Az igazi művészet, az ütős-hatós anyag, a tuti fix, a nagyon jó képes az érzékek felszabadítására.

A színész már próbafolyamat elején mélyre hatóan elemzi a darabot, vagy inkább a „saját dolgával törődik”, és először csak a felszínen keresgéli a megfelelő technikai eszközöket?

– Ha az ember előzetesen ismeri a darabot, már a próbafolyamatban vannak prekoncepciói. Mivel A park magyarországi ősbemutató volt, nem ismertük. Döbbenten hallgattuk, miről szól, mi is ez egyáltalán, eleinte semmit sem értettünk, csak annyit fogtunk fel, hogy nagyon nehéz dolgunk lesz.

A rendező, gondolom, már az első olvasópróbán azzal indít, hogy elemzi a darabot. Alföldi Róbert is ezt tette?

– Mondott szépeket, gömbölyűket, de ha ennyire ismeretlen a darab, hiába is adna elő rögtön átfogó gondolatokat.

Milyen neked szóló rendezői instrukcióra emlékszel? Melyik ugrik be elsőként?

– Még a próbák elején egyszer azt mondta, hogy nagyon jól áll nekem a szerep. Számomra ez volt a legjobb, legfontosabb instrukció, mert a lelkemnek jólesett. Én az a típus vagyok, aki hagyja magát. A nulláról indulok, nem tudok semmit, mintha egy asztallábat küldenének be a színpadra… De hagyom magam. Amikor az Új Színházban a Háromnővérben életemben először dolgoztam együtt Robival, már kiderült: tud vezetni. Egyértelmű, tiszta instrukciókat ad. Ő magának nagyon pontosan elemez, de neked csak azt mondja meg, hogy mit kell tenned. Azért, mert azt gondolja, hogy a lelked, az nem kérdés, az úgyis ott van.

Hallani olyan rendezőkről is, akik sokat filóznak, világ-megváltanak, vagy legalábbis a színészekkel közösen alakítják ki a koncepciót. Olyan daraboknál, mint A park, nem hiányzik valami ilyesmi?

– Megmondom őszintén, nekem nem. Nem vagyok híve a „maszatolásnak”. Hozzám beszélhetsz órákig, nem kérdezek vissza, de amit mondasz, elraktározom. Aztán megpróbálom megmutatni, hogyan értettem meg. Az ilyen „párbeszédet” szeretem, nem a nyammogást.

Ki ez a Titánia Botho Strauβ Parkjában? Földre szállt istennő, evilági hús-vér asszony vagy egy összetett metafora?

Schiller Kata felvétele

– Mind a három. Amikor elolvastam a darabot, engem először személyesen egy „ötven éves nő” problémái érintettek meg: férjével, Oberonnal, nem tudom, hány ezer éve él együtt, szeretik egymást, de bajuk is van egymással, az erotikus vágyaik is már messze vannak, mert régóta élnek együtt. Ez annyira közel állt hozzám, hogy kifejezetten el kellett tartanom magamtól. Mert ha nagyon személyessé válik a szerep, meghalok. Akkor túl sokat kell vallanom magamról, és ez nem jó. A próbafolyamat vége felé jutottam túl ezen az asszonyság, nőiség meg mi egyében, akkor jött elő nekem, hogy ez egy tündérkirálynő. Küldetése van, és a problémák fölött kell állnia. A tündérkirály férjével azért jött le a földre, hogy együtt visszaszoktassák az embereket a vágyaik elviselésére, kiélésére.

Shakespeare Szentivánéji álomjában a varázsszer egy különleges virág „alvó szemekre csöppenő leve”, ugyanez Strauβnál…

– Talizmán.

Igen, de a darabegésznek van olyan olvasata is, hogy az igazi csodaszer Shakespeare maga, vagy általában a művészet. Képes manapság a művészet – jó értelemben – az érzékek felszabadítására?

– Elméletileg képes rá. Az igazi művészet, az ütős-hatós anyag, a tuti fix, a nagyon jó – az igen. Az egy hatalmas fegyver, amivel lehet operálni. A park arról is szól, hogy megkaphatod a lehetőséget, hogy a művészet által hassál, de egyáltalán nem biztos, hogy a végső hatás pozitív lesz. De a negatívum megmutatása is hathat pozitívan az emberekre. Ahogy az előadáson megszületik a bikától a fiam, az az Antikrisztus, az példa lehet arra, hogy mit kell elkerülni.

Meg lehet fogalmazni röviden az előadás jelentését, legfontosabb mondanivalóját?

– Szerintem nem. Mert a XXI. század állati bonyolult. Sok rétege van az életünknek. Ha belegondolsz, a párkapcsolatban isteni, küldetéses tudat kell ahhoz, hogy emberek negyven-ötven évig együtt tudjanak élni, fel tudjanak nevelni embereket, és még mindig jó érzéssel meg tudják érinteni egymást, emlékezzenek arra, milyen jó volt régen az ágyban.

Ezek szerint az előadás vége happy end? Mert az emberré válás pozitív esemény Titánia és Oberon számára?

– Inkább szomorú. Oberonnak sikerül visszamennie embernek, annyira, hogy senki, még Titánia sem ismeri fel. László Zsolt ebben a részben egy szomorú, emberi felkiáltójel.

Tehát nem boldog, nem elégedett?

– Azt hiszem, nem elégedett. De elmondhatja, hogy megpróbált mindent. Az annyira szép, amikor Zsolt azt mondja: Titánia, adjuk fel, a szerelem veszített. Olyankor azt érzem, hogy mégis ad magának – és az emberiségnek – egy újabb lehetőséget. Ez szomorúan szép.

És Titánia? Ő mintha nem válna igazán emberré.

– Titánia olyan, mint a tenger, mint az apály-dagály, állandóan mozog. Ő nem tud kilépni a mókuskerékből. Tovább pörög a története a borzalmas fiával. Az előadáson hátul, a kulisszák mögött rengeteget kell öltöznöm, futkosnom pucéran, bele kell bújnom a véres tehénseggbe, lemossák rólam a fekete agyagot. Hátul mindig érzem a pörgést: működtetni kell az életet, húzni kell a szekeret, hajtani kell a lovakat. Elöl, a színpadon más a helyzet: ott teljesíteni kell a feladatot. De a kulisszák mögött Titániából érzem, hogy a nőiségnek, az anyaságnak az a lényege, hogy pörög, pörög, pörög… Mint a csillagszóró, csak soha nem ég el.

Mintha a színházi életnek is egyre inkább a pörgés lenne a lényege. Itthon nemigen hallani már másfél évig is eltartó próbafolyamatról, felkészülés céljából történő vidéki elvonulásról. Alföldi Róbert rövid időn belül három nagyszabású rendezést produkált a Nemzetiben. Mintha olyan gyorsan kéne legyártani a „varázsos” előadásokat, ahogyan Cyprian készíti A parkban a talizmánokat. Sokan azt szeretnék, ha a művészet olyan lenne, mint a fájdalomcsillapító tabletta: megvesszük, bekapjuk, hat. Visszautalva a már érintett kérdésre: ilyen pörgésben is képes működni a művészet?

– A tablettával kapcsolatban azt hiszem, igazad van. Talán Strauβ is azért választotta a varázsvirág helyett a talizmánt, mert ez utóbbi a korra jellemző gagyi, tucatáru, egy nap több száz legyártható belőle. De az a lényeg, hogy varázserőt csak Oberon tud kölcsönözni neki. Képes működni a művészet! El tudod képzelni, milyen az, amikor László Zsolttal bőrkabátban, alatta meztelenül, guggolunk egy bokorban, kiszámoljuk, hogy együtt százévesek vagyunk, összesen hat gyerekünk van, és arra várunk, hogy előlépve, szétnyithassuk a kabátunkat? Pénzzel ezt nem lehetne megfizetni. De azt gondoljuk, hogy mindez jelent valamit. Az emberek között, valahol mélyen működik is a művészet. A színpadon, a kiszolgáltatott helyzetben úgy van szükségünk a nézőre, mint egy falat kenyérre. Ez összjáték. Kellenek a lentről jövő energiák. És hiszek abban, hogy a nézőben maradandó nyomot hagyunk. Valahogy úgy, ahogy Oberon és Titánia az emberekben. A színésznek is küldetése van.

2009. március 31.

Facebook Comments