Úgy mutatják fel nekünk a víz egyetemes jelét, mintegy közösséget ajánlva, mint mi a jin és jang szimbólumát, miközben a béke jelének gondoljuk azt.

Az utánozhatatlanul magától értetődő, különös mozdulatokból induló előadás már-már monotóniába, azonosnak ható ismétlődések unalmába csúszik, amikor a színpadra és színpadról csorgó víz mint közös archetipikus utalás még egyszer feléleszti, hogy aztán nem egész fertályóra múlva ismét a nem történés esztétikumába bomoljon. A katonás tapsrend, a kimértnek ható meghajlások végén maga után hagy egy kérdést, egy gyanút: talán csak illúzió ez a fajta közösség, ez a fajta előismeretek nélküli megértés a színtér és a nézőtér között.
A MűPa lecsupaszított, körkörös szerkezetű lenyomatokkal irányítottá tett térrendjében szigorúan véve egyetlen mozdulatív lüktet különféle ütemben, hol gyorsulva, hol szinte mozdulatlansággá csendesülve, miközben egyetlen hangszer szól (valószínűleg cselló). Úgy egyetlen ez a mozdulat, ahogy a tajvani táncosok sem különülnek el a nyugati szem számára egyénekre, de még az sem mindig eldönthető, hogy férfi vagy nő-e a táncos.
Ez az egyéniség és szavak előtti állapot számunkra sokkal kevésbé ismerős, mint az előadók számára, minthogy számukra – vélhetően – a mozdulatsorozatok ezernyi apró üzenet és jel kompozíciói. Ez a fajta történetnélküliség a befogadóban már a címmel (Moon Water) is archaikus, ember előtti képzeteket kelt: naprendszerek, csillagködök, bolygók és holdak egymáshoz viszonyított, véget nem érő, embersorsokra utaló, meglepetésektől mentes mozgásíveit. A mozdulatok egyszerre idézik a keleti harcművészetet, ahol minden érintés egy esetleges támadás előtanulmánya, ahol nincsen ölelés, csak pozicionálás: a finoman megtámasztott könyök nemcsak az ölelést teszi lehetetlenné, de a következő pillanatban, ha úgy alakul, már az ütés számára nyitja meg a mellkast. Gyönyörűséges mozdulatsorok a butó koncentrált lassúsága és a keményen pattanó, kecses végtagok két véglete között. Igazi tánc, igazi nem történés, amire nekünk nemigen van időnk, szemünk, sorvezetőnk. Önmagáért való, érthetetlen szépsége talán ha félóráig tart ki így. De csak vonulnak, csak nem ér véget. Mint valami félig-meddig ismerős díszelőadás vagy gálaest, amely a különböző kultúrák közötti átjárást szeretné biztosítani a szinte teljességgel beavatatlan nézők számára. Az emberi megértés még a legközelebbi hozzátartozóknál is szétszalad, nemhogy két gyökeresen eltérő szemlélet esetén. A szellem harca és nyugalma nálunk sportkaratévá alakul, a mozdulatlanság és mozgás dialektikája súlyzós edzésekben próbál artikulálódni. Nehezen érthető, hogy mi dolgunk lehet mindazzal, amit a Kelettől ellesünk. Illetve fordítva: mit akar a Kelet tőlünk, amikor számunkra oly távoli kultúráját próbálja újra meg újra ránk hangolni (film, színház, zene). Amikor a Nyugat ráharapott a butóra, megint csak árnyékra vetődött, mert a butó modern tánc, és csak nagyon közvetett módon van kapcsolata az archaikus keleti kultúrához, ráadásul bennünk nagyrészt csupán érthetetlen csodálkozást kelt – ahogy a kínai éttermekben sem igen látunk kínaiakat étkezni, mivel a legmagyarosabb ízeket főzik nekünk, mi pedig pálcikával eszegetjük a rizses csirkehúst. Ahogy a keleti gondolkodás ódzkodik az egyenes vonalú mozgás kérlelhetetlenségétől, irányultságától és egysíkúságától, ugyanúgy értetlenül állunk mi is a körmozgások állandó változékonysága, az egymás mellé sodródó létek sokszínűsége előtt, amit nem a mozdulatok izgalma, hanem a közeledések és távolodások változatossága okoz. A keleti ember nemigen tud az egy nő és egy férfi örök konstellációjáról, hanem együtt futó, majd egymásból kicsavaródó létkörökről gondolkodik, amelyek nem az egyéniségek és a különféle karakterek miatt lesznek többfélék, hanem az utak sokféleségétől.

Koncz Zsuzsa felvétele

A színpadra csorgó víz egyszer megmenti a helyzetet, az élet, a halál, a túlvilág és a tudattalan modernség képzeteit keltve, a hatásvadászat vékony mezsgyéjén billegve. A keletiek nem tudnak többet, csak valahogy mélyebben és régebben tudják, amit tudnak. Mi persze, a dolog lényegéből fakadóan, mindezt nem érthetjük. Abból, ahogy bánnak vele, gyaníthatjuk, hogy vízen sem ugyanazt értik, mint mi. Úgy mutatják fel nekünk a víz egyetemes jelét, mintegy közösséget ajánlva, mint mi a jin és jang szimbólumát, miközben a béke jelének gondoljuk azt. Ez a groteszk jelbeszéd a legpontosabb jele a tajvaniak vendégjátékának. Egy gesztus, ahol egyik fél sem tudhatja, hogy a másik mit ért azon, amit neki ismerősként próbál meg felmutatni. De a megmutatás szándéka közös. Turisták vagyunk, ahogy ők is: azt hisszük, ha lassabban beszélünk magyarul, akkor megértenek minket. Az elő¬adás alapélménye, hogy a tudás nem közölhető, de már az is valami, hogy érezzük a jelelés közös szándékát.

Facebook Comments