A röpke, szünet nélküli premier stiláris homogenitása elismerésre méltó, a (film)rendező Török Ferenc, a látványtervező animátor Gauder Áron és a jelmeztervező Benedek Mari által teremtett vizuális közeg eredeti.

A kortárs magyar epika uralkodó témaköreinek, műfajainak egyike tudvalevően az apatörténet, az aparegény. Ez utóbbi kifejezés szinte műfaji terminus technicusszá lett a családregény egy változataként. A sorban, melyet az ezerkilencszázhetvenes évek közepétől – többek között, különféle tárgykezeléssel, hangütéssel, formakultúrával – az Egy családregény vége (Nádas Péter, 1977), a Kompország katonái (Simonffy András, 1981), a Harmonia caelestis és a Javított kiadás (Esterházy Péter, 2000, 2003), az Apák könyve (Vámos Miklós, 2000), a Harminchárom (György Attila, 2002), a TündérVölgy (Kukorelly Endre, 2003), a Halottak apja (Györe Balázs, 2003), A fehér király (Dragomán György, 2005), a Barbarus (Kácsor Zsolt, 2008) fémjelez, Bereményi Géza is jelen van a Legendáriummal (1978). (A két évtized kimaradás csupán látszólagos; a jelenség kezdeti és legújabb javát emeltük ki. Kardos András Kritikus apák címen 2008-ban bírálatgyűjteményben foglalkozott a művek e vonulatával és az apaproblematika vetületeivel.) Ismeretesek apafilmjeink az Apától (Szabó István, 1966) kezdve, és láthattunk apadrámákat (például: Búcsúszimfónia, Esterházy Péter, 1996). Az atya- és apatematika a legősibb irodalmi-művészeti anyagok egyike; sem transzcendens, sem társadalmi, sem személyes vonatkozásban nem szorul magyarázatra, miért. Az már részletesebb elemzést kér (nagyrészt kapott is), hogy az archetoposz miért vált oly frekventálttá a magyar irodalom, művészet legutóbbi három-négy évtizedében: a történelmi – tényleges vagy szimbolikus – apátlanság miféle élményei, összetevői, következményei izzították fel a tárgyat.
A Radnóti Színház bemutatójának címében – Apacsok – az első két szótag mintha külön szemantikai életet élne. Az apa betűhármas beleíródik az egyik legközismertebb indián törzs nevébe, a szó romantikus és gyermekes tartalmaiba. A rendező, Török Ferenc ötletéből, a dramaturg Kovács Krisztina épp mostanában szakdolgozatához gyűjtött kutatási anyagából, kettejük által kreált jelenetezési vázlat alapján készült színdarab dialógusai Bereményi Géza drámaírói életművét gyarapítják. Nem sokkal. Bereményi, aki musicalje, a Laura révén már belefogott az ügynökkérdés irodalmi megjelenítésébe, dalénekes szerzőtársa, Cseh Tamás jóvoltából pedig közvetlen beavatást nyert az 1956 és 1968 tragikus élményével is áttételes kapcsolatot tartó, egészében voltaképp apolitikus szubkultúrába, az indiánozásba, mindössze egy korrektül, kiszámíthatóan megalkotott, szerkezete folytán részint önjáró színművet tett az asztalra. A mondatok racionális, száraz nyelvezete rávall a Bereményi-drámastílusra, de különösebben érdekes vagy újszerűen jelentéses színmű nem keletkezett.

Szervét Tibor és Schneider Zoltán Koncz Zsuzsa felvétele

Horváth, a fiatal filmrendező már halott nagyapja a hajdani felnőtt fiatalemberek indiános szerepjátékára, külön mikrovilágára visszatekintő kéziratos memoárja nyomán forgatna filmet. Az anyagi támogatást megszavazni hivatott döntéshozók egyike, Szoboszlai ráébred, hogy a forgatókönyv eredendően hamis, hazug: az ő – ugyancsak indiánozó – apja halálát a Horváth nagyapa idézte elő, mivel megtörték, besúgónak szervezték be, s egyik jelentése az idősb Szoboszlai életébe került. Minderről a fiatal Horváth nem tudhat, mert a felhasznált emlékirat nem őszinte. A darab – feliratozással datált kis színpadi epizódokban – az „ősbűnig”, az ezerkilencszázhatvanas évek elejéig nyomozza az eseményeket, majd (ugyanazokat az időbeli állomásokat érintve) a múlt bugyrából visszatér a jelen immár másképp látó és gondolkodó alakjaihoz.

Az ismerős, mégsem elcsépelt drámaépítési technika nagyobbrészt epikai világot, regénybe való közléseket oszt dialógusokba, apró jelenetekbe. A kissé balladás sorsok, életutak lekötik a figyelmet, a kettős és a csoportképek dísztelen, precíz kivitelűek. A legemlékezetesebb mégis egy monológ (pontosabban kettő, hiszen a dráma két ága előbb megpendíti, majd visszakanyarodáskor befejezi az eseményfragmentumokat). Csomós Mari mint Nagymama (a beszervezett Horváthnak a beszervezésről tudó, hallgatással és elhallgatással védekező-megbocsátó felesége, immár özvegye) diavetítőről felszakadó állóképek képaláírásait olvassa-tolmácsolja – nem a még kisfiú unoka-Horváthnak, hanem nekünk, publikumnak. Mintha fájdalomének lenne az asszonyi mesélés, kortalan szó-emlékmű a nem csekély indiánozó közösség egyik maroknyi csoportjának, a leáldozott reményeknek, megroppanó családoknak, létükbe belefulladó nem-hős hősöknek.

Csányi Sándor, Kocsó Gábor és Szervét Tibor Koncz Zsuzsa felvétele

A színészek több – logikusan egymásba mozdítható – szerepet is játszanak. Szervét Tibor az önzővé magányosodott Apát (filmes Horváthunk apját, besúgó Horváthunk fiát) és a tartótisztet, aki magához és az ügyosztályhoz láncolja, később kihajítja a besúgót. Mindkét ábrázolás szuggesztív, meghatározó ikonja a csöndesen múltfirtató rendezésnek. Schneider Zoltán a két Szoboszlait – halott apát, hirtelen megvilágosodó fiát – gyúrja egy testbe, egyikük naivitásáért másikuk határozottságával kárpótolva a két férfit. Kocsó Gábor (Hadnagy) filmkorifeusi énjét is karcosabbá-karikaturisztikusabbá hangolja társaihoz képest: okosan előkészíti az előadásban későbbi, cselekményidőben korábbi pribék handabandázását. Csányi Sándor mind az öregebb, mind a két nemzedékkel ifjabb Horváth megfor-málásában ernyedt. Koncepcióként nehezen magyarázható, hogy mintha csak betévedt volna az előadásba, a saját – kettős – sorsába. Klem Viktor (Tíz Medve), Adorjáni Bálint (Fürge Hód) és Karalyos Gábor (Szilaj Ló) hármasában az utóbbi a legszenzibilisebb: jellemméllyel is szolgál a jelleminformáció mellett. Wéber Kata („alapból”: Edit) és Marjai Virág (első szinten: Csilla) a nem különösebben hálás, mégis nélkülözhetetlen női szerepekben ingázik (a darab akaratlanul is patriarchális karakterű, férfijogú dominanciával).

A röpke, szünet nélküli premier stiláris homogenitása elismerésre méltó, a (film)rendező Török Ferenc, a látványtervező animátor Gauder Áron és a jelmeztervező Benedek Mari által teremtett vizuális közeg eredeti. Az állóképként ható sík díszletvetítés – amelyben az indián sátor füstje szálldos, a vallatószoba falán szaladgál a svábbogár, Horváthék televízióján fut az – indiános! – adás: e megfagyott, egyben életjeleket küldő környezet hűen fejezi ki a dermedt, de újjáéledő („velünk élő”, mégis elásott) történelmet.
Bereményi Géza – Kovács Krisztina: Apacsok (Radnóti Színház)

Irodalmi konzultáns: Radnai Annamária. Zene: Zságer Balázs. Látvány: Gauder Áron. Jelmez: Benedek Mari. Szcenikus: Kövesy Károly. Rendező: Török Ferenc.
Szereplők: Csányi Sándor, Szervét Tibor, Csomós Mari, Schneider Zoltán, Kocsó Gábor, Wéber Kata, Marjai Virág, Karalyos Gábor, Adorjáni Bálint, Klem Viktor e. h.