A szabadkaiak produkciója tiszta, szép, és nagyon rokonszenves.

A színházi közvélekedés úgy tartja, hogy Háy Jánosnak A Gézagyerek az eddigi legjobb színdarabja. Gondolhattuk 2001-ben, hogy Háy és A Gé­za­gyerek fényes színházi debütálásában egyformán fontos tényező a dráma újszerűsége – tematika, helyszín, nyelvezet – és a jól sikerült debreceni ősbemutató. (De ki hitte volna, hogy Gézagyerek abból a kis faluból még Indiába is eljut, Girdhar Rathi hindi fordításában Gézababua címen/néven?)
Az elmúlt években színre került még három, némiképp hasonló Háy-dráma (A Herner Ferike faterja, A Senák és A Pityu bácsi fia), és létrejött három újabb A Gézagyerek-bemutató. Mind a három – a pécsi, a zalaegerszegi és a legújabb, a szabadkai – pontosan és hibátlanul működött. Mint ahogy a legjobb hollywoodi filmek menetrendszerűen keltik a hatásokat – remélhetőleg nem sértő az összehasonlítás! -, ugyanolyan megbízhatóan teszi ezt Háy első színdarabja. Mo­soly­gunk, könnybe lábadunk, nevetünk, megrendülünk.
Ugyancsak megegyező vonása az eddigi Géza­gye­rekeknek, hogy meglátszottak rajtuk az „elsődráma­ság­ból” fakadó apróbb írói bizonytalanságok. Va­la­mennyi interpretáción érződött például a második rész elejének dramaturgiai megtorpanása. Amikor a Géza fiú elkezd helyben járni a munkatechnikai és létfilozófiai dilemmája körül, akkor a nézőnek egyszer csak terhére válik a Háynál oly fontos repetitivitás. De aztán a körkörözésből kilépve az összes produkció felívelt, és eljutott valami szolid, bánatos, szívszorító katarzisféleségig. Mindez mintaszerűen valósul meg a Szabadkai Népszínház magyar tagozatának Bérczes László rendezte előadásában.

Vicei Natália (Rózsika néni) és Pálfi Ervin (Gézagyerek) Molnár Edvárd felvétele

A meglepetést a díszlet jelenti, amely nemcsak a színpadot, de a nézőteret is magában foglalja. Mintha a Pintér Béla Társulat kör alakú arénájába érkeznénk közönségnek. (Akár szándékos az azonosság, akár nem, mindenképpen továbbgondolásra késztető asszociációként idézi fel Pintér Bélát, az ő színházát vagy inkább az ő világ- és emberlátását. Ha Pintér és Háy a megismerés szándékával bevonulnának egy kisebb-nagyobb közösségbe, valószínűleg elég hasonlóan élnék meg és dolgoznák fel az élményt. [Plusz meg is szeretnék egymást, arra tippelek.])

A körcikkelyekből összeálló nézőtéri tribünön néhány ülőhely eleve foglalt: itt tanyáznak, sorukra-jelenetükre várva, a szereplők. Kovács Frigyes Krekács Bélaként magasról néz és tesz a Géza-problematikára. G. Erdélyi Hermina Vizikéje egy kis lámpa mellett, szakadt tangóharmonikába kapaszkodva révedezik, miközben épp rágja szét arcvonásait az alkohol. (Ket­te­jük felvonás végi részeg dülöngélése? tánca? az előadás egyik legszebb, legmegragadóbb részlete.) Vicei Natália aggódó mamájának egy meghitt kis konyhazug jutott valahol a nézőtér harmadik sorában, s bizonyára ott kuporogva hímzett piros fonálból csinos G betűt a Gézagyerek asztalterítőcskéjére. Marika boltjának és szerény árukészletének is kihasítottak egy szeletet Körmöci Petronella számára. A szomszédékat játszó Szilágyi Nándor és Pesitz Mónika fonott drótkerítés mögött üldögélnek és bámészkodnak, ami megnyugtatóan jelzi, hogy bár közénk vegyültek, de ők mégsem mi vagyunk. A darab egyik legfájóbb tényezője ugyanis a szomszéd házaspár viszonyulása a történethez. Tudniillik hogy ebben a férfiban és nőben is élne részvét, segítőkészség és szolidaritás (főleg a hibás gyerek anyja iránt), de nehéz, kilátástalan és békétlen helyzetük nyomtalanul kitörölte belőlük. Marad számukra a gyanakvás, az irigység, a rosszindulat. Nincs összetartó erő, mindenki külön-külön döglik bele a beledöglendőkbe.
A szabadkaiak produkciója tiszta, szép, és nagyon rokonszenves. Ennek egyik magyarázata alighanem az, hogy Bérczes László finoman, érzékenyen és tiszteletteljes gyengédséggel nyúlt Háy János művéhez. Megértő szeretettel viszonyul a hősökhöz, s ez hasznára válik a darabnak. Talán ennél is jelentősebb tényező a szabadkai társulat autentikussága. Nemcsak arról van szó, hogy a vajdaságiak ízes beszéde nagyon jól áll A Gézagyereknek. Hanem arról is, hogy ezek a színészek valahogy közelebb látszanak lenni az élethez, a valósághoz, mint a határon belüli kollégáik. S ezt a benyomásunkat egységes, összeillő, egyenletesen jó színvonalú színészi munkával teszik még erősebbé. Itt nem fordulhat elő például az, hogy Csernik Árpád és Mess Attila előadásában olcsó viccelődéssé vagy harsány kabarétréfává fajuljon a Banda Lajos és Herda Pityu komikus kettőse. Itt mindenki megfelelő módon és mértékben teszi a dolgát. (No, talán a Karesz buszsofőrt játszó Ralbovszki Csabának lett engedélyezve egy kis plusz élvezkedés, amit aztán mi nézők is élvezünk, hiszen a színész elbűvölően pattog, ugrál és hánykolódik a műbőr ülésen, miközben bőszen tekergeti a volánt.)

Az előadás tere Molnár Edvárd felvétele

Sárkány Sándor díszletének külső kerületén fények szaladgálnak körül – ez jelzi a futószalagot, amikor a kőfejtőben vagyunk. Ilyenkor a porond közepén, egy létra tetején, kvázi isteni pozícióban üldögél a címszereplő. Máskor a középső, fekete-fehér kockás konyhaplacc „él”, vagy kocs­maasztallá lényegül át a letakart létra, s dolby surround kutyaugatás teszi fülbeötlővé a falut. (A szereplők időről időre átdíszleteznek kicsit, ez sok tevés-vevést eredményez, amit tudnánk nélkülözni.)
Akár ez a helyszín, akár az, a középpontban mindig Pálfi Ervin Gézagyerekje áll. Egy kiváló fiatal színész precízen kidolgozott és érzékenyen átélt alakítása. Pálfi gördülékenyen siklik végig a szövegen – pedig élhetünk a gyanúperrel, hogy itt a mondatok ritmusa majdnem annyira kulcskérdés, mint például egy Szomory-darab esetében -, de ezen túl is minden apró részlet a helyén van, s megteszi a magáét. A patyolattiszta tekintet a kék sapka alól, a sál háromszori körbetekerése, a mellénysimító mozdulat, a hátrafeszített fél kar, a hátsó zseb gombjának csavargatása, a ragaszkodás a rögzült cselekvéssorokhoz. (Utóbbiba az is beletartozik, hogy Gézánk kedves, várakozó zavarral pillant Herda Pityura, amikor az ő standard szövege következik a málnaszörpnek a csontokra gyakorolt káros hatásáról.) Végezetül, egy rossz tréfa után a Gé­za­gye­rek becsukódik, s visszavonul a konyhába kockakövet számolni. Majdnem felfogott valamit a világból, aztán mégsem. Vagy mégis?
Az előadás utolsó pillanatában kúszni kezd felfelé a csillár. Felemeljük a tekintetünket, s a csillagos eget pillantjuk meg. Egyszerre nyílik tér előttünk a végtelenbe, és maradunk földhöz ragadottak, hiszen látjuk, hogy azok a csillagok ott kicsi égők csupán, valami megcsavarodott hálóra felvarrva. És ez pont így van jól, hogy egyszerre.

Háy János:
A Gézagyerek
(Szabadkai Népszínház Magyar Tagozat)

Dramaturg: Brestyánszki B. Rozália. Díszlet: Sár­kány Sándor. Jelmez: Kreszánkó Viktória. Zene­szer­ző: Kucsera Géza. Rendező: Bérczes László.
Szereplők: Pálfi Ervin, Vicei Natália, Csernik Árpád, Mess Attila, Kovács Frigyes, Szőke Attila, Szilágyi Nándor, Pesitz Mónika, Ralbovszki Csaba, Körmöci Petronella.