Nagyot tévedek, és igazságtalan vagyok a Természetes Vészek Kollektívával, ha a produkció mégis több sima, unalmas provokációnál, csak én ezt valamiért nem veszem észre.

Rossz nézője vagyok a Vér-reflexnek, mert minél inkább provokálnak, annál inkább röhöghetnékem van. Régebben hasonló esetben „jobban” viselkedtem, vagyis megfelelően reagáltam (bedőltem, felhábo­rodtam stb.), manapság viszont már komolyan bosszankodni is ritkán tudok. Megkockáztatom: nem felettem, hanem a provokálás felett járt el az idő.
Ennek megfelelően nem is akarom a nyájas olvasót azzal provokálni, hogy papírra vetek egy terjedelmes provokációtörténeti visszatekintést, legyen elég helyette felemlítenem a köztudott tényt: már jóval több mint száz éve nem kevesen a maihoz hasonló eszközökkel provokálják a nagyérdeműt – igaz, a tevékenység technikája fejlődik, és a provokálók újabb és újabb határokat igyekeznek átlépni. De vannak átléphetetlen határok is.
A Vér-reflexben tudományos célú emberkísérlet zajlik, a kutatás tárgya Gergye Krisztián személyesen (aki a tesztsorozat elkezdése előtt felmondja személyes adatait, megvallja vallását, meghatározza nemi identitását). Később a harmadik, úgynevezett Elvesz­tés tesztben aztán az önátfestés mellett szóba kerül az öncsonkítás is, de – hála istennek – Gergye nem hajtja végre magán az utóbbi műveletet (gondolom, már csak azért sem, mert másnap estére is ki van tűzve az előadás). Pedig a kísérletsorozat elején, az adatok felvételekor (miközben Gergye igazából vért vesz magától) a magasban lógó monitorokon még az is olvasható, hogy nekünk, nézőknek el kell fogadnunk a kísérlet leállítását, ha időközben kiderül: a testi és lelki terhelés túllépi a kibírhatóság határát.
Az általam látott premieren végigment a kísérlet, pedig a Gergye testműködésének sarokpontjait mutató monitorokon a vége felé igencsak ijesztő értékek voltak olvashatók. A testhőmérséklet 42 fok felett járt (ilyen lázzal rohangált volna a játéktéren intenzíven körbe-körbe a kitűnő táncos-koreográfus-performer-kísérleti alany?), a vérnyomás kb. 260/180-at mutatott (úgy tudom, ilyen értékkel még lehet élni, engem inkább a kezdeti, irigylésre méltóan makulátlan 120/80 tett gyanakvóvá), és megemlítem a szintén 250 körüli percenkénti pulzusszámot is, amelyről laikusként azt gondolom: simán bele lehet halni, de legalábbis, ha komolyan vesszük, ilyen adatnál már illene mentőt hívnunk. De nincs rá szükség, mert a játéktér szélén monitorok előtt ülő és felügyelő alkotótársak egyike elkapja a sebesen köröző Gergyét, kabátkát terít a hátára, majd leülteti egy székre. Közben hangosbemondón hallható: a kísérletnek vége. Aztán néhány zeneszám következik, a nézők lassan eloldalognak, az adatai alapján már régen halottnak nyilvánítható előadóművész-kutatásitárgy pedig egyre kevésbé zihál, hál’ istennek túlélte, köszöni, ha momentán nincs is túl jól, később rendbe jön.
Finoman fogalmazva: nem vennék mérget a prezentált testadatok hitelességére. Ha viszont ezek hamisak, akkor mitől legyek megdöbbenve, sőt, annak tudatában, hogy nemcsak provokálnak, hanem át is vernek, az előadás többi rémségétől sem vagyok hajlandó megijedni. Nem undorít a vérből, sárból, nyálból, pszeudohányásból, felvágott hastömlőből kifreccsenő színes festékből kevert trutyi, nem nyomaszt az élve eltemetés, közönyösen szemlélem a szétdobált, valódinak tetsző állati belsőségek foszlányait. Ráadásul már szinte valamennyi ilyetén közönségmegrázó eszközzel volt szerencsém találkozni.

Gergye Krisztián / Koncz Zsuzsa felvétele

Gergye Krisztián / Koncz Zsuzsa felvétele

Nagyot tévedek, és igazságtalan vagyok a Termé­szetes Vészek Kollektívával, ha a produkció mégis több sima, unalmas provokációnál, csak én ezt valamiért nem veszem észre. Igyekeztem a látottakat értelmezni, de közhelyszerű gondolatoknál nem jutottam tovább (a kísérleti alany a ránk zúduló, szinte kibírhatatlan szenvedés XXI. századi módon ábrázolt metaforája – ehhez hasonlók jutottak eszembe). Nagyon remélem, hogy az előadás kezdete előtt a monitoron olvasható szöveg („Leszták Tibor emlékére”) csak néma tiszteletadás a nemrég eltávozott művészeti vezető, kitűnő munkatárs, nagyszerű ember előtt, és nem kell a látottakról az ő szenvedéseire, a betegséggel való küzdelmére asszociálnom.
Az értelmezéshez fogódzóul szolgálhatnának a különböző tesztek elnevezései és a monitoron megjelenő utalások. De ezek is jórészt közhelyesek. Ha jól emlékszem, a második, Eszmélés című teszt közben bukkannak elő a feldarabolt-szétcibált belső szervek, a monitoron mindeközben, egy-egy fotóval illusztrálva, az alábbi szöveg olvasható: „Rudolf Schwarzkogler (1940-1969), Akció fotográfia”, alatta „Hermann Nitsch (1938), Orgia-misztérium színház”. Az első Ön-érzet teszt közben Gergye Peter Handke 1966-os Közön­séggyalázásából mond el részletet. Az Elengedés teszt közben Ágens egészen friss, 2009-es, Gergyéről írt nekrológja hallható (a kutatás tárgya ekkortájt bújik bele az alacsony, keskeny, de hosszan szélesülő színpadi emelvényben kiképzett sírgödrébe, ahova helyszíni, sőt real time közvetítés segítségével be is kukkanthatunk). A Távolodás tesztben Gergye meztelenül kimászik a sírból (közben szöveges utalás olvasható Nádas Péter Saját halálára), majd az Identitás teszt alatt (még mindig meztelenül) karaokeeszközök (zenei kíséret, vetített szöveg, mikrofon) segítségével elénekli Madonna Like a Virgin (Mint egy szűz) című számát. Van még Átalakulás teszt, Tűrés teszt, Szembe­sülés teszt, hallható Hajas Tibor-szöveg, láthatók Joel-Peter Witkin-képek.
Az értelmezés lehetőségei mellett próbáltam keresgélni színháztechnikai nóvumokat és eredetinek tetsző ötleteket is. Ilyesmit sem találtam. Ellenben észrevettem (hasonló eseménnyel már szintén találkoztam máskor is), hogy az előadáson mellesleg elkészül egy (vagy több) képzőművészeti alkotás: a földből, a festéklabdacsok tartalmából és egyéb tárgyakból, anyagokból kevert pépes miazmából Gergye egy lapát segítségével tetszetős organikus-geo­metrikus képet alkot, amelyet aztán folyamatosan cizel­lál. A fehér műanyag padlón elterülő alkotás látványa többször megjelenik a monitoron is (a játéktér fö­lött is el van helyezve egy real time kamera), az előadás végén pedig az összekent padló-műalkotás függőlegesen, szemtől szembe is megtekinthető: a vaskos gerendára emlékeztető emelvény felemelkedik, és két oldalán le­lóg a ráerősített műanyag sző­nyeg. Gergye teste maga is folyamatosan átalakított, átfestett, motívumkezelt mű­­alkotásként funkcionál. Mind­ezek erényei, érdekességei az előadásnak, de olyan részletet, pillanatot nem tudok említeni, amely megérintett, vagy kicsit is mélyebben hatott volna rám. Elismeréssel adózhatom viszont Gergye Krisztián fegyelmének, alázatának és teherbírásának de a Vér-reflexben űzött, helyenként emberpróbáló tevékenységének – meglátásom szerint – csak egyes részletei sorolhatók előadó-művészeti kategóriába.
Ezzel viszont engem színházban már régóta sem meglepni, sem provokálni nem lehet.
Vér-reflex
(Természetes Vészek Kollektíva, MU Színház)

Alkotók: Árvai György, Gergye Krisztián, Imre Zoltán, Lenz Tünde, Parabryo, Szirtes Attila, Szűcs Edit, Simon Heath.

Facebook Comments