függőlegestől eltérő testtengelyek ellenére kifejezetten régimódi-romantikus hangvételű. Három táncosnője három nimfa gyanánt játszadozik Delibes balettzenéjére. Közös gyújtópontból indulnak, s végül ehhez térnek vissza egy kedves, bár kissé avítt bájú, túllirizált képben (a színpad hátsó felébe húzódó táncosok utolsóként elöl maradó tagja markába zárja és „elviszi” magával a fényt). Lukács másik darabja, a Levél Martha Grahamnek sem mai portéka. Mályvaszín ruhák, görög amforaalakokat mímelő kecses táncosnők… – Lukács a modern tánc egyik amerikai úttörője előtt tisztelegve eminens diákként sorol elő mindent, ami „Graham”. Szép dinamikájú szerkesztménye nagyvonalúan legyint a mára: nem helyezi művét kontextusba, nem értelmez, csak esztétizál egy patetikus-szentimentális, lilás háttérderengésben.
A klasszikusan romantikus fogalmazásmódot nem hagyja el Venekei Marianna sem az ifj. Nagy Zoltán emlékére készült Eternal Memoryban (Örök emlék vagy Örökös emlékezés), bár a koreográfiában eklektikusan egymáshoz keveredik a nagy balettek világát idéző szerepfelfogás (a Táncos: Bajári Levente, a Halál: Bacskai Ildikó) s a különböző megvilágításokkal teremtett kettős idősík filmszerűen jelenetező, újszerűbb narratívája. Bajári nagyon emberi jelenlétével izgalmas kontrasztot alkot Bacskai kérlelhetetlen, csupasz szögletessége.
Hollywoodi közmondás, hogy a film már fél siker, ha abban gyerek vagy kutya szerepel. Csonka Roland fontolóra vette az előbbi jó tanácsot, s Contact című koreográfiájában egy „földi” és egy „égi” gyermeket hoz össze – E.T. helyett egymással meg felnőtt képmásaikkal. A körülbelül a darab felénél pár pillanatra felkapcsolódó, talán csillagos égboltot vagy űrhajót jelképező barkács diszkó-égősor, az „égi” lény gerincoszlopára tapasztott csillámló szalag, a nyakakba akasztott kőmedálok s az egészből kikerekedő ködös kozmopolita moralizálás egy bizarr Walt Disney-mesedélután képzetét kelti, nem pedig egy érett, komolyan vehető koreográfiáét.

Éjjeli metamorfózis – Koncz Zsuzsa felvétele

Az est egyetlen, valóban keresőnek nevezhető, zene és mozdulatok kapcsolatán eltöprengő, azzal játszó, mindkét szempontból „kortárs” darabját, a Longot (jelentése: „hosszú, hosszasan, régóta”, illetve főnévként értelmezve „vágyódás”) Kun Attila jegyzi. „Csúnya kezek”, „csúnya lábak”, szögletesség, bicebócaság egy – a címmel ellentétben – nyúlfarknyi etűdben, amely ugyan a kurtán-furcsán bevégződő művek sorába illeszkedik, de frissességével, személyességével és befejezetlenségét el nem palástoló nyíltságával szimpatikus, egyenes alkotói, kutatói megnyilatkozássá tud válni. Fiatal táncosa, Medvecz József jelel, mutogat. Mintha ahhoz, amit közölni szándékozik, nem volnának szavai, mondatai, de még összefüggő, egy ívbe illeszthető mozdulatsorai sem, csak a maguk zártságában megformált suta részhangzatok jelennek meg egy, talán a szerelemtől megtört szívre utaló gondolatjellel zárva.
A bemagolt mondatok sorából összeálló tizedik Kortárs Koreográfusok Estjének programja szinte kivétel nélkül lelkiismeretes, de spirituszmentes munkák sora. Az alkotók – kortárs műhely ide vagy oda – továbbra is maradnak az operaházi dialektusnál, mesterember módra faragva új s mégsem új rímeket, allegorikus színpadi tartalmakat ruházva a jól képzett táncostestekre, miközben mintha visszarettennének ennek a testnek, s magának a táncnak a valódi vizsgálatától, az újszerű kifejezésektől. A bemutatott koreográfiák fele (!) nem újszülött. Nincsenek új, vállalható darabok? Kérdőjel és… Pont, pont, pont.
Kortárs Koreográfusok Estje X. (Magyar Nemzeti Balett Alapítvány Stúdióegyüttese, Nemzeti Táncszínház)

Elégia – Zene: L. Delibes. Koreográfia: Lukács András.
Way of Words – Zene: Dario Marionelli. Ko­re­og­­ráfia: Bajári Levente.
Uncertain Harmony – Zene: Ligeti György. Koreográfia: Andrea Paolini Merlo.
Contact – Zene: Weisz Nándor. Smink: Ipacs Szil­vi. Koreográfia: Csonka Roland.
Levél Martha Grahamnek – Zene: Michael Nyman. Koreográfia: Lukács András.
Eternal Memory (Ifj. Nagy Zoltán emlékére) – Zene: John Tavener. Koreográfia: Venekei Marianna.
Long – Zene: Shigeru Umebayashi. Koreográfia: Kun Attila.
Méthamorphoses Nocturnes I-II. – Zene: Ligeti György. Jelmez: Herwerth Mónika. Koreog­rá-fia, fény: Andrea Paolini Merlo.

Táncosok: Bacskai Ildikó, Gáspár Orsolya, Gyarmati Zsófia, Pazár Krisztina, Bajári Levente, Kozmér Alexandra, Deák Dóra, Komarov Alexander, Szirb György, Fodor Dániel, Csonka Roland, Feicht Zol­tán, Szala Patrik, Szücs Márton, Boros Ildikó, Horváth Adrienn, Szekeres Adrienn, Gikovszki Sznezsana, Med­vecz József, Riedl Ágnes, Pap Adrienn, Katona Bálint.