Remekműveit nem lehet életrajzi áthallások nélkül, jóízűen fogyasztani, mert az élet és irodalom nagy konyhájában utólag elsózta a teljes oeuvre-jét.

Knut Hamsun 1890-ben / Forrás: www.hamsun.dk

A norvég írók ravaszul éheznek. Ez persze túlzó általánosítás, és csakis Szerb Antal iránti tiszteletemből merem megfogalmazni. Szerb ugyanis (a szatirikus és harcias élű norvég realizmusról szólva) egyenesen azt állította: a norvég írók nem tudják elképzelni az írást „probléma” nélkül. Ez utóbbiból a fiatal Hamsunnak (eredeti nevén Knut Pedersen) akadt rendesen: az 1890-ben megjelent Éhség című regénye életrajzi elemekben bővelkedik. Hitelesen is tudja megrajzolni a koplalás kegyetlen stációit, de realizmusa nem szenvtelen, mint Flaubert-é, naturalizmusa nem egzakt tudományos, mint Zoláé. Közhely (nemcsak vele kapcsolatban), de Hamsun a korában egyéninek, sőt egészen különlegesnek számító írói módszerrel élt: szabadjára engedte főhőse éhezés okozta, irrealitásba csapongó vízióit, és közben ugyanazzal az elbeszélő énnel könyörtelen precizitással regisztráltatta környezete legapróbb részleteit.

A folyamatosan éhező, de éppen röpke, mámoros boldogságban úszó elbeszélő megszólít egy vadidegen hordárt, parolázik vele, majd magára hagyja, és mindeközben az alábbi megfigyeléseket rögzíti: „Felismertem a körülöttem zúgó hangok és kacajok összes árnyalatát, megfigyeltem néhány ugrándozó verebet, tanulmányoztam a kövezet kockáinak rajzát, s a legkülönb jelekre és a legcsodálatosabb figurákra bukkantam bennük.” Normális ember így nem éhezik – mondhatnám, ha legalább csekélyke személyes tapasztalatom volna a tárgyról.
Hamsun regényhősének betevő falat utáni mindennapos ernyedt hajszája leginkább az Ivan Gyenyiszovics egynapjában leírtakhoz hasonlít, de nagy különbség, hogy míg Szolzsenyicin Gulag-lakó figurájának intellektusa leépül (minden idegszálával csak az önfenntartásra, a túlélésre koncentrál), addig a Hamsun-alak szelleme szárnyal. A magas röptéhez muníciót – Hegedűs Géza így látta – Nietzsche filozófiája szolgáltatott, de néhány regényrészben kísérteties a hasonlóság Hamsun fiatal írója és Dosztojevszkij Raszkolnyikovja között is.
A (regényben legyengült, már-már haldokló, fiatal) norvég író tehát úgy ír az éhezésről, hogy tudatosan vibráló feszültséget gerjeszt a fantáziáló lélek Istennel is perlekedő lázongása és a hétköznapi jelenségeket kristálytiszta észjárással megfigyelő intellektus között. Az Éhség szerkezetében is hasonló, izgalmas ellentmondás figyelhető meg: hömpölyög a látomásos monológ, de közben minden kis építőkocka fegyelmezett precizitással feszít a kijelölt helyén. A perzsa hercegnőnek hazudott, és kitalált névvel illetett Ylajali az első részben mellékfiguraként jelenik meg, hogy aztán a harmadikban a regény egyik meghatározó alakjaként térjen vissza. „Andersen kisasszony szemfödőárus” hirdetése már a történet legelején szóba kerül, a különös foglalkozású hölgy „cégtáblája” aztán, majd’ száz oldal múlva „incselkedve” újra felbukkan. De Hamsun előre tekintően megalapozza hősének később bekövetkező kudarcait is: képes például az 1848-as számot (látszólag) indokolatlanul többször lefirkáltatni vele, csak azért, hogy később lélektanilag indokolttá váljon a hibája (hogy tudniillik – könyvelői állásra pályázva – ezt a számot írja le a helyes dátum helyett).

Az Éhségben igencsak racionális elme szárnyaltatja tehát az olykor hagymázas lélek megszülte gondolatokat. De Raszkolnyikov is „logikus gondolatok” mentén, és nem jóllakottságában kezd el szimpatizálni a tiszt és a diák vitájában hallott eszmével („A természetet is javítani, irányítani kell… […] Anélkül egyetlen nagy ember sem született volna.”) Hasonlóság még a két regényhős között, hogy – nyomoruk dacára – mindketten „értelmetlenül” adakozókedvűek, de míg Hamsun figurája gőgösen, felsőbbrendűségi meggyőződésből, szegénysége palástolására, addig Raszkolnyikov valódi, „nagy orosz lélek” diktálta együttérzésből folytatja a kegyes gyakorlatot. Viszont a szentpétervári egyetemista súlyos, a legsúlyosabb bűnbe esik, kristianiai (oslói) kollégája pedig bűntelen marad. Utóbbi azért érez mardosó bűntudatot, mert egy boltban tévedésből kapott öt koronát, és azt kétségbeejtő helyzetében elfogadta. Később úgy szabadul meg a lelkifurdalástól, hogy a „lopott” összeget egy szegény süteményárusnőnek ajándékozza, és a bűn alóli maga vezérelte önfeloldozása mámoros boldogsággal tölti el.
Mindkét író a valós életben is bűnbe esett, de a mérték közöttük is nagyon eltérő. Dosztojevszkij családon belül fukar és kegyetlen despota volt, rulettszenvedélye sem túl dicséretes, de cárellenessége (amiért el is ítélték) a történelem ítélőszéke előtt már kifejezetten erénynek számít. Nem így Hamsun. Ő a második világháború alatt a hitleri fasizmus híve és szószólója lett – és e bűne alól sohasem kaphat felmentést.
Hegedűs Géza szerint Hamsunnál a Nietzschétől indult, Éhségen átívelő út egyenesen vezet a fasizmushoz. A gyermekkorában vallásosan nevelt író első regényében úgy perlekedik Istennel, hogy ezáltal közvetve megkérdőjelezi a létezését, saját egóját és az átlagnál fejlettebbnek tartott morális érzékét pedig szinte isteni különlegességnek tartja. Kétségtelen, hogy mindegyik, régi erkölcs romjain önmagát egyedül legitimnek tekintő, új világot, új morált hirdető ego Nietzsche Übermenschének közeli rokona. Csak remélni lehet, hogy Magyarországon az Éhségnek nincs konkrét aktualitása. Talán némileg megnyugtató, hogy honfitársaink bizonyos köreire és sokat kárhoztatott, de a száz évvel ezelőtt elfogadotthoz képest dáriusi életszínvonalunkra tekintve, hazánkban inkább a Szomjúság című történet (mindennapos harc a betevő korty megszerzéséért) feldolgozása volna realisztikusabb. Raszkolnyikov sorsa viszont nem szolgál jó példával: a megtisztuláshoz előbb végig kellett csinálnia az égbekiáltó bűntényt.
Fenti regényhősöknek a magyar irodalomban is akad számos kistestvére. Sánta Ferenc Az ötödik pecsétjének fotográfusa, Keszei, a szenvedés és balsors jogán önmagának vindikált erkölcsi felsőbbrendűség talaján jut el a szimpla, gusztustalan besúgásig. Hamsun fasiszta lett, Dosztojevszkij és Szolzsenyicin néhány hőse csak pánszláv rajongó, a magyar Keszei pedig besúgó. Még szerencse, hogy a nemzet-karakterológia áltudományos maszlag, és ezért Keszei jellemét nem kell az egész magyarságra általánosítani. Persze semmi sem véletlenül történik: az emberek sorsát a történelem és az érdekharc alakítja.
Knut Hamsun magyarországi megítélése mindig szélsőséges volt. A múlt század első évtizedeiben munkásmozgalmi olvasókörök kedvelt írója, mert kendőzetlenül mutatja be a kapitalista társadalom szegényeinek nyomorát. ’45 után az antifasizmuson megerősödött európai kommunizmus nem vállalhatja fel. Lesznek-e vajon a recesszió sújtotta XXI. században újabb hívei? Remekműveit nem lehet életrajzi áthallások nélkül, jóízűen fogyasztani, mert az élet és irodalom nagy konyhájában utólag elsózta a teljes oeuvre-jét. Gyanítom: ha Szerb Antal az 1941-es kiadású világirodalom-történetét átdolgozhatta volna az évtized utolsó éveiben, csitult volna Knut Hamsunt elismerő lelkesedése. A gyanúm anakronisztikus: Szerb az ismert okok miatt a háború után nem dolgozhatott át irodalomtörténetet.2009. április 20.

Facebook Comments