Visky András roppant ügyesen rejti el a tényeket a részeg-érzelmes szöveg bozótjában.

Visky András darabját nehéz úgy nézni vagy olvasni, hogy ne jusson eszünkbe akár Venyegyikt Jerofejev, akár Hajnóczy Péter (és persze a közelmúlt más jeles alkotói) alkoholizmusa és alkoholizmusábrázolása, és természetesen Tamási Zoltán csodás Moszkva – Petuski-adaptációja. Ezekben a művekben a megrögzött ivás, az alkoholfüggés vélemény a létező szocializmus társadalmáról. Lázadás és menekülés, de álarc is. Olyan, mint egykor a félkegyelműek, a megszállottak, a bolondok, orosz kifejezéssel a jurogyivijek furcsa, elesett, egyúttal szókimondó viselkedése volt a mindenkori uralkodók, királyok, császárok, cárok közelében. A művész-alkoholista és hőse (aki persze saját maga), éppúgy, mint az egykori szent háborodottak, a betegségnek, az önkontroll hiányának álcája alatt a közfelfogás szerint egyedül racionálisnak tartott világrend, értékrend álságát, hamisságát leplezik le, mintha betegségük, értelmes gondolkodásra, az ésszerű dolgok belátására, az érdekelvű mentalitás elfogadására való képtelenségük magasabb rendű, igazabb, mélyebb, szentebb igazságok tudásából fakadna.
Visky András Alkoholisták című darabja is az egykori szocializmus idején játszódik, és benne is keveredik a mámoros elesettség a bibliai emelkedettséggel, a világ­ból-kivetettség iróniája a költői látomásossággal. Lé­nye­ge egy alkoholista nő, Éva nagymonológja, amely azonban leírva párbeszédnek tetszik, az író zárójelben közli partnere, Atyus végszavait, ezek azonban a színen nem hangzanak el, legfeljebb olykor sejthetők. Éva élettörténete csaknem olyan titokzatos, mint a leírt, de ki nem mondott szavak. Színésznek tudja magát, ám pályája feltehetőleg annyiból állt, hogy egyetlen sikeres fellépése után egy fővárosi híresség elcsábította, magával vitte, majd elhagyta. Feltételezhető, hogy a viszonyukból született gyermek meghalt, de az sem kizárt, hogy a hősnő megölte vagy elvetette.
Visky András roppant ügyesen rejti el a tényeket a részeg-érzelmes szöveg bozótjában. A darabban min­den­esetre fontos szerepe van egy gyermeknek, az egye­düli figurának, aki egyetlen alakban jelenik meg, és aki rituális keretet ad a játékhoz. Az elején kiszórt köveket szed össze egy zsákba, a végén pedig utat rak ki belőlük a kocsmapult-oltár felé. Közben pedig feltámadt Jézusként lelnek rá a Szent Sírrá változott pult belsejében, talán szeszes látomásban mintegy átírva a Bibliát. Éva monológját ugyanis megszakítja előbb egy, az őskeresztények mártíriumáról, térítő csodájáról szóló történet, majd a bibliai feltámadás felfedezésének e sajátos változata. Az alkoholnak a vallási jelenetekben is fontos szerepe van, Kálmán atya egy laposüveget dug el, mielőtt szentbeszédébe beleszőné a mártírrá lett komédiás groteszk esetét, a Szent Sírt őrző két angyal meg alkoholizmusba veszett, kiérdemesült színésznek tetszik.

Nádasy Erika (Éva) és Venczel Valentin (Atyus) Gál Gábor felvétele

A darab világát tehát a szentség, a szesz és a színészet sarkpontjai jelölik ki. A szöveg időbeli lefolyása is szabályos hármas tagozódást sejtet. Az őskeresztény és bibliai motívumokat mintegy közrefogja a főszereplő párbeszédként megírt magánbeszéde, vallomása. A struktúra mégis fordítottja annak, mint amit várnánk. A különféle motívumok ugyan végig talányosan szövődnek egymásba, mégis súlya van annak, hogy a darab elején szerepel a csodatevő kép, amelyet ha jó pénzért megnézhet valaki, akkor elveszti a hitét, miáltal megszabadul a szenvedéstől, és a végén szaporodnak a konkrét élettények, a konkurens kocsmák, és főképp az, hogy a szocialista Romániában vagyunk, a főtitkár uralma idején, ki­sebb­ségi magyarok körében. Így végül is az egész, addig fájdalmasan színesnek, sokrétűen gazdagnak és rejtelmesen összetettnek látszó, részvéttel átitatott gúnykép emberről és világról egyetlen politikai okra megy vissza, a kisebbségi sors bánatává vékonyodik.
Szegvári Menyhért rendezésében az egri stúdiószínpadon főképp a homály növekszik meg a szöveghez képest. A játékteret három oldalról szegélyezi a nézőtér, a negyedik oldalt a kocsmapult-oltár-sír zárja le. A színészek és a zenészek a publikumra váró padokon ülnek, közénk vegyülnének bizonyára, ha megtelne a nézőtér. Ám amikor én láttam az előadást, csak a pulttal szembeni, frontálisnak látszó oldalon telt meg az első sor, így a középen ülő Hüse Csabának, amikor Kálmán atyaként megszólalt, sikerült valóban mintegy közülünk kitűnnie. A főszereplő Nádasy Erika mellé azonban nem ült le senki, márpedig neki a rendezői elképzelés szerint előbb a nézőknek kellett feltennie a szöveg szerint az Atyusnak szóló kérdést, amelyre különben sincs válasz: „Te elhiszed az ilyeneket?” Kínos, erőltetett, szájbarágó módja a publikum bevonásának, annak, hogy tudatosuljon benne: róla van szó. Az eredmény inkább az ellenkezője: a megszólított néző kínos értetlenkedéssel reagál, a többi meg együtt érez vele. Azaz elidegenedik, bár legkevésbé sem a brechti értelemben. Az írott szöveg nagy részét kitevő dialógus pedig szinte monodrámának hat, Nádasy Erika és az Atyust alakító Venczel Valentin között nem jön létre igazi párbeszéd. Nádasy Erika színesen, változatosan, technikásan és átélten adja a szöveg rengeteg árnyalatát, kellően adagolva önsajnálatot és öniróniát, derűs humorral gúnyolódva önmagán és a világ állapotán, miközben Venczel Valentin robusztusan, részvéttelin, figyelmesen követi őt, reagál szövegre, viselkedésre – ennyit érzékel a néző.
A tér, amelyet a rendező gondolt ki, egyetlen tárgyba, a három funkciót egyesítő pult-oltár-sírba próbálja összevonni a darab valamennyi tartalmi síkját. Az eredmény túlzott elvontság, ami nem segíti sem a racionális megértést, sem az érzéki átélést. A groteszk, kétségbeesetten fájdalmas humort is visszafogja. Leg­kevésbé ugyanis kocsmai tárgynak látszik, sokkal inkább oltár, a ferde kőlapokra emlékeztető, elhúzható ajtók pedig egyértelműen a Szent Sírra utalnak. A feltámadási jelenet tragikomikus tréfája így alig érvényesül. Venczel Valentin és Hüse Csaba ugyan precízen egyensúlyoz az angyalokat játszó, alkoholtól szétmart profizmusú színészek szánalmas profánsága és a bib­liai jelenet szakralitása között, ám a látvány eleve a szentség átérzése felé billenti a jelenetet, ahelyett hogy fokozná annak belső feszültségét. (Ivády Erika türelemmel várja ki és becsülettel teljesíti Trezor/Másik Máriának a szereplők szimmetriájához szükséges, ám az író által kitöltetlenül hagyott sziluettjét.)

Hüse Csaba és Venczel Valentin Gál Gábor felvétele

A teret meghatározó asztal végül is egyetlen esetben látszik igazán annak, ami a szöveg valóságot jelentő síkján lenne, azaz kocsmai pultnak: amikor a zárójelenetben söröskriglikkel van beterítve, s azokról száll le a főszereplő, hogy előadjon néhány dalt. Mégpedig magabiztos, erős hangon. Ha még Évát hallanánk, utólag kétségbe kellene vonnunk mindazt a szerencsétlenséget, elesettséget, megtörtséget, aminek addig tanúi voltunk. De természetesen ekkor már csak Nádasy Erikát halljuk, és felismerjük, hogy nem drámát, hanem egy színészi magánszámot láttunk. Az előadás a műben rejlő minden egyéb lehetőséget gondosan semlegesített.
A gyermeket játszó fiatalember, Veres József az író el­képzelését követve a nézők kezébe nyom egy-egy megjelölt követ. A zsebben ennek kétségkívül súlya van.
Visky András:
Alkoholisták
(Gárdonyi Géza Színház, Eger)

Dramaturg: Jónás Péter. Ruhakivitelező: Szaniszló Tamásné. Zene: Kátai László. Látvány és rendező: Szegvári Menyhért.
Szereplők: Nádasy Erika, Venczel Valentin, Hüse Csaba, Ivády Erika, Veres József.