Egyedül lenni nem jó - ez kapcsolja össze a három előadást. 

A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház három éve működik Urbán András irányításával. A korábban a Szabadkai Népszínház tagozataként létező társulat fiatalokból áll, akik rendszeresen kritikai és közönségsikerre viszik az olykor merész, a problémafelvetéstől sem idegenkedő, az egyértelműbb fogalmazással, a kortárs – elsősorban fizikai – színházi formákkal kísérletező előadásokat. Májusban négy produkciót hoztak Budapestre: a Szkénében a Turbo Paradisót, a Tháliában egy új bemutatót, a Terápiát, vala¬mint a társulat négy színészének két diploma-előadását láthattuk. Írásunk a három utóbbiról szól.
A John Fowles – egyébként igen jó – regényéből adaptált A lepkegyűjtőben Béres Márta és Sirmer Zoltán egy rendkívül szélsőséges alaphelyzetet igyekszik megindokolni és elvinni a végkifejletig, s ezen keresztül néhány releváns gondolatot közölni a magányról és a szeretetről. A félhomályos szobában összekötözve vergődő lány képe azonban már az első pillanatban egyértelműsíti a szituációt, és az előadás meg is marad a szöveg szintjén; fájdalmasan hiányzik belőle az erős rendezői szándék és a tiszta dramaturgia. Egy szorongó, frusztrált fiú elrabol egy lányt, a színpadon azonban még a legalapvetőbb dolgok sem derülnek ki róluk, így szinte lehetetlen bármilyen módon viszonyulni hozzájuk. Reakcióik gyökere láthatatlan, és így esetlegesnek hatnak. A rendkívül didaktikus és közhelyes helyzetek és szövegek („Engedj ki!”, „Nem!”, „Hiszel Istenben?”, „Engem senki se szeret!”, „Impo¬tens puha pöcsű!” felkiáltások, némi Stockholm-szindróma kíséretében) véres komolysággal, primer szinten való kezelése, mint általában, most sem bizonyult működőképes koncepciónak. A lepkegyűjtőből hiányzik a kitüntetett nézőpont, s így a két színésznek nem sok esélye van figurát építeni. Sirmer Zoltán a szövegből következő elsődleges értelmezést valósítja meg: egy bátortalan, elnyomott fiút formál, aki valamiféle agresszióban, hatalmi helyzetben próbálja kifejezni érzelmeit. Béres Márta lánykaraktere viszont jelenetről jelenetre, lámpaoltásról lámpaoltásra változik – kezdetben lekezeli fogvatartóját, később igyekszik őt manipulálni, majd váratlanul rendkívüli érzékenységét próbálja bizonygatni -, s egyszerűen eldönthetetlen, hogy tulajdonképpen ki is ő. Váltásai egyenként indokolhatóak, de a rendszerben nem működnek.

Sirmer Zoltán és Béres Márta A lepkegyűjtőben Molnár Edvárd felvétele

A lehetőségeket, amelyek a Diana Radosavljeviç Miloviç zsarolásra, fenyegetésre, hirtelen eltűnésekre-felbukkanásokra kiválóan alkalmas díszletében és Janovics Erikának a természeteset a közegidegenséggel párosító jelmezeiben rejlenek, a rendező közel sem használja ki. Kár, hogy Hernyák György és Pálfi Ervin, a két osztályvezető tanár nem rendelt a produkcióhoz egy objektív külső alkotót, aki az akár egy kegyetlenül brutális horror, akár egy lágy tündérvilág megteremtésére is alkalmas történet és forma kínálta lehetőségek kihasználásával több módot adott volna a két pályakezdő színésznek képességeik megmutatására.
Mikes Imre Elek és Erdély Andrea Pozsgai Zsolt Boldog bolondok című kétszemélyes drámájában Mozart utolsó éjszakájának történetét, szerelem és csalás, szerepjáték és hazugság körforgását játsszák el színészi vizsgaelőadásukként. Mozart lázálomszerű víziói közepette ráébred: nem mehet el úgy, hogy sorra ne venné szerelmeit, így feleségével, Con¬stan¬zéval eljátszatja valamennyi viharos érzelmi kalandját. Az első hallásra bizarr, pszichodrámai alapszituáció megrázóan hétköznapi problémát ábrázol: egyrészt megható lenyomata egy közmegegyezésen alapuló, de őszinte szeretetrendszernek, másrészt plasztikusan mutatja be a párkapcsolatok mélyén megbúvó, kibeszéletlen feszültségeket. Ahogy Mozart gyónása egyre nagyobb szeleteket hasít ki saját, valamint felesége szívéből, lassan Constanze is ráérez a dolog ízére, és ő is meggyónja hűtlenségét. Egyikük sem keres kibúvót, kíméletlenül végigjátsszák saját játékukat, amely egyfajta vallomás a szerelemnek a hűtlenségről.
Az érzelmi túlfűtöttség megjelenítése remek kontrasztot alkot a minimalista színházi eszközökkel: mindössze egy lepedő, négy szék és két színész tölti be a stúdiószínpad terét. A tárgyakat kreatívan, értelmezően használják: a lepedő ugyanolyan jól szolgál jelmezpótló ruhaneműként, mint szerelmes levélként vagy halotti lepelként, és a székek is egyformán jól funkcionálnak mint bőrönd, kőfal, asztal vagy ágy. A különböző képekben más-más jelentést kapnak a kellékek, ahogy a Mozart-dallamokkal kibélelt intermezzókat követően minden jelenetben új karakterként jelennek meg a színészek is: Constanze a szeretőket, Mozart önmagát alakítja különböző életkorokban, de az előadás folyamán néha nemcsak szerepet, de nemet is váltanak.
Mikes Imre Elek jól adja az öntelt zeneszerzőt, aki nem szimpla csalásból, hanem a női nem (persze leg¬inkább a nemiség) iránti hódolatból tette, amit tett, akár tizenkét évesen, akár a halála előtt pár nappal. Gyakorlatilag ugyanilyen kiegyensúlyozott Erdély Andrea játéka, aki asszimilálódik rákényszerített szerepeihez, de amikor megszabadul tőlük, rögtön kiül az arcára a féltékenység és a düh. Az előadásban végig egymásnak feszülő adok-kapok folyik, férj és feleség kölcsönös szeretete szinte csak abban nyilvánul meg, hogy ezen a kálvárián együtt mennek végig. A dráma nem akar nagy mélységeket feltárni, és ezt a kissé hollywoodias lezárás nagy zokogással és hangos zenével érzékelteti is. Egyfelől azt tapasztaljuk, hogy az ösztönök nem mindig kompatibilisek az érzelmekkel, és ez az állapot nem kor vagy nem függvénye. Másfelől viszont egy lírai szerelem utolsó képkockáit láthatjuk, a maga érzelmi kegyetlenségében és szépségében. Valami furcsa tisztaságot, egyfajta komplex igazságot.

Erdély Andrea és Mikes Imre Elek a Boldog bolondokban Molnár Edvárd felvétele

Az érzelmi viszonyokat más aspektusból vizsgálja a Terápia. A popkultúra csillogó-villogó díszcsomagolásban ontja a valódinak, kristálytisztának, szenvedélyesnek és mindent elsöprőnek nevezett szerelem-dózisokat. Tündérország Barbie babái által megtestesített ideálok, praktikák, lifestyle-ok és lifestylistok bombázzák a tökéletesség hajszolásába belegajdult jónépet. Mindenki az ideális párját hajkurássza, kinek-kinek a fél élete megy el vérkomolyan vett pasizással vagy csajozással, ami aztán szükségszerűen többnyire hőbörgő frusztrációkhoz és kínos görcsösséghez vezet, agyonbonyolítva amúgy sem zökkenőmentes életünket. Persze szegény férfiak és nők honnan máshonnan szerezhetnének e téren tanácsokat, mint a jól ismert férfi- és női magazinokból, valamint jóakaró barátaiktól, akik ugyancsak ezeken az újságokon, lányregényeken és hollywoodi sztorikon szocializálódtak. Ma a popkult fogyasztási cikkekből már a természetesség csírája is hiányzik, aminek kivételesen releváns lenyomatát adja az Olivera Dordeviç által rendezett produkció.

Az előadás igazi ereje a már-már intim alkotói közvetlenségben, a színpadon kívüli világhoz való kapcsolódásban, a nézőkkel gyakorolt interakciókban keresendő. A cselekmény, amelyben néhány érzelmi/életviteli válsággal terhelt szereplő (egy biszexuális fiú, egy negyvenes szingli és két lelki sérült lélekgyógyász) reprezentálja a világot, gyakran összemosódik a színészek privát jelenlétével. Míg a Christopher Durang művéből kiragadott színpadi jelenetekben a színész, addig az ezeket összekötő, a témára reagáló, de a cselekménytől effektíve teljesen független közjátékokban sokkal inkább az ember kerekedik felül, és ettől a személyességtől kezd el igazán lélegezni az előadás, ettől lesz friss és autentikus lenyomata egy műanyaggal teletömött társadalom kollektív önbecsapásának. Míg a cselekmény az ebben az idealizált világban való létezést mutatja be, addig a köztes jelenetek pellengérre állítják azokat a helyesnek vélt normákat, amelyek lemosolyognak a címlapokról, és dübörögnek a hangfa¬lakból. Fingásról, szexről, gyereklétről, munkáról szól¬nak, hol természetesen, hol gúnyosan parodizálva. Rikí¬tó színek, szélsőséges és frusztrált, idealizált ar¬che¬típussá válni akaró figurák vonulnak fel előttünk. A színészek megfelelő mértékű túlzással, a kirajzolódó tablószerű, szándékosan sematizált történetre reflektálva jelenítik meg a szinte burleszkbe illően egyszerűnek látszó, ám komoly lelki defektusaikat valójában csak elfojtó karaktereket. A formavilág igen széles skálájú: az elidegenített monológoktól a slapstick-tréfákon és az irányított interaktivitáson át a karaoke-éneklésig sok minden előfordul, Dordeviç pedig biztos kézzel szervezi egybe a filmes jellegű eklektikus montázst.

Mészáros Árpád, Mikes Imre Elek és Erdély Andrea a Terápia című előadásban Molnár Edvárd felvétele

„Isolation is not good for me” – énekli a jól ismert Lemon Tree című dalt a Terápia „szerelmespárja”. Egye¬dül lenni nem jó – ez kapcsolja össze a három elő¬adást. Világosan látszik, hogy a Kosztolányi Dezső Színház társulata jól működő és ambiciózus alkotóközösség, amely érzékenyen boncolgatja a felgyorsult világ legfontosabb, feszítő és releváns módon kibeszéletlen kérdéseit: az érzelmek devalválódását, a média sugallta minták hazugságát, a személyközi kommunikáció csődjét, a fiatalok társkeresésének buktatóit. Kár, hogy határainkon belül ritkán vállalkoznak a társulatok az ilyen típusú problémák szabad szellemű, érdekes és érvényes feldolgozására.

Facebook Comments