A fináléban ketten Arrigóval kétfelé tépik a szerencsétlen Elenát, aki mint Delacroix festményének ikonikus heroinája – noha teljesen felöltözve – olasz trikolórral a kezében áll a „gáton”.

A light barokk Xerxes után az Operaház gyorsan ki akarta elégíteni a Verdi- és Puccini-hívő nézőket. A szicíliai vecsernye persze nem tartozik a mainstream Verdi-vonalba, az agyonstrapált kedvencek közé, de annak idején éppen az elkényeztetett (párizsi) közönség kielégítésére született. Megcélozta a francia nagyoperát, egyenesen az uralkodó Meyerbeert, nagy tablókkal, finálékkal, tarantellával, barcarola-idillel és egy harmincperces balettal, amit ki szoktak hagyni. A játékidő így is dobogós Verdi-hossz, megközelíti a Don Carlos párizsi változatáét. A szicíliai vecsernyéből is van egy francia meg egy olasz verzió, manapság hol ezt, hol azt játsszák. Nem túl gyakran. Pedig a zene, a cantilénák szépsége a mesterre vall, a darab bővelkedik a gyönyörű részletekben, csak az összhatás nem éri el az optimumot, mondjuk a „sorban” mindjárt utána következő Simon Boccanegrát. Az összetákolt Scribe-szövegkönyv a francia megszállás alatt szenvedő XIII. századi Palermo szabadságharcába építi az ellentétes oldalon álló szerelmesek és az apa-fiú konfliktus melodrámáját. Az első két felvonást a risorgimento (pontozott ritmusú indulók), az utolsó hármat a nagy emberi drámák kettősökbe, négyesekbe, együttesekbe komponált Verdi-szelleme hatja át. A kettő nem fogja át egymást, a librettó karakterei következetlenek és indokolatlanok, a francia kormányzó-zsarnok apaként megszelídül, házasságot és békét hirdet (a negyedik felvonással akár vége is lehetne az operának), az olasz szabadságharcos rebbelis viszont országos mészárlást hirdet, melynek megkezdésére az esküvői harangnak kell spontán jelet adnia. A kettős kötöttségű hősnő, Elena tud a tervről, de képtelen megakadályozni, így a történet egy elkapkodott fináléba – nemcsak a násznépet, hanem a közönséget is meglepő vérfürdőbe – torkollik. A békés megszálló és a megszállott forradalmár között kellene választanunk, de a zenei karakterek (összehasonlítva a Boccanegrával vagy a DonCarlosszal) nem elég mélyek ahhoz, hogy a drámának tétje legyen. Legföljebb a hazafias olasz zeneszerző volt kényes helyzetben a párizsi bemutató előtt – a történelmi tények és a helyi közeg érzékenysége miatt -, talán ezért nem tett erős érzelmi hangsúlyt a váratlan fináléra. Senki mellé nem állt, mint aki azt mondja: így történt és kész.

Fekete Attila és Sümegi Eszter / Schiller Kata felvétele

A hazai erőkből kiállított előadásban csak a rendező és a díszlettervező vendég. Matthias von Stegmann és Frank Philipp Schlössmann a szolíd nemzetközi trendet követi. A jelmeztervező Nagy Viktóriával együtt általános korjelzőket használnak. A téglafalak és a hatalmas csavardizájnokkal ellátott korrodált vaslemezek mint az elidegenedett városi környezetre utaló „ipari” térformáló elemek éppúgy a realitás és az absztrakció határán billegnek, mint a XIX. századi romantikus viseletekből hol „visszafelé”, történelmi korokra utaló, hol XX. századi stilizáltságba hajló ruhák. Az összkép kissé eklektikus, de Stegmann össze tudja fogni a szereplőmozgatással. A kórus, amelynek amúgy is nagy szerep jut ebben az operában (és vokális teljesítményére nem lehet panasz), helyenként tömbszerű alakzatokat vesz föl, helyenként divergens tömeget alkot, amiben az ellenséges táborok szembenállása vagy az önálló csoportok plakatív hegemóniája egyaránt kifejeződik. A rendező időnként indokolatlan erőszakkal térdelteti vagy fekteti a földre a kart – ezt a szólistákkal is megteszi -, s néha képtelen összeegyeztetni realitást és absztrakciót, például amikor a hazafias vőlegények véresen visszatámolygó, megerőszakolt menyasszonyaikkal mit sem törődve esküsznek bosszút. (A lányok megtámadásuk közben egy ideig még vidáman énekelnek!) Stegmann alapeszköze, hogy mozgásban tartja az énekeseket, a főszereplők közti viszonyt például azzal jellemzi, hogy többször körbejárják egymást. A szolid rendezői munka nem reveláció, de kétségkívül fölülírja a romantikus repertoárban nálunk dívó avítt hagyományt.
A darab legnagyobb drámai szerepét, Monfortét (a francia kormányzó nevét olaszosan tüntetik föl) az a Fokanov Anatolij alakítja, akinek kiegyenlített, szép tónusú lírai baritonja évről évre, szerepről szerepre kiváló dallamrajzzal, üzembiztosan és emfatikusan működik. Most is. Színpadi jelenlétének súlya továbbra is viszonylagos, nem használ neki, ha túlmozgatják, ezáltal a figura veszít zártságából, tömbszerűségéből. Fekete Attilának jobban áll Arrigo hevessége, szangvinikus-motorikus természete, amelyet próbára tesz az apja fiaként előállt megoldhatatlan helyzet: a választási kényszer a fiúi és hazafiúi kötelezettség között. A szép fényű tenornak mindazonáltal kissé megterhelő a spinto fach, a forszírozott éneklés nem használ a matériának, félő, hogy nem bírja majd a fortissimo magasságokat, mint ahogy ez a Giorno di pianto kezdetű cavatinában a bemutatón be is következett. Ellentétben Sümegi Eszterrel, aki ügyes technikával (a hangmagasság diadalának kockázatát óvatosan elkerülve) és kissé félrefordulva jutott túl az V. felvonás bolerójának számára legyőzhetetlen csúcsán. Különben szépen és finoman énekelte a fivére halála miatt (rendezőileg túlhangsúlyozva) gyászba borult, s végül a szerelme és hazája közötti választás méltatlan dilemmája elé állított Elenát. A felbujtó forradalmár, valójában eszelős megszállott Procidát hatalmasan zengő basszusának birtokában Rácz István inkább torzonborz álomkergetőnek, mint mániákus terroristának ábrázolja. A fináléban ketten Arrigóval kétfelé tépik a szerencsétlen Elenát, aki mint Delacroix festményének ikonikus heroinája – noha teljesen felöltözve – olasz trikolórral a kezében a szabadság nemtőjeként áll a „gáton”, míg körülötte áldozatként hanyatlik le mindenki. A gyors sötét fölment az igazságosztás kényszere alól.
Ami legyőzhetetlen, az Verdi dallaminvenciója – és a Kovács János vezényelte operaházi zenekar ezúttal a saját legjobb színvonalán teljesített.

Giuseppe Verdi: A szicíliai vecsernye

Szövegíró: Eugène Scribe és Charles Duveyrier francia librettója alapján, Eugenio Caimi. Magyar felirat: Csákovics Lajos. Díszlet: Frank Philipp Schlössmann. Jelmez: Nagy Viktória. Zenei vezető: Pál Anikó. Karigazgató: Szabó Sipos Máté. Karmester: Kovács János. Rendező: Matthias von Stegmann.
Szereplők: Fokanov Anatolij, Fekete Attila, Rácz István, Sümegi Eszter, Horváth Ádám, Cserhalmi Ferenc, Ulbrich Andrea, Vadász Dániel, Daróczi Tamás, Tóth János, Derecskei Zsolt.

Magyar Állami Operaház, 2009. május 31.

Facebook Comments