…törmelékeiben szép és megragadó, összességében zavaros, széttartó előadás keletkezett. 

Lesz, akinek Krisztik Csaba saját sorstragédiája kráterében rakétázó Színésze tetszik majd: az önbecsapás és tisztánlátás felpörgető kettőssége, mely végül hurkot kerít a nyakra. Vagy a több ponton is megfiatalított szereposztásból Zöld Csaba tegnap tán még versenysportoló, edzett Szatyinjának üres fölényeskedése. Méhes László (Luka) talán, aki – mint a kígyó – hol siklik, hol megdermed; tekintete, igazul hazug, hazugul igaz szava elől nem könnyű menekülni. Ha nem Méhes, a vörösre mázolt szájú, tar próféta, akkor a legkevésbé sem kígyószerű öltözéke a tetszetős: a félig levedlett piros-fehér csíkos kéz- és lábtyű, a meztelen felsőtestre dobott sárga clownkabát. S miért ne tetszhetne Mihályi Győző (Mihail Ivanovics Kosz­ti­l­jov), Vándor Éva (Kvasnya), Kocsis Judit (Tatár) a fizikai színháztól idegenkedő, de a József Attila Szín­házban új stílusra kíváncsi és szolgálatkész alakítás-kísérlete? Besenczi Árpád (Bubnov), aki nem csinál titkot abból, hogy nála a hagyományos szövegkövető színjátszás a befutó – és Sztarenki Pál (Klescs), amint elszántan belevág a nem neki kitalált jelek, gesztusok elsajátításába? S kiváltképp Blaskó Borbála, aki meztelen hártya-felsőtesttel, fodros, testszínű szoknyában a feneketlen egzisztenciális mélység – az orosz cím szerint épp a na dnye létstáció – táncoló-kerengő, simogató-borzongató nemtője, mozgásával színpadra varázsolva a vészes könnyedséget, amelynek sötét metaforikusságát a rendező, Horváth Csaba minden bizonnyal az Éjjeli menedékhely egészében fel akarta idézni?

Tetszhet Antal Csaba kopár élettelenségében is hiteles, a megfelelő hirdetésrekvizitumokkal felszerelt gyorsétterem-díszlete. Itt nagyjából semmi a kínálat és kiszolgálás, papírpohárba lehet csörrenteni érte a pénzt. A kulisszákat egy eleinte löttyedt, majd felfújt és középre húzott, végül leeresztett, széttaposott fekete műanyag bohóc világszerte ismerős, idült mosolyú hatalmas figurája őrzi. Tetszhet Benedek Mari a szegénységet, otthontalanságot szembántó, össze nem illő éles, tiszta színekkel kifejező eklektikus, absztraháló jelmezkollekciója. A tintát vérző kék, a lankadt piros, az elfuserált zöld, mely égre és tengerre, napkorongra és szerelemre, természetre és bolondériára még csak véletlenül sem emlékeztet. Tetszhet Szabó Mátyás öntörvényű, megszállott – a dialógusokat és mozgásokat a hátsóbb sávból rejtve dirigáló – ütőhangszeres játéka, a helyét elhagyó zenész kalandozása a vegetáció pontosan felosztott birtokán, ahol a tér egy-egy páriához rendelt repeszei egymást sebzik.

Kádas József (Vaszka Pepel), Méhes László, Krisztik Csaba (Színész), Szabó Mátyás (zenész) és Vándor Éva – Koncz Zsuzsa felvétele

Csak ez előadás maga nem tetszik majd szinte senkinek. A bemutató – bonyolultságában is – elég tiszta képlet. Az angyalföldi színház tiszteletet parancsoló módon a tavalyi évadban vendégrendezőül hívta Zsótér Sándort, „beengedte” Az öreg hölgy látogatásának e falak között szokatlan felfogású kiállítását, Ladányi Andreával – egy táncművésszel – a címszerepben. Sikert aratott vele, büszke is a sikerre: a közönséget máig a dicsérő kritikák felnagyított fénymásolatának tablói fogadják az előcsarnokban. A koreográfus, táncművész, a Fortedanse társulatot alapító és egyes tagjait ebbe a produkcióba is meginvitáló Horváth Csaba a részint a mozgás, tánc, pantomim, jelbeszéd – az általa elgondolt fizikai színház – nyelvére ültetett Gorkij-darabbal más jellegű, de hasonló kvalitású „forradalmat” ígérhetett a József Attilában. A matéria ellenállása, az alkotói anyagkezelés ellentmondásossága, a társulat vegyes felkészültsége, a publikum hűvösen tanácstalan tartózkodása és egyéb okok folytán törmelékeiben szép és megragadó, összességében zavaros, széttartó előadás keletkezett.

Blaskó Borbálával és Krisztik Csabával az élen többen perfektül beszélik a (nem is egy) test- és táncnyelvet, a mozgásdialektusokat – Besenczi tátogó, ásító, némán kiáltó arcjátéka viszont a mimikai fiziológia paródiája. A testének hullámzó-ingó foglalkoztatására más szerepeiben is rég­óta törekvő Méhes át­hidaló megoldásokkal illeszkedik Horváth kon­cepciójába – Ván­dor, Mihályi, Kocsis a testkultúrát minduntalan visszatéríti a hagyományos színészethez és a (meglehet, a szokatlan mozgáskompozíciók miatt hangerőben, modulációban nem mindig uralt) replikákhoz. A szociális, még inkább az ontológiai hajléktalanság állandóan mozgó, bugyborgó drámájában a második részt az elegáns idős hölgyként üldögélő, nyolcvankilenc éves Bakó Márta kezdi, a fedél nélkül élőket sújtó abnormis rendelkezés hosszas, tagolt felolvasásának kabarészerű etűdjével. (Az el is vetett ötlet szerint a padokra középső kartámlát szerelnének, így a szabad ég alatt alvók nem nyúlhatnának el rajtuk; vagy épp ketten is juthatnának egy-egy padra, „magzati pózban”.) A Blaskó és Szabó kíséretével, táncba-zenébe ölelve előadott magánszám még jobban összezilálja az értelmezés egyébként is kétségesen (akár a zagyvaságig) keveredő régióit, lehúzza emelkedettebb, szimbolikusabb hatás­elemeit (nem a kirakatba ültetett Bakó Márta önmagában jó – és jól értelmezhető – előadása miatt). A legtöbbször csak pár ütemre kiterjedő mozgások, mozgássorok belevesznek a sokszereplős színmű szinkro- nitásába: ilyen fokú tördeltséget alig lehet követni, szélesvásznú színházi mozgóképként felfogni. Amikor a Morcsányi Géza fordította Gorkij-szöveg perli vissza jogait az elvontabb jelzésektől (melyek néha csak az alakok foglalkozását képezik le sematikusan, vagy egyéniségükhöz igyekeznek forgó kulcsot adni), a mondott dráma héjazatot húz magára, védekezőn-magyarázón összetömörödik, szembekerül a mozgott dráma nyitottságával. Szinte minden esetben vesztesen kerülnek ki az egymással folytatott versengésben. Ritka, hogy „párosban” játszanának.

Besenczi Árpád (Bubnov), Ullmann Mónika (Anna), Vándor Éva (Kvasnya) és Méhes László (Luka) – Koncz Zsuzsa felvétele

A (nonstop) gyorsétterem-helyszín első elgondolásra remek aktualizálása a menedékhelynek, hiszen köztudott, hogy a fogyasztói társadalom e közösségitér-típusába részben menekvésként, a biztonság- és közösségkeresés burkolt vagy nyílt szándékával, az uniformizálódás kedvező vonatkozásaiban reménykedve lép be sok (főként fiatal) burger- és kóla-hívő. Semmiképp sem logikus fejlemény azonban – s a jelentéstelen, irracionális fogásokra más példák is akadnának -, hogy a második részben napozóágyhoz hasonlatos, priccsre is asszociáltató, könnyű(szerkezetes) fekvőalkalmatosságok lepik el a hodályt. Ezekkel olyasfajta emelésekbe, forgásokba, erőgyakorlatokba kezdenek a figurák, amelyeket A tavasz ébredése debreceni, Horváth-féle színrevitelében, elvontabb ágy/láda/kád/ koporsó ácsolatokkal birkózva, meggyőzőbben végeztek el a színészek.

A József Attila Színház előző, 1993-as Éjjeli menedékhelye is kísérleti produkció volt: Gaál Erzsébet rendezte, stúdióba vitt kamaraopera. Gyengéi mára elhalványultak az emlékezetben, úttörő erényei élnek. Nem elképzelhetetlen, hogy a jövő Horváth Csaba Gor­kij­ából is az innovatív érdemet tartja ébren. Félő, hogy a jövő igen hamar elérkezik: e bemutatót (hasonlatosan a szezon több – más színházban látható -, részértékekkel bíró premierjéhez) nem lesz könnyű hosszasabban repertoáron tartani.
Gorkij: Éjjeli menedékhely
(József Attila Színház)

Fordította: Morcsányi Géza. Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Benedek Mari. Szcenikus: Éberwein Róbert. Dramaturg: Kompár Valéria. Zene: Szabó Mátyás. Zenei vezető: Gebora György, Erős Csaba. Rendező: Horváth Csaba.
Szereplők: Mihályi Győző, Márkó Eszter, Föl­deá­ki Nóra, Andrássy Máté, Kádas József, Sztarenki Pál, Ullmann Mónika, Kovalik Ágnes, Vándor Éva, Besenczi Árpád, Fila Balázs, Zöld Csaba, Krisztik Csaba, Méhes László, Ömböli Pál, Kocsis Judit, Bakó Márta, Blaskó Borbála.