A tánc tehát zenét képez magának, a zene pedig táncot, így építenek fel-le – közösen – zene- és táncszólamokat.

A multimédiás megoldások felé nyitó színházi, zenei és táncprodukciók, illetve a színpadon helyüket kereső képző- és intermédia-művészek külföldön nem számítanak meghökkentően új jelenségnek, hazai terepen azonban nehéz említeni olyan alkotót, elő-adót, aki a videotechnika kínálta lehetőségeket képes volna a színpadon integrálni és az új nyelvnek gazdag, kifejező tartalmat is adni. A Temps d’Images Fesztivál nyitó napjának két előadása lehetséges utakat mutat: hova, merre tarthatnak ezek a műfajilag besorolhatatlan, zene-, kép- és táncszerző performerek, milyen esztétikai alapelvek mentén tudnak és akarnak megerősödni az újfajta színházi-videoképi kísérletek, s hogy a befogadónak milyen kihívásokkal kell megbirkóznia.
2008 őszén a X. Making New Waves Fesztiválon már megtanulhattuk, mik azok a zenei loopok, az előre felvett hangokból létrehozott ritmusképletek. Szigetvári Andrea a Trafó színpadán mutatkozott be a Tornaculummal, mely a tánc-zene élő elektronikával alcímet kapta. Bánki Zsolt, Ladányi Andrea és színmű­vé­szetis diákjainak bemutatója kísérlet szintű demonstráció volt a videotechnikában rejlő lehetőségekről, melyen keresztül létrejöhet az egymást kölcsönösen generáló tánc és zene, vagyis egy multimédiás „tánc-zene”. Az új darab, a Swinging Door a Tornaculum édestestvére, mely inspiráló forrásként ismét Shunryu Suzuki hasonlatát jelöli meg „a légzés folyamatáról mint lengőajtóról”. A koncepció is változatlan: a technikai alap egy színérzékelő kamera, mely a tánco­sok (szintén Ladányi Andrea és Bánki Zsolt) tenyerében tartott színjeleket egy számítógépnek továbbítja, amire a gép az előre rögzített, de a jelenben a „zenész” által módosítható zenei loopokkal válaszol. A táncosok partitúraolvasó élő hangszerekként a kontrollmonitoron azt is nyomon tudják követni, hogy mit vár tőlük a laptop mögött ülő Szigetvári – ha sikerült pontosan megértenem a hosszú, a darabot felvezető magyarázatot.

Ladányi Andrea és Bánki Zsolt a Swinging Doorban / Szkárossy Zsuzsa felvétele

Ebben a sajátos formában valósul meg táncos és zenész kommunikációja, kettéválaszthatatlan egymásra hatása. A tánc tehát zenét képez magának, a zene pedig táncot, így építenek fel-le – közösen – zene- és táncszólamokat. Ellenkező szempontból vizsgálva a folyamatot: táncban és zenében megformálódó egyenleteknek vagyunk tanúi.

A folyamatos interakció, a pillanat valósága, az ott, az akkor izgalma, a szokatlan szemléletmód varázsa azonban zavarba is ejt. Tech­nika ide vagy oda, az érzékek lassan belefásulnak a tudományos-ismeretterjesztővé csontozott performansz fülsértő hangeffektjeibe és az ezekre rángó, a ritmusképletet követő és újraformáló táncosok monoton gépiességébe. Körvonalazódik egy belső rendezőelv, amely túlmutat a harmincpercnyi eset­legességen és az elgondolkodtató új újhullámosságon, s bár vannak jól eltalált előadói pillanatok, a darab nem kényeztet el jobban, mint egy ipari gyártósor. A Lengőajtók az újdonság erejével hathat, de a vállaltan csupasz, művészietlennek ható fogalmazásmód könyörtelenül nyomasztja a nézőt.
Az est második darabja, Thierry de Mey Light Musicja háromfelvonásos „multimédia-opera”, költői, érzékeny kép-fény-zene-mű. De Mey kísérletező kedvű filmes gyanánt engedi, hogy a Szigetvári darabjához hasonló, médiaalapon megvalósítható effektek, azaz az „anyag”, valamint az emberi, a szellemi egymásra találjon. Játékosan hordja fel az anyagiból felszínre hozható és megjeleníthető gondolati rétegeket, anélkül, hogy megelőzően „kezelési útmutatót” nyújtana át a nézőnek. A Light Music közvetlenül szól, mert valóban önmagával azonos.
A „karmester-szólistaként” közreműködő Jean Geoffroy fénypásztával megvilágított kezének mozgását – feltételezhetően – egy kamera rögzíti, amely real time-ban a zenész háta mögötti óriás kivetítőn plasztikusan láttatja az emberi bőrön felfogott „anyagtalan” fényt. Eleinte amorf lényszerűségek rajzolódnak ki a vásznon, Geoffroy megvilágított öklének képei cikáznak, társalkodnak egymással. A hús-vér ember térben végzett mozgása a síkba transzformálva a fénylenyomatok kétdimenziós táncává változik, sűrítetten, elemeire bontva a mozgás ívét. A hang, a zene pedig ezeknek a lenyomatoknak a helyzetétől függően születik meg, hol szinkron egyszólamúságban, hol a zene-mozdulat kettősének disszonáns széttartásával. Így zendül fel „üthető” anyag híján egy dobszóló is, a játékot imitáló – s egyszerre, mintegy melléktermékként, statikus minimáltáncot járó – előadó erőteljes karmozdulatainak hatására. A hiátus az emberi testet egyszeriben hangszerként, mégpedig fényhangszerként definiálja.
A Light Music sok tekintetben tiszta filmes gondolkodásmódról, a színpadi formáktól való eltávolodásról, a tisztán képi fogalmazásmódhoz való közeledésről tanúskodik, melyben a hang és a zene ezúttal a kép (a mozgás, a tánc, a pantomim fény-kép) produktuma. De ahogy a cím is mutatja, bonyodalmas lenne kép és hang különválasztása.
Az egymásból merítő, egymást továbbgondoló komplex kép-hang megoldások izgalmas transzformáción esnek keresztül: a fény legegyszerűbb, pontszerű megjelenítése, majd a mozgás teljes ívének kirajzolása felől a kalligrafikus vonalábrák felvillantásán át az ember fény-természete felé közelítünk. A meghatározó szegmens: a kalligram, ami összegzi az addig megismert vizuális megoldásokat, de egyben metafizikai síkon újabb ajtókat tár fel. Egyetlen szójel rajzolását megelőzően a keleti kalligráfus hosszasan meditál, mielőtt a szó képét s vele az őt szülő időt beleírja – megismételhetetlenül – az örökkévalóba. Az előadáson a fénylenyomatok „elpárolgása” jól érzékelteti ezt a pillanatnyiságot. Az emberi nyelv és képi gondolkodás efféle beemelése rádöbbent a vonalak, a mozgás, a kép, a nyelv, a zene s a fény (!) különös, művészi formában felmutatott egyneműségére. „SILENCE” – „írja ki” Geoffroy, karjával a levegőben kaszálva, a performansz végén a fénykivetítőre, a „csend” szó leírásával paradox módon „zenét” generálva. Játékot űz a szavakkal, a technikával, láthatóval és láthatatlannal, az árnyékból fokozatosan a fénybe, de egyszersmind a mi dimenziónkból a virtuális térbe átlépő emberivel is. A mozgás, a fény és a zene közös metszete antropomorfizálódik, s újraértelmezi az élőt, a létezőt.