A légy létkérdéseket vet fel Knutnek, mert Knut önmagára vonatkoztatja a neki feltett kérdést: hogy a fenébe tud így kapaszkodni?

Ki és mikor döntött arról, hogy a Kamrában színre viszik az Éhséget, és te leszel az előadás főszereplője?
– Amennyire én tudom, nálunk komoly előolvasás folyik. Amíg Fodor Géza élt, ő rengeteg darabot választott, de a többi dramaturg is rendszeresen ajánlott, ajánl most is darabokat Zsámbéki Gábornak vagy más rendezőnek. De maguk a rendezők is biztosan olvasnak és válogatnak. Azt nem tudom, hogy ez az adaptáció eredetileg kinek az ötlete volt. Úgy tudom, azt viszonylag korán, még a többi szerep kiosztása előtt eldöntötték, hogy az Éhség főszerepét én fogom játszani. Nem kérdeztem, hogy ez kinek a választása volt.
Szerinted színészhez keresnek darabot, vagy kiválasztják a művet, és utána gondolkodnak a szereposztáson? Máshogy megfogalmazva: folyik színésztehetség-ápolás a Katonában?
– Hát, szerintem van ez is, az is. Hiába választana ki egy rendező bármilyen darabot, ha a szerepeket nem tudná kiosztani, vagy a jelentősebb feladatokra vendégművészeket kellene meghívni. Nyilván lehet olyat is találni, amelyik jól kiosztható a társulatban, és vannak benne olyan szerepek, amelyek néhány színésznek jó feladatot jelenthetnek. Szóval, szerintem erre nem lehet egyértelműen válaszolni. De azt hiszem, amennyire lehetséges, nálunk figyelnek arra is, hogy a színészeknek legyenek olyan feladataik, amelyek előre lépést, fejlődést jelentenek szakmailag.
E tekintetben te elégedett vagy?
– Abszolút. Egy szavam sem lehet.
Knut Pedersen szerepe az Éhségben jókor jött?
– Talán azt mondanám, hogy én most nagyon-nagyon jól vagyok ezzel. Jó volt a próbafolyamat, és az évad végi fáradtság kifejezetten jót tett a szerepnek. Azt nem tudom, „hogy pont most kellett-e eljátszanom”, de most jött.
Zavar, vagy szereted, ha egy színdarabban a szöveg „erős”, mélyen filozofikus és sokrétű áthallásokat tartalmaz?
– Egyáltalán nem zavar. Sőt! Minél többet lehet egy mondatból kihallani, kisejteni vagy kiérezni, annál jobb. Annál izgalmasabb játszani, de azt gondolom, nézni vagy olvasni is.

Schiller Kata felvétele

Ha új szerepre készülsz, rögtön a mondanivaló mélységébe merülsz bele, vagy a szöveghez, szituációhoz illő színészi eszközöket keresgéled?

– Az elmúlt öt évben a Katonában nagyon sok olyasmit tanultam, ami a színészet technikai részével kapcsolatos. De sokszor zavarba jövök, mert nem érzem, hogy ezeket valóban birtoklom is – olyan diákszínjátszós lelkülettel – inkább azzal foglalkozom többet, hogy mit érzek, mi az, amit igaznak gondolok… És akkor rám kell szólni a próbán, hogy beszéljek hangosabban, ne csak magamban dumáljak a színpadon, mert feltehetően más is hallani akarja, hogy mit mondok. Aschertől rengeteg olyan technikai instrukciót kaptam, amelyek azt segítették elő, hogy valami plasztikusan jelenjen meg, így vagy úgy legyen kimondva, vagy hogy a gondolatom, amely lehet, hogy ott van, de a kutya nem tud róla, a nézőhöz el is jusson. Én magam sokkal inkább azt keresem, hogy mi a személyes viszonyom ahhoz, amit játszom. Mi az, ami engem érdekel a szerepből.
És ebbe a „saját viszonyodba” beleszól a rendező? Vannak közös dráma- és szerepértelmezések?
– Ez is változó. Egyáltalán nem állítom, hogy Tamás csakis, vagy elsősorban technikai instrukciókat adott. Nagyon sokat segített a gondolkodásban is. Sok olyat mondott, ami nekem nem jutott eszembe, ami az ő gondolata, az ő olvasata volt. És akkor: Hát persze! – hirtelen megvilágosodott sok minden. Mert van úgy, hogy az embernek elsőre nem jut eszébe semmi sem egy mondatról, egy helyzetről. Hagyományos értelemben vett, hosszú, elemző beszélgetések nem voltak, inkább a próbákon, szünetekben, próba után merültek fel kérdések. Úgy vettem észre, Ascher Tamás nagyon kíváncsi volt arra is, hogy nekem mik jutnak eszembe a szerepről, belőlem mik jönnek.
Mondanál konkrét példát arra, hogyan működik a próbafolyamatban egy ilyen kölcsönös, vagy egyoldalú megvilágosodás?
– Ami hirtelen eszembe jut… Az első felvonásban viszonylag hosszú ideig egyedül vagyok egy parkban, egy padon. Aztán jön egy légy, akivel társalogni kezdek. Eleinte nem tudtam a helyzettel mit kezdeni. Nem úgy, mint a cikkemmel, vagy a témalistámmal… A légyjelenetet csak megcsináltam, átmentünk rajta, hülyén éreztem magam benne, nem is ment jól. Aztán Ascher mondott néhány dolgot arról, hogy a léggyel való beszélgetés játékos, hogy Knut mikor vizsgálja úgy, mint egy biológus, hogy élvezni kezdi ezt a szerepet, és hogy milyen filozofikus az, hogy ez a légy nem akar elmenni a papírról. A légy létkérdéseket vet fel Knutnek, mert Knut önmagára vonatkoztatja a neki feltett kérdést: hogy a fenébe tud így kapaszkodni? Ezt a legyet nem lehet lefújni, lerázni, ez a légy élni akar. És ott akar maradni. Ez a gondolati háttér távlatot ad annak a kis jelenetnek is.
Én a premieren, már az előadás első perceiben, néhány gesztusodból, ahogy bejöttél, vizet kortyoltál a csapról, úgy éreztem, teljesen készen vagy a szereppel. Jól láttam?
– Már három előadás lement, de most sem érzem úgy, hogy készen lennék. De azt érzem, hogy nagyon sok közöm van a szerephez. Nagyon megmozgatja az agyamat, a belsőmet, és élvezem a játékot. Nem mondom, hogy a bemutatóval teljesen elégedetlen lennék… De valószínűleg nem tanultam meg még azt, hogyan kell úgy beosztanom az energiámat, hogy a bemutatóra ne legyek annyira kimerült, hogy bizonyos pontokon csak a megelőző, kéthónapos próbaidőszak vigyen át. Ez nem jó, ez biztosan hiba, de hát, ez van. A bemutató részemről nem volt annyira ihletett, mint ahogyan már előtte egy-egy jobban sikerült összpróba, vagy a második előadás például, ami sokkal frissebb volt, több energiával tudtam játszani.
Kapsz mindig olyan visszajelzéseket, amelyek igazolják az önmagadról alkotott ítéletet?
– Sokszor zavarban vagyok. Nemcsak az Éhség, hanem más előadások kapcsán is. Többször úgy érzem, hogy ez most egészen jó volt, de a rendező, vagy más, aki látta, annyira nem lelkesedik. És fordítva is előfordul. Persze olyan is van, hogy pontosan érzem, ez most jobban vagy rosszabbul ment.
Hegedűs Géza egy hatvanas években írt tanulmányában kifejti, hogy Knut Hamsun Nietzsche-rajongása, valamint azÉhségben fellehető önreflexiója és világképe lényegében egyenesen mutat az író későbbi náciszimpatizáns szerepére. Felmerült ez a tény a Hamsun-értékelésetekben?
– Úgy nem, hogy ennek meg kellene jelennie az előadásban. De természetesen akkor felmerült, amikor az íróról beszélgettünk. De mi a regénybeli történetre koncentráltunk. Azért többször elgondolkodtam azon, hogy Knut figurája rongyosan, több napja éhezve, önmagát nagyra tartja, a környezetét pedig lenézi. Van egy jelenet, amikor egy padon ír, két férfi odaül szivarozni, és ő egy képzeletbeli vadászpuskával rájuk lő. Eleinte ezt inkább játékosan csináltam. Aztán egy megbeszélésen Tamás azt mondta, hogy legyek ott sokkal vadabb, eszelősebb. Nem beszéltünk róla többet, de amikor megcsináltam, arra gondoltam, hogy ez a későbbi embert vetíti előre.
Szimpatikus ember az Éhség Forgách András által írt színpadi változatának Knutje?
– Próbálom egy szóval megfogalmazni, de nagyon nehéz… De igen! Ez a színpadi Knut – mindenek ellenére – szeretni való ember. Ebben a történetben egy fiatalemberről van szó. Olyanról, aki akar valamit, aki nem elégszik meg azzal, ami körülötte van. Sok hülye, büszke tulajdonsága van (nem hajlandó például segítséget elfogadni akkor sem, amikor nagy szüksége volna rá), de folyton jár az agya… Ha csontot akar szerezni, előbb felépül benne a képzeletbeli kutyája, persze ebben az is benne van, hogy el akarja kerülni a megaláztatást. A találékonysága, az alkotni akarása teszi szimpatikussá. Még nem írt nagy dolgokat, sok hülyeséget gondol, de érezhető, hogy valami mocorog benne.
Az előadás vége határozottan eltér a regény végétől. Az utóbbiban némi optimista végkicsengéssel elhajózik a főhős, az előbbiben az alkotni vágyó, tényleg ártatlan és szimpatikus fiatalember egyszer csak eltűnik, köddé válik, felszívódik. Miről is szól tulajdonképpen ez az előadás? Van tanulsága, üzenete?
– Van aktualitása az éhségnek és a szegénységnek. A létre sem jövő, eleve kudarcra ítélt (a darabban speciálisan abszurd) szerelmi kapcsolatoknak is. Az élni akaráshoz is mindenkinek van köze. De nem hiszem, hogy van olyan egy mondat, amit üzenni akarna ez az előadás…Talán azt: nézd meg, neked is sok minden eszedbe fog jutni róla.
És a vége?
– Nem akarja sem a rendező, sem az előadás megmondani, hogy ki mire gondoljon. Az eltűnés sok mindent jelenthet. Nekem például a próbafolyamat vége felé az járt az eszemben, hogy a végén egyszerűen elfogyok… És majd valahol, föld és ég között lebegve, nyugodtan rágyújtok egy cigarettára.

A beszélgetés időpontja: 2009. május 5.

Facebook Comments