A gyanútlan néző a csehektől Hrabal, Menzel vagy Kylián minőségét várja el, nem pedig a Kelet-Európában még élő homo sovieticus humorának tehetségtelen átmentését.
Megértem, hogy jó ötletnek tetszett meghívni Budapestre a Prágai Nemzeti Színház Balettegyüttesét, ugyanis az idei Tavaszi Fesztivál „Vendégünk Csehország” elnevezésű tematikus programsorozatába – elvileg – üde színfolt lehetett volna egy kis balett. Azt viszont nehezen tudom elképzelni, hogy a BTF részéről a meghívás előtt bárki is megtekintette volna például a Szóló három hangra című egész estés balettelőadást. Ugyanis kizártnak tartom, hogy ismerve a művet, jó ízlésű ember munkát, energiát és pénzt ölne az utaztatásába.
Azért munkál bennem – szokatlan módon – némi indulat is, mert féltem a balett jövőjét. A kortárs balett teljesen el fog szigetelődni (a spicc-cipő, a nyakig emelt lábak és a sürgés-forgás láttán bepárásodó szemű sznoboké lesz), ha nem tudja felkelteni az igényes kultúrafogyasztó műfaj iránti érdeklődését. Márpedig a prágaiak első estjén végigszenvedett balettförmedvény leginkább arra alkalmas, hogy az óvatosan érdeklődő, műfajt kóstolgató nézőket egy életre elűzze a balettszínpadok közeléből. Különösen rosszul jön ez nekünk manapság, amikor Budapesten már hosszú-hosszú évek óta csak véletlenül lehet színvonalas kortárs balettelőadásba botlani, ha mégis sikerül, akkor az vagy vendégjáték, vagy az operaház fiatal koreográfusok stúdiójának egy-egy jól sikerült szösszenete. Pedig a budapesti operaházban a hetvenes-nyolcvanas években – először a keleti blokkban – stabilan repertoárra kerültek Béjart-, Balanchine- és Alvin Ailey-darabok is, sőt még az ezredforduló táján is rendszeresen hozzá lehetett jutni Hans van Manen- vagy Jiří Kylián-koreográfiákhoz. Ezzel szemben az operaház balettvezetősége jelenleg (jó pár éve) vagy klasszikus koreográfiákat újítgat fel változatlan ízlésű kivitelben, vagy gagyit (újra)termel – egyre rosszabb minőségben (tisztelet az igen csekély kivételnek).
A prágaiak mostani vendégszereplésükkel bebizonyították, hogy az ő fővárosi balettéletükre is leginkább a provinciális jelző jellemző. A Szóló három hangra című előadásról (ötlet, koreográfia, rendezés Petr Zuska művészeti igazgatóé) megdöbbentő volt megtudnom, hogy alig két éve készült. Az opus ugyanis olyan letűnt (csehszlovák-szocialista?), igen lájtos ízlésvilágot jelenít meg, amelyhez képest a hatvanas évek leningrádi esztrádzenekara sátánista punkhorda. A gyanútlan néző pedig a csehektől Hrabal, Menzel vagy Kylián minőségét várja el, és nem a Kelet-Európában még élő homo sovieticus humorának tehetségtelen átmentését.
A három közül az egyik hang az önmagáért (és önmagában!) örökké szerethető Vlagyimir Viszockijé, mellette – igazságos elosztásban – váltakozva szólal meg a francia és cseh klónja (Jacques Brel és Karel Kryl). Közben a színpadon általában balettoznak. Vagy egy asztalszerű, magas emelvényen (meg alatta-körülötte), vagy kisebb téglatest alakú dobogókon, esetleg egy belső függöny elé kigurulva a színpad előterében, vagy éppen az egész játékteret elfoglalva – francia, orosz és cseh nyelven előadott sanszonokra és szövegekre, két hosszú felvonáson át. Lírázásuk unalmas, üres és csinált, humoruk dermesztő.

Jelenet a D. M. J. 1953-1977-ből / Felvégi Andrea felvétele

A Cseh balett-szimfónia címet viselő második esten már nem ennyire kétségbeejtő a helyzet: Zuska két egyfelvonásosa (a D. M. J. 1953-1977 és a Mária álma) valamennyivel elviselhetőbb, és harmadikként egy Janáček-zeneműre készült Kylián-koreográfia (Sinfonietta) zárja a műsort. Zuska koreográfusi invenciótlansága főleg az által lepleződik le, hogy két egyfelvonásosának mozgásanyaga tökéletesen megegyezik az előző esti koreográfiáéval. Néhány mozdulatelemet annyiszor, és olyan előszeretettel ismételget, hogy egy idő után érkezésüket másodpercekre előre – sikeresen – megjósolom. A két darab narratív történetalapja szintén erőltetett bugyutaság, de legalább veretes, kitűnő és változatos zenei tételek csendülnek fel előadásuk közben (mások mellett Dvořáktól, Janáčektől és Saint-Saëns-tól).
Gyanítom, hogy a balettművészet manapság azért nem tud korszerű, tartalmas művészetté válni, mert irányítói – a világon sokfelé – mindent elkövetnek azért, hogy a műfaj tagadhatatlanul létező, szőrfelállító idiotizmusát konzerválják. Pedig a balett az egyetemes színház-, tánc- és művészettörténet nagy korszakaiban volt – nemcsak az érzékiséget, hanem az intellektust is felkavaró – húzóerő (lásd: például a Gyagilev Balett hatását a XX. század első évtizedeiben). Manapság a recept a következő: pályájukon táncosként csúcsra ért balettművészek birodalmi örökségként megkapják a nemzeti balett-társulatokat, amelyeknek művészi arculatát – igen gyakran saját koreográfiáikkal – alakítgatják-őrizgetik. A balettigazgató-koreográfusok általában kényesek a tekintélyükre, nem érdekük a változás, kiirtanak a közelükben minden lázadó, felforgató eszmét, ők tudják, mi kell a közönségnek, mert a balett igenis úgy szép, ahogy van, rajtuk kívül más nem érthet hozzá. Petr Zuska MűPában bemutatott koreográfiából árad ez a fajta üresen (ál)esztétizáló szellemi igénytelenség, noch dazu érezhető a hozzá társuló alkotói magabiztosság is, amely szerint a balettban bőven elegendő ennyi értelem, tartalmi mélység.
A Sinfonietta – bár nem tartozik a legjobb Kylián-koreográfiák közé – egészen más minőséget képvisel: zenével adekvát táncműalkotás, amely nem tartalmaz történetet, viszont kompozícióval, mozdulattal „beszél”. Jóval többet mond, mint például a Mária álmának művészkedő keretbe helyezett harsány-felszínes humorizálása. Nem lehet véletlen, hogy Kylián már régóta Hollandiában él és alkot. A prágai nemzeti balettegyüttesben minden bizonnyal csehül érezné magát.

2009. április 4.

Facebook Comments