Kolozsi László: Elő az ítéletekkel

A Tizenkét dühös emberről
2009-05-08

Koltai M. Gábor nagyon jól rendezi be a teret a szereplőkkel, a mozgások mindig precízen kitaláltak, a rendezés egyik fő erénye a színészvezetés.

A filmes műfajok kialakulása és változása a társadalmi mozgásokhoz, változásokhoz köthető. Minden filmes műfaj, a horrortól a vígjátékig és a westernig, egy diskurzusfolyamat része, s a közösség valamely problémájára keresi a választ. A bűnügyi filmek (a krimik és thrillerek) a bűn forrásait kutatják. A bűnügyi filmek közé sorolhatók a bírósági filmek is, amelyek arra kérdésre keresik a választ: miért van bűn, miért történhet meg, hogy egy ember azzal a szándékkal támad egy másikra, hogy életét kioltsa. Válságok idején mindig több krimi és film noir forog: a társadalomban jelentkező stresszt a film katarzisa próbálja feloldani.

Soha nem volt még ennyire szükség arra, hogy a magyar film reagáljon a magyar társadalom problémáira, mint ma: soha nem volt még ennyire szükség a problémák kibeszélésére, megjelenítésére és a megtisztulást és megértést hozó katarzisra. A szociális okok miatt is gyűlő haragját a kisebbségek ellen fordító népességcsoportnak – jelen pillanatban úgy látszik: a többségnek – égetően szüksége lenne egy olyan filmre, mint az újra nagyszerű Nyikita Mihalkov 12 címre keresztelt, Oscar-jelölt, Tizenkét dühös ember-átirata. Szükség lenne egy olyan filmre, amiben a problémák eredője a főhős cigány származása, amiben kirekesztők és liberálisok véleményei ütköznek. Egy olyan filmre, aminek a konfliktusait az előítéletes gondolkodás generálja. Mielőtt nemcsak a mi ítéleteinket, de a bíróságokéit is a társadalmunkba sisteregve beleégő előítéletek határoznák meg.

Puskás Tivadar és Gáspár Tibor Balázs Attila felvétele

Puskás Tivadar és Gáspár Tibor Balázs Attila felvétele

Koltai M. Gábor a Tizenkét dühös embert, Reginald Rose – a Sidney Lumet-film által népszerűvé vált – darabját vette elő, hogy megkísérelje a lehetetlent: a feloldást; a nézők szembesítését az előítéletekkel. És bár a katarzis, a könnyek a darab végén nem maradnak el, az eredmény mégsem egyértelmű. Amilyen bátor és jelentős a kezdeményezés – felhívás a meg nem kezdett párbeszéd megindítására -, olyan gyámoltalan a megvalósítás: Koltai M. Gábor az egyre erősödő rasszista-szálat lassan elhagyja, hogy az esküdtek magánéletére koncentrálva a dráma másik lehetséges – társadalmi szempontból kevésbé jelentős – olvasatát adja. A nyíregyházi előadás típushősei (már-már karakter-archetípusok) érzelmi vulkán-kitörései – ahogy az életüket tarthatatlanul hazuggá alakító elfojtásoktól megszabadulnak – rendezik be a darab második felét. Koltai M. Gábor két, az említett filmrendezőkhöz köthető megoldás közül – vagyis a dráma két lehetséges értelmezése közül – választhatott: Mihalkov a mai orosz társadalmat formáló csecsen-konfliktust – az oroszok előítéleteit – feldolgozó 12-je az etnikai szálat húzza meg erősebben, Sidney Lumet (és a film tíz éve készült remake-je) a műfaj – a bírósági film – lényegét adó bűn-szálat, s az ártatlanság vélelme mellett tesz hitet.

A tizenkét esküdt jellemvonásai és a karakterek a Mihalkov-filmet idézik, egyértelmű, hogy nem is elsősorban a Rose-darab, hanem e film képezte az előadás alapját, ezt írta át a rendező és Hamvai Kornél mai magyar nyelvre; kicsit túl sok szlengre és kiborulásra hangszerelve.

A nagyon hangsúlyos késforgatós jelenet a Mihalkov-film legemlékezetesebb epizódját idézi. Csupa gyors váltás, mozgás, feszültség, s Tóth Károly szilaj őserővel, férfias hévvel játssza el.

Koltai M. Gábor Tizenkét dühös embere egy vidéki kultúrház társalgójában játszódik: ide zárják be az esküdteket. A színpadkép – Vereckei Rita terve – utal az itt rendezett gyermekprogramokra, sok az elszórt játék, a berendezés: szakadt furnérasztalok, -székek s egy kávéautomata (melyhez végső kétségbeesésükben járulnak olykor az esküdtek). A nagy társalgó üvegajtaja mögött csupasz belső udvar, a fal kopott, csoda, hogy még nincs rajta valami ordas graffiti.

Koltai M. Gábor nagyon jól rendezi be a teret a szereplőkkel, a mozgások mindig precízen kitaláltak, a rendezés egyik fő erénye a színészvezetés. Mivel a történetet magyar közegbe helyezte – szerencsére mit sem törődve azzal, hogy nálunk nincs esküdtszék -, a karaktereket az adaptálóknak újjá kellett teremteniük: alakjai jellegzetes mai figurák. Nem reflektálnak viszont arra, hogy miért nincs e darabban, e változatban nő (hiszen ma játszódik; lehetne, kellene egy nő a darabba: de csak a trampli mindenest alakító Horváth Réka képviseli a másik nemet); erre nincs mentség, csupán magyarázat. Olyan agresszíven ütköznek az indulatok, hogy az egymásnak feszülő érvek egyikét sem képviselheti nő.

A társadalom minden rétege képviselve van: van sebész, metróvezető, bróker, gazdag tévéproducer. A színészek csak akkor halványulnak el, ha szerepükre túl sok réteg rakódik rá, vagy ha figurájuk és történetük eljelentéktelenedik, ellaposodik (sztereotípiákat idéz): mint Pásztor Pál negyedik vagy Balogh Gábor második esküdtje. A tanárból lett temetkezési vállalkozási igazgató – Illyés Ákos – még elbír azzal a fontos monológgal, melyben elmondja a magyar színpadon az utóbbi években elhangzó legsúlyosabb társadalomkritikát – egy történetet arról, hogy a korrupt sírásók miért ásnak két gödröt, egy vizeset és egy szárazat -, de már a féltékenységi jelenetre nem marad elég ereje, ezért azt a kelleténél hangosabbra veszi. (Ez a Dubaiban élő kedvesről megemlékező kirohanás az előadás legfeleslegesebb része.) A tévéproducer – Avass Attila – helyzetét nehezíti, hogy rosszul megválasztott öltönye miatt sem hisszük el róla, hogy felveti a pénz (máskülönben a ruhák: pontosak). A humanizmust, a gondolkodást képviselő higgadt nyolcadik esküdt – ő mondja ki először a nemet – Horváth László Attila alakításában: szomorú, sokat látott, okos férfi.

Illyés Ákos, Fazekas István, Gyuris Tibor, Puskás Tivadar, Horváth László Attila és Tóth Károly Balázs Attila felvétele

Illyés Ákos, Fazekas István, Gyuris Tibor, Puskás Tivadar, Horváth László Attila és Tóth Károly Balázs Attila felvétele

Gáspár Tibor kiválóan ábrázolja a cigányozó-zsidózó esküdt dühét – háttérbe szorulása az egyik legfontosabb oka annak, hogy a rasszista vonal jelentősége csökken. Alakítása olyan komoly, olyan félelmet keltően idézi meg a már az utcákon is kiabált rasszista szólamokat, hogy elbizonytalanodása utáni lecsendesedésével az előadás le is ül kissé. A második részben lesz igazán meghatározó alak a vádlott bűnössége mellett mindvégig kitartó harmadik esküdt, aki az apjára támadó cigány fiú esetében a saját történetére ismer: kamasz fia ellene fordult, kezet is emelt rá. Az, hogy e játékrészben ez a szerep válik egyre hangsúlyosabbá – hiszen az ő megtisztulásával és megbékélésével ér véget az előadás -, és Puskás Tivadar alakítása lesz a legjelentősebb, a darab megbillenését eredményezi: így kerülnek előtérbe a történelmi és társadalmi indulatok helyett a magánember, az apa kitörései, és a katarzist sem a társadalmi megoldás ígérete, a szebb és előítéletektől ment jövőbe vetett remény hozza meg, hanem az apa megbékélése a helyzetével, önmagával: a szeretet felfedezése. És felfedése.

Reginald Rose:

Tizenkét dühös ember (Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

Fordította: Hamvai Kornél. Dramaturg: Sediánszky Nóra. Látvány: Vereckei Rita. Segédrendező: Rajkó Balázs. Rendező: Koltai M. Gábor.

Szereplők: Petneházy Attila, Balogh Gábor, Puskás Tivadar, Pásztor Pál, Tóth Károly, Gyuris Tibor, Olt Tamás, Horváth László Attila, Fazekas István, Gáspár Tibor, Illyés Ákos, Avass Attila, Horváth Réka, Bárány Frigyes.

 

Ha teheted, támogasd a munkánkat bankkártyás fizetéssel vagy átutalással, hogy az 55 éves Színház folyóiratnak ne csak múltja, hanem jövője is legyen.