Művészeti vezetői krédójában Szikora azt hirdeti: elemzéssel, nézőt felzaklató „kemény” értelmezéssel nem fogjuk megzavarni az estét.

Szikora Jánosnak, az Új Színház művészeti vezetőjének első, bemutatkozó rendezése ez a Goldoni-darab. Programot hirdet, arculatot formál, hitet tesz, megfogalmazza nyilvánosan, hogy milyen színházat akar. Milyet igen, és milyet nem.
Amit nem: egy háromszáz éves darabot nem vonatkoztat a mára, és nem tesz jelen időbe. A nyaralni vágyó, eladósodott, kölcsönökből és hitelekből élő, csak a látszatot hajhászó középosztály történetében nem talál semmi magunkra vonatkoztathatót. Mintha színpadon és nézőtéren nem ugyanez az osztály ülne, amelynek tagjai svájci frank alapú banki hitelekből laknak és autóznak. És mintha nem derült volna ki (éppen most), hogy ez így nem megy tovább, valamit tenni kell, mert jön (már megjött) az összeomlás. Gyorsan be kell házasodni valami jobb módba, javasolja Goldoni, nem kis cinizmussal. Szerelem és házasság így mutatnak egymásnak hátat. A szerelmesek tehát nem lesznek egymáséi, a nyári kaland kiábrándulással zárul.
Képmutatás, gyávaság, érdek és kíméletlenség az a habarcs, amely összeköti ezt az amúgy nagyon kedélyes történet. Művészeti vezetői krédójában Szikora azt hirdeti: elemzéssel, nézőt felzaklató „kemény” értelmezéssel nem fogjuk megzavarni az estét; egyáltalán: a színpadot és a nézőteret egyaránt megkímélünk a gondolkodástól. Majd az előadás elcsordogál vidám jelenetek és úgynevezett figurák között. De nem pereg, hiába hajszolják Vivaldi Évszakainak ideges ritmusai, hanem mintha nehéz iszapban cuppogna, úgy araszol előre a négy-öt pár bonyolult történetében és kalandjaiban. Ez a sztori tehát nem rólunk szól, semmi közünk hozzá, hát – szól az új igehirdetés – számunkra ne is legyen tétje.
Tehát „lájtos” lesz Goldoni, az egyszerre vidám és kegyetlen szerző, gondolnánk, lehet(ne) nevetni. De a vidámság oly szerény ezen az estén. Még a hab meg a színes szappanbuborék is kevés. Holott lehetne ahhoz a Goldoni-hagyományhoz is kapcsolódni, ami csupa játék és fergeteg, nem kevés technikai tudás, helyzet s komikum, geg s lazzi(de ezt nagyítóval kereshetjük). Ami a sötét oldalt illeti, Szikorának nem az élethelyzetek, emberi döntések kegyetlensége és végső cinizmusa jut eszébe a darabról, hanem legfeljebb télbe fordítja, sötétbe borítja a nyarat a végtelen hosszú harmadik felvonásban (bár szereplőink csak most értek haza a nyaralásból, de sebaj, mit nekem realista értelmezés!), mindenkire fekete ruhát ad, aztán történjék a dráma, ha

Almási Sándor és Takács Katalin / Schiller Kata felvétele

akar, s ha tud. Nem tud: mert nem elemzés mentén haladtunk, és az elénk táruló alakokban is alig-alig tudunk megkapaszkodni. Hol úgynevezett mókás karakterek mórikálják magukat (Gáspár Sándornak például minden gesztusával sikerül megnevettetni a bemutató közönségét), hol pedig teljesen felidézhetetlen figurák (például Hirtling Istváné) vagy nevetségességet produkálni nem tudó alakok sorát nézzük (a fiatal férjre vadászó nagynéninek, akit Takács Katalin alakít, sem sikerül komikusnak lennie). Nem humoros „maszkok”, amelyek egy Goldoniban lehetnének, de nem is figurák. Csupán vázlatok, kezdemények, sokuk talán mindenféle rendezői elgondolás nélkül áll a színpadon. Egyedül Földes Eszter hoz emberi alakot, szerelmes nőt, belülről dolgozik és tölti fel szerepalakját, ő az egyetlen – jó és mai – szereplő, akivel azonosulni, „menni” lehet.

Ami szintén nincs e Szikora-féle művészi hitvallásban: színpadi nyelv, játékstílus, gesztusnyelv, képi gondolkodás. Még egy olyan lehetőség mellett is gondolkodás nélkül elmegy, mint a földön szétszórt, hullámot idéző flitterek, melyeket a szerelmesek kavarta szél emel meg, s melyek majd hősnőnk testére ragadnak, mintha csak magán viselné a bűnjelet. Az előadás alakjai más és más időzónákba vannak öltözve: akad, akin divatos, gyári tépett nadrág és punk frizura virít, sokak pedig régi Goldoni-előadásokból vett jelmezekben pompáznak (melyeket Velich Rita tervezett). A díszletet, amelynek terveit szintén Szikora jegyzi, nagyjából megspórolták, vetített tenger marad belőle, mint egy Windows-háttérkép, plusz némely általános árkád. Ebben az üres, vázlatos térben még hangsúlyosabbnak, emiatt még gyengébbnek mutatkozik a játék. Mivel stílus nincs, nem teremtődik meg semmi a komédia (főleg nem acommedia dell’arte) hagyományából, mindenki azt játssza, amit tud. A nyitó jelenetben szolgák ordibálnak – ezt gondoljuk mi „olasz stílusnak”. Fodor Annamária például mint féltékeny és irigy testvér hisztériából dolgozik, magas fejhanggal, hirtelen kitörésekkel (néha jó is, hiszen vak tyúk is talál…), Almási Sándorral, a megvásárolható szépfiúval belül-kívül szinte semmi sem történik. Pálfi Kata piciny szerepével izgalmas, színes folt. De ez olyan, mintha a partjelzőtől várnánk a gólt.
Ilyen lesz tehát az Új Színház az új művészeti vezető alatt.

Carlo Goldoni: Nyári kalandok
Díszlet: Szikora János. Jelmez: Velich Rita. Dramaturg: Lőkös Ildikó. A rendező munkatársa: Trinfuj Mihály. Rendező: Szikora János.
Játssza: Hirtling István, Földes Eszter e. h., Takács Katalin, Huszár Zsolt, Botos Éva, Gáspár Sándor, Pálfi Kata, Fodor Annamária, Vass György, Varga Mária m. v., Almási Sándor, Papp Zoltán, Széll Attila, Bárnai Péter i. h., Horváth Szabolcs i. h., Szakács Hajnalka i. h.

Új Színház, 2009. április 18.

Facebook Comments