Középiskolás néző szülő és gyermek kihűlt kapcsolatáról, a földnek nem felelő ég némaságáról, vándorút és megérkezés dichotómiájáról, a nemi érés és a szexuális tunyulás stációiról s egyebekről éppen elegendő értelmezni s vitatni valót kap.

Az ara rózsaszín vállkendője magasba reppenve menyegzői baldachin, férj és feleség csuklójára tekerve esketési stóla, leterítve lakodalmi abrosz, nászi lepedő. A pillanat játéka eszközt sem feltétlenül kíván. A „semmi” is sorozatban adja a jelzéseket, ha az emberi lélek van vásáron.

Jézuska nem sietős, de igazságos.
Jézuska elfelejtkezett a világról.
Mindkét állítás vissza-visszatér a Pászt Patrícia által beleérzően fordított, a népnyelvet a diáknyelvvel keverő szövegben. Nem Isten említődik tehát, hanem az útszéli kereszt korpusza, illetve a kicsinyítő képzős Megváltó(cska). Hiszen gyermek(-kamasz)-Akárki a főhőse a leheletnyi példázatnak, mely még hatvan percet sem tölt ki, s melyet ugyan nem gyermekeknek, de középiskolásoknak szánnak, a manapság (újra) erősen terjedő (előadás után megbeszélős) iskolai színjátszás keretében (időnként azonban majd a bemutatót tartó Szkénében is megelevenítve). A két, részben ellentétes Jézuska-állítás között a gyarló, megváltatlan ember nehezen találja a helyét. A kissé az első emberpár módján egymás számára teremtett falusi férfi és nő (a méla Molnár Csaba és a másképp álmatag Gerle Andrea) sikeresen házassággá rontott szerelmének szülöttét, a Fiút eladja az Ördögnek. A veresszőke vidéki lucifer, egyben öregedő, dörzsölt jassz (az önreflexív és cinkoskodó humorával mindkettőnek kiváló Egyed Attila, aki narrátor-kikiáltóként sem utolsó) sietve le is csap zsákmányára. Ám a gyorsan növő siheder egy-kettőre lepipálja megrontó gazdáját. Az Ördöggel hol cimboráló, hol kard-ki-kard alapon szembeszálló nőalak, Szenteske (a test- és gesztusnyelvben fintoros mester, képmutogató s amolyan második narrátor Kecskés Karina) segítgeti őt, amennyire lehet, majd előjön/gurul az a borsózöldbe öltözött lelkecske (a mesehírnök mosolyos kislány/Nő Császár Réka), akit a Fiú mint borsót nem egykönnyen hazagörget, az út során meggyónva, megbánva és megbűnhődve gyengéit, vétkeit. Otthon már az elillanó borsótündér nélkül kellene hajlékot, szeretetet találni, a robotba, durva érzéketlenségbe kérgesedett szülők azonban csak a kölyöktől várható hozadéknak, haszonnak, a potya aranynak örülnek, elkámpicsorodó, a lelki fájdalomtól bánatos magzatjuknak nem.

Gerle Andrea, Kardos János, Egyed Attila és Molnár Csaba / Koncz Zsuzsa felvétele

Słobodzianek és Tomaszuk ismerős beszédmódokat kölcsönöz: rigmust, mesét, fohászt, káromkodást, szentenciát. Darabjuk – kortárs moralitás kezdőknek és haladóknak – csupa formula, csupa ritmus. A csupasz, áttetsző matéria Tóth Miklós rendező kezén, a kopár, magából majdnem csak a salétromos fekete falakat adó térben még légiesebben szimbolikus lett (azzal a bravúrral, hogy minden álom, minden sejtetés hordozza magával nyers valóságalapjának nyomait. A „szatyornak” gorombított Kecskés egy műanyag szatyorral: kozmikus hajléktalanságának egyetlen „kincstárával” lődörög szökellve, Egyed vásáriasan nyalókát osztogat a nézők közt a reménybeli pokoli pácienseknek). Tóth a játékosságban nem ismer üresjáratot. Mint sokat koptatott vászon, olyan megdolgozott a helyenként vékonyka szövegkelme. Egyszerűsít, „lefelé” stilizál a premier. Középiskolás néző szülő és gyermek kihűlt kapcsolatáról, a földnek nem felelő ég némaságáról, vándorút és megérkezés dichotómiájáról, a nemi érés és a szexuális tunyulás stációiról s egyebekről éppen elegendő értelmezni s vitatni valót kap az észhez-szívhez egyként utat találóBorsógörgetőtől.
A tárgyiasított, illetve cselekvésekké formált elvontság, a különösebb nehézségek árán, a nagy világirodalmiJedermann-összefüggésben jól követhető – gazdag, mégis egyhúrú – tartalom az apa és anya saját maguk által észlelt szétesésekor válik némileg túltömötté. A tarkójukon viselt, zablával szájukba erősített disznóálarc, a piros-sárga patakesztyű, a lábbelik elállatiasodásukról tanúskodnak. Elembertelenítő kellékeiket levetve-szétdobálva egykori önmaguk árnyékává vedlenek vissza, bár ital, becsmérlő szó, közöny hordaléka már nem tisztulhat ki közülük. Állatiasságuktól szabadulva sem válnak azonban maradék-emberré. Általuk az Ördögnek eladott, menekülő-vezeklő nagy útjáról megtérő gyermeküket nem apa és anya: két földi gonosz fogadja. Kardos János szögletes-kópés, a világot elsajátító Fiúja attól válik felnőtté, hogy immár érett a lelki sebek, hiányok okozta fájdalomra. Átéli, milyen nem a legkisebb fiúnak, hanem az egyetlennek mint-az-ujja magányosnak lenni. Talán nem is sokára kiszemel magának egy borsókalányt, rajonganak, esküsznek, ölelkeznek, elhidegülnek, gyerekük születik, jön az Ördög…
A közönségbarát, vonzó, pontos, egy-ügyű előadásban egy percre kiformálódik a kőkereszt, s ledöntésének gonosz terve is. A világról elfelejtkező, nem sietős, igazságos Jézuska mint Isten-Fia-Akárki mindent lát abból, amit a Fiú-Akárki és a többi Akárki példázattá él.

Tadeusz Słobodzianek – Piotr Tomaszuk: Borsógörgető
Fordította: Pászt Patrícia. Rendező: Tóth Miklós.
Szereplők: Császár Réka, Gerle Andrea, Kecskés Karina, Egyed Attila, Kardos János, Molnár Csaba.

Szkéné Színház, 2009. május 28.