Olykor mégis remekül sikerül Dogville új színhelyére, egy bérházra adaptálni a parabolát.

Örök kérdés, hogy az olyanok, mint Ingmar Bergman, Tom Stoppard vagy Lars von Trier, akiknek történeteit a színház is megirigyelte, filmjeikben nem mondtak-e el már eleve mindent a forgatókönyveikről. Bergman nem egyszerűen a szcenáriói miatt Bergman, ott van a bergmani ásítás is, a beállítások; ő maga a fényben ragadta meg színház és film különbségét. A Dogville-t pedig aligha képzelhetnénk el az ugróiskolaként földre festett modellvároska nélkül.
Egy film színpadi adaptációjában kérdéses lehet, hogy mit értelmezünk újra: szövegkönyvet vagy látványt, vagy csak színpadra írunk egy létező értelmezést. A Bárka Színház előbemutatójáról lévén szó, az izgalmas kezdet majdani ígéretét nem vitathatom el a produkciótól. És az biztos, hogy Anger Zsolt célja nem a puszta másolás volt, bár rendezésében mintha erről még nem született volna meg a végleges döntés.
Az előadás izgalmasan indul: különös show-műsorba csöppenünk. De ez sajnos nem azt készíti elő, ami ténylegesen következik. Nagy Barna (Kálid Artúr) érkezik mikrofonnal, és vallani kezd arról, milyen ma idegennek lenni Magyarországon. Elmondja, hogy a cigányozáson keresztül a lerémuszbácsizásig volt már része mindenben. Kaphatnánk tehát – a Dogville apropóján – egy felvállaltan mának szóló, és helytálló társadalomkritikát. Ez ugyan leegyszerűsítené a film összetett problémarendszerét, de vajon jobb lenne ugyanaz kétszer? Izgatottan várom tehát a folytatást, amely dokumentumfilmbe vált: a szereplők rövid, csattanós monológjelenetekben, egytől-egyig karakteres és jópofa bemutatkozókba fognak – ezzel letudják az enumerációt. De sajnos mindkét szál véget ér. Elkezdődik viszont egy hagyományos (narrátortalan) történetmesélés, és nem építhetünk tovább a kezdetben kapott felcsigázó impulzusokra. Mert Nagy Barna immár nem a nyíltan aktualizáló „Feketeország” hőse. Helyette a rendezés egy-egy aktualizáló geggel lerántja a fölre az egyetemesnek szánt történetet az idegenről, aki szándékán kívül feldúlja egy városka békés életét, s végül ítélkezik felette.

Varga Anikó és Margitai Ági / Koncz Zsuzsa felvétele

A játékmód sokszor parodisztikus,tarantinósan megokolatlan – elsősorban Szorcsik Krisztina alakításában. Mikor gyakorlatilag hezitálás nélkül nekiesik az őt provokáló tinédzsernek, aki meg akarja veretni magát (talán nem is reménykedve ilyen gyors sikerben), nem drámát látunk, hanem komédiát. Egyéb esetekben a komédia típuskaraktereivel találkozunk, színészi alakítások tekintetében hibátlan, egy-egy mondattal életre keltett, tökéletesen működő figurákkal – hol a filmnek megfelelő, hol újraértelmezett alakokkal. De mindez sokszor dramaturgiai zsákutcának bizonyul. Szabó Gábortól például nagyon frappáns monológot hallunk a K betű filozófiájáról, de a szereplő sorsa itt – dramaturgiailag – véget is ér, feleslegesen ismertük meg. Ugyanígy a filmből átvett más elemek esetében sem ártott volna több kihagyás ott, ahol a színpad nem ad okot egy-egy epizód szerepeltetésére.

Olykor mégis remekül sikerül Dogville új színhelyére, egy bérházra adaptálni a parabolát. Triernél még nippek sorakoznak a városka kirakatában, sajátos bájukkal jellemezve a városka lakóit, melyeket Grace, a menekült idegen, apránként felvásárol nehezen szerezett pénzéből. Bárkabeli megfelelője, Angelika, nem gyűjt ilyesmit: a nippek szerepét a zene veszi át. A városka udvariasan keresztülvitt kínzóakciójának betetőzése, amikor a zajokat jótékonyan elnyomó álnaiv dalra, az icipici Lencsi lányka üvöltő zenéjére erőszakolják meg az addigra vasrúddal megfeszített Angelikát. Egy baj van csak a cserével: a zenét nem lehet falhoz vágni. Márpedig Grace nippjeit a film egyik csúcsjelenetében kegyetlenül széttörik, hogy a lány a majdani bosszújában ezt a gesztust fordíthassa kínzói ellen. Anger Zsolt nem akart megválni ettől a frappáns motívumtól, ezért ő is töret. Ha nem nippet, hát csészét – a történetben addig semmilyen súllyal nem bíró tárgyat. Ezzel teljesen elvész a jelenet motivációs ereje; Angelika későbbi bosszújában négy csorba csésze nem lehet tényező.
Az illusztráció, a Dogville központi problémája, de a városka filozófusának, Tamásnak a provokatív performansz-rendezése a megváltásért, amely végül túlnő alkotóján, nem épülhet az előadás elejétől, mert csak a végén derül ki, hogy Tamás író. Helyette másfajta illusztrációt kapunk: zenét. Például miközben Angelikát versenyben erőszakolják a lakók, a Kiscsillag Feketemosója üvölt. Az ilyen viccesen didaktikus megoldások inkább egy másik filmre, a Csinibabára emlékeztetnek.
Bár egy szám kirívóan hiányzott (Angela, Angela, kicsi angyalkám…).Lars von Trier – Christian Lollike: Dogville

Fordította: Szappanos Gábor. Koreográfia: Fóti Zsófi. Díszlet: Sebő Rózsa. Jelmez: Fekete Kata. Fény: Bányai Tamás. Asszisztens: Hajós Eszter. Rendező: Anger Zsolt.
Játsszák: Szorcsik Kriszta, Dévai Balázs, Mucsi Zoltán, Kardos Róbert, Spolarics Andrea, Margitai Ágnes m.v., Varga Anikó, Kálid Artúr, Szabó Gábor, Réti Adrienn, Gados Béla, Varjú Olga, Ilyés Róbert, Telekes Péter, Parti Nóra, Blaskó Péter m.v., Kovács Ádám, Fóti Zsófi.

Bárka Színház, 2009. május 15.

Facebook Comments