Valami mást kell csinálni, előre kell menekülni, nem ülhetünk a sarokban panaszkodva… És ezzel jószerével mindenki egyetért.

Még az sem tagadja, aki egyébként a saját színházában nehezen ismeri el: a válság igenis begyűrűzött. A nézők az elmúlt hónapokban megfogyatkoztak. Bizonyos színházakban, vidéken és gyerekelőadásokon még nem, a budapesti szórakoztató színházakban sem számottevően. A művész színházak és főleg a produkciós befogadó házak az első érintettek. Bár az, hogy melyik színház minek tekinthető – vagy éppen minek tekinti önmagát – nem egyszerű kérdés; Budapesten szinte nincs teátrum, amely vállalná a szórakoztató jelzőt.

A nézőszám csökkenése tény – szögezik le az országos színházi jegyértékesítést átlátó Interticket ügynökségen. Április eleje-közepe óta érzékelhető a visszaesés: az eddiginél jelentősebb számban maradnak el úgynevezett „technikai okok” miatt előadások, amelyekre valójában nem keltek el a jegyek. Ebben a merítésben minden műfaj és mindenféle méretű színház megtalálható: musical is maradt már el, például a júniusra meghirdetett Tavaszébredés (az Operett Színház produkciója). És a jegyeket azok a színházak is küzdelmesebben adják el, amelyek egyébként nem, vagy csak kevésbé érintettek. A májusi látogatottság nem teljesen mérvadó a válság szempontjából – mondják a szervezési osztályokon: a május ugyanis „rossz” színházi hónap, meleg van, több napos ünnepek voltak, ballagás stb.; és a válság nem is most kezdődött, hanem már 2006 őszén érezhető volt az első nézői elmaradás. Akkor részint gazdasági okai voltak, részint a kiszámíthatatlan politikai légkör, például az utcai tüntetések hatása érvényesült.
A színházak válasza a mostani gazdasági válságra, legalábbis a nyilvánosság felé igen eltérő, és – tegyük hozzá – jellemző is az adott intézményre: van, ahol szembesülnek a jelenséggel, gondolkodnak, stratégiát építenek, máshol óvatoskodva figyelmeztetnek: „ne keltsünk pánikot”, „ne riasszuk el a nézőt”; olyan hely is akad, ahol elkenik a problémát (és bizonyára kozmetikázzák a nézettségi adatokat).
Ahol nem hónapokra előre adták el az előadásokat, vagy nincs bérletrendszer, az április-májust mindenféle kedvezményekkel, akciós jegyárakkal próbálták meg túlélni. Van, aki úgy véli, ősszel tovább romlik a helyzet, mert még nem értük el az alját.
A válság a rossz tendenciák erősödéséhez vezet – véli Zsámbéki Gábor – hiszen a helyzet a színházakat választás elé állítja: vagy megfutnak, azaz elmennek szórakoztató irányba, vagy továbbra is a valóságról fognak beszélni, arról, ami körülvesz minket. Ahogy Mácsai Pál fogalmaz: hozzászólnak a társadalomhoz, amelyben élünk.
Van azonban színház, amely nem érzékeli a helyzetet. A Nemzeti – ahogy ezt az évadzáró sajtótájékoztatóján Alföldi Róbert ki is emelte – nem tapasztalja a válságot, telt házakkal játssza minden előadását. Ebben szerepe van az új művészeti vezetésnek és az ehhez tartozó új – főleg az évad elején érzékelt friss, jól megragadható – kommunikációnak, a relatíve alacsony jegyáraknak és nem utolsósorban a markáns, színvonalas évadnak. Gál Krisztina (Interticket) ehhez hozzáteszi: a kiemelt állami finanszírozásnak is. Akkora bizalmi tőke ugyanakkor nem halmozódott fel a Nemzetiben, hogy az áprilisban műsorra tűzött külföldi vendégjátékra is „automatikusan” elmenjen a néző. A publikum ugyanis biztosra akar menni.
A Madách Színház védettségét több minden indokolja. Hónapokra előre adják el a jegyeket, és úgymond a színvonal is igazodik a válság lelkiállapotához: a szórakoztató kategórián belül jónak számító előadásokat játszanak. A Madách mindenesetre válaszol a piac kihívásaira: tudatosan olyat játszanak, amire igény van, és úgy, ahogy azt a néző elfogadja. Wettstein Tibor, a Madách gazdasági igazgatója vallja: „Ha nem megy a szarvasi vasaló, Philips vasalót kell árulni, ha egyáltalán nem kell vasaló, akkor ki kell találni valami mást, mosógépet például. A Madách jó előadásokat kínál” – szögezi le. Wettstein azt gondolja, hogy e tekintetben művész és szórakoztató színház megkülönböztetésének nincs értelme. Szerinte el kell csábítani a nézőt: akkor is jöjjön be a színházba, ha nem akar. Ugyanakkor úgy véli, hogy ha valaki makacsul nem akarja figyelembe venni a piac elvárásait – „ha valaki mindenáron afgán szőnyeget akar árulni, de az nem kell” -, bele fog bukni. De senki se higgye azt, hogy ma könnyű eladni egy 8000 forintos színházjegyet.
Aki nem tapasztalná a válságot (ha minden este játszana is), a független terület egy kivételezett társulata: a Pintér Béla Társulat. Ennek a csapatnak saját közönsége, rajongótábora van. Az ellentmondás azonban az, hogy a sok előadás sok pénzbe is kerülne, ami természetesen nincs, ezért a színház kevesebbet játszik, és a bevétele is kevesebb.

A válságjelenségek az elmúlt két hónapban tetőztek, pedig valójában korábbra várták – állítja Mácsai Pál. Egy olyan színház is, mint az Örkény, amely az új művészeti vezetés felállása óta ebben a szezonban produkálta a legjobb nézettségét (kimagaslóan jól eladott házai és sikeres előadásai voltak, hiszen a Mácsai vezette színház most futotta a legjobb formáját), az utóbbi két hónapban nehezen és nem száz százalékos áron tudta csak eladni a jegyeit. Az árcsökkentés a jegyek húsz százalékát érintette. Tehát a nyolcvan-nyolcvanhat százalékos házakat csak komoly jegyár-akciózással lehetett elérni, és ez jelentős bevételkiesést okozott.
A Katona egyértelműen érzi a válságot. A folyamat lassan gyűrűzött be, de az évad végére az eredmény egyértelmű – mondják. A nagyszínpadon és a Kamrában is érezhető: a kicsit nehezebb, komolyabb kérdéseket, problémákat felvető produkciók most nagyon nem mennek. Korábban nem volt rá példa, hogy egy drámai, nehezebb előadás látogatottsága nyolcvan százalék, vagy az alá essen – állítja Mattyasovszky Bence, a fővárosi Katona József Színház ügyvezető igazgatója. Ez ugyanakkor azt is jelenti: húsz év után először fordul elő, hogy a színház átlag nézettsége száz százalék alatt, kilencvenhét-kilencvennyolc körül legyen. Ez persze hasonló európai társaihoz képest még mindig szárnyalás.
A Trafó nézőszám-csökkenése szintén jelentős: nemzetközi színházi sorozatuk, amelyben Peter Brookkal kezdtek ugyan, de több, kevéssé ismert, radikális szemléletű előadást is bemutattak, sokszor drámaian kevés nézőt vonzott. A külföldi, kockázatvállalós, kiszámíthatatlan előadás most a legkevésbé megy. Az Artus nagyszerű, képzőművészet-tánc-színház határán mozgó Hermész 13 című előadásán egy májusi estén tizenhat néző ült.
A Magyar, a Pesti vagy az Új Színházat (amelyeknek nincs azonosítható arculatuk) szintén érinti a válság, a Radnótit – a kisméretű ház, a komoly nézői támogatottság és a populáris-művész színházi esztétika miatt – talán kevésbé. Még a stabil közönségű József Attila Színház is nemcsak a komolyabb, nehezebb előadásainak eladásával küzd érezhetően, hanem az olyanokéval is, mint A kőszívű ember fiai.
Vidéken egyelőre biztonságban vannak, bár attól tartanak, őszre oda is „eljut a válság”: akkor derül ki ugyanis, hány bérletet adtak el – ezt Csizmadia Tibor egri igazgató állítja, aki szerint a csak vidéken érvényesülő lokálpatriotizmus fontos szerepet játszhat majd.

Milyen stratégiákon dolgoznak a színházak? Különféle, olykor egymásnak ellentmondókról lehet hallani.
A bérletrendszer. A Vígszínház, amely állítólag nem érzi a válságot (bár az utóbbi két hónapban szintén nehezen adták el a régóta futó, könnyű műfajú előadásokat), máris több bérletet adott el a jövő évre, mint tavaly ilyenkor. Ez részben az új igazgató kinevezésének tudható be. Az Interticketes jegyértékesítő is azt állítja: a pillanatnyi hangulattól csak a bérlet véd meg. A kormány újabb és újabb bejelentései arra figyelmeztetnek, hogy spórolni kell – állítja Gál Krisztina -, így a színházba járók egy része azért is vált bérletet, mert attól tart, hogy a jegyárak is magasabbak lesznek, tehát a bérlettel spórol, és bebiztosítja magát. A Nemzeti máris ötszáz bérletet adott el jövőre.
Új műsorpolitika. Valami mást kell csinálni, előre kell menekülni, nem ülhetünk a sarokban panaszkodva – így Wettstein Tibor. És ezzel jószerével mindenki egyetért. Hogy mi az a valami más, erről viszont már nagyon különbözők a vélemények: az úgynevezett „nehéz” daraboktól való eltávolodás, a populáris irányváltás, a szórakoztatásnak való engedmény, ahogy Zsámbéki jósolta (például a Trafó is a kortárs radikalizmust a népszerű irányába próbálja majd elmozdítani), vagy éppen olyan új formák keresése, amelyekben a néző a valóságkritikai darabokat is elfogadja. De választás lehet a „megyünk a magunk útján tovább” – ahogyan a Katonában és az Örkényben gondolják; nem kiszolgálva a közönséget, nem „alámenve” a szórakoztató jellegnek. Az Örkényben – a minőségi szórakoztató műfajú évad után – egyenesen azt tervezik, hogy fajsúlyosabb drámákkal, keményebb előadásokkal fognak előállni. A Nemzeti, bár kiemelt helyzetben van, ugyanerre voksol: nem adja fel a műsorpolitikáját.
Arculat. Magács László (Merlin Színház) úgy véli, a befogadó színházak nagy része elvesztette az arculatát, és ez hozzájárul ahhoz, hogy a közönség nem tudja előre, mire számíthat abban a színházban. A Merlint a „nemzetköziséggel” azonosítják – mondja – az angol nyelvű előadásaik látogatottsága kiemelt, azonban ez a közönség már nem „mozog át” más, nemzetközi produkcióra.
Új közönség keresése. Szabó György (Trafó) szerint a (budapesti) színházak különböző technikákkal ugyan, de ugyanazt a közönséget próbálják megnyerni. Ezért úgy véli, új közönséget kell találni, olyat, amelyik eddig nem járt színházba. Magács László hasonlóan gondolkodik: „nézőgyár” elnevezésű programot fog elindítani. Ez egy beavató színházi program, amelynek segítségével új, fiatal közönséget próbál meg behozni a színházba. Ifjúsági beavató programokkal egyre több műhely jelenik meg a budapesti színházi palettán, s ez várhatóan még jelentősebb szerephez jut majd a későbbiekben. Ugyanis, ahogy Budavári Réka (Kamra) állítja: miközben a szülők már nem biztos, hogy maguknak megveszik a jegyet, a gyerekekért még mindig kifizetik a színházba járás költségeit. Ezzel indokolható az is, hogy a gyerekszínházakat még nem érinti a válság.
Új marketingtechnikák. Nincs olyan budapesti színház, amely ne fordítana gondot új marketingtechnikákra, új kommunikációs csatornákra; több helyütt új munkatársakat vesznek fel, több reklámköltséget terveznek.
Jegyárak. Áremelés például a Katonában nem lesz, még ha ez bevételkiesést is jelent. A Trafó is inkább azt fontolgatja, hogy lejjebb kellene mennie a jegyárakkal. Budavári Réka tapasztalata szerint az előadás előtti maradékjegyeket a nézők olykor még ötvenszázalékos kedvezménnyel sem akarják megvenni, inkább állójegyet szeretnének. Tehát jönnének, de minél olcsóbban.
Összefogás. Több budapesti színház közös gondolata ez – mondja Mattyasovszky Bence – és ebből már valami meg is valósult: a jövő évadra közös Katona-Örkény-Víg bérletet hoztak létre Belvárosi bérlet néven, három sikeres előadásból (Finito, Barbárok, Ünnep). De a valódi összefogás többet jelentene: olyan közös, nem túlbonyolított kampányt, amely az emberek színházba való becsalogatását célozná. Ám az összefogást egyelőre nem is annyira a verseny, mint inkább a közös érdekképviselet akadályozza. Mattyasovszky úgy véli, hogy egy, a Múzeumok Éjszakájához hasonló színházi rendezvény sokat segítene az újközönség-megtalálásban, ez azonban nemcsak összefogás kérdése, hanem fenntartói feladat is lehetne. A fenntartó azonban valószínűleg még sokáig nem fog szembesülni a most elindult folyamatokkal. Költségvetésük is csak május közepén lett a fővárosi színházaknak.
Akik nyáron is játszanak. Új jelenség, hogy bizonyos színházak hosszabb ideig, vagy szinte egész nyáron játszanak (mint a Madách vagy az Operett), mások pedig nyáron tartanak új bemutatót (mint a Thália). Ezek nyilván csak sikerdarabok lehetnek. Az előadásszám növelésével szintén lehet védekezni a bevételkiesések ellen; a Madách – erre büszkék a színházban – 2008-ban összesen 346 előadást tartott.
Új dolgokkal most nem lehet betörni a piacra – állítja Gál Krisztina, hiszen éppen azok a kezdeményezések, sorozatok maradtak el, még akár a könnyebb, szórakoztató kategóriába tartózók is, amelyek új vagy szokatlan helyszínen próbálkoztak volna. Azonban – emeli ki a jegyértékesítő szakember – a színházak a helyzethez képest meglehetősen merészek: terveznek, próbálkoznak, bevállalnak. A kínálati oldalról egyelőre nincs komolyabb visszaesés.
A kísérletek és kockázatok nem időszerűek. Ebben látszólag mindenki egyetért, azok kivételével, akik mégiscsak a kockázatvállalást és kísérletezést tartják fő feladatuknak. De nem kizárt, hogy ez a művészi hibernálás korszaka kedvez majd a befele fordulásnak, az elmélyülésnek; s hogy a válság éppen hogy arra kényszeríti majd a színházakat, hogy magukat megrázva, definiálják saját, társadalomban elfoglalt szerepüket.

2009. június 4.

Facebook Comments