Némi jóindulattal feltételezhetnénk, hogy a rendező, Hargitai Iván nem primeren, hanem másodlagosan ügyetlenkedik.

Lehangoló előadás, de még lehangolóbb értekezni róla. Komoly kérdések taglalása helyett inkább csak ügyetlenkedésekről lehet beszámolni. Ez pedig a nyíregyházi színházban nemigen szokott előfordulni. Csík György díszlete, egy magasba vezető, széles szerpentin vagy csigalépcső bizonyára nemcsak ehhez a darabhoz alkalmatlan, valószínűleg semmit sem lehetne rajta igazán eljátszani. Betölti a teljes teret a játék elől, elveszi, ha nem is a levegőt, de a légkört mindenképpen, a mögötte folyó vetítéseket szinte tökéletesen semlegesíti, követhetetlenné, érdektelenné teszi. Ráadásul még a nevezetes kéményjelenetnek sem sikerül rajta helyet találni, ehhez külön építenek a jobbszélen egy ormótlan vadászlesre vagy még inkább szerencsétlenül félrecsapott kilátóra emlékeztető vasszerkezetet. A csigalépcső egyébként szorgosan for¬go¬lódik, Maryska néha végigszalad rajta, de igazából csak Cervinka fodrászata számára nyújt a néző emlékezetében is megmaradó helyszínt. A fontos jelenetek előtte, alatta folynak, kis területen, amelyet még egy, a zenekari árokba tartó lejárat is szűkít. Hogy ez hová vezet, ki miért megy le vagy jön föl onnan, arra célzás sem történik.
A főszereplő megkettőzése, az elbeszélő-emlékező és cselekményben részt vevő Maryska – Antal Olga és Fridrik Noémi – szétválasztása pusztán technika problémák megoldására tett félszeg kísérletnek látszik, mélyebb dramaturgiai értelme nem derül ki. Sem a rendező, sem Antal Olga nem talál sajátos jellemet, jelleget vagy az elbeszélésen túli feladatot, jelentést a szerepnek, amelyet a színlapon „Az idő”-ként tüntetnek fel, megjegyezve, hogy „hasonlít a fiatal Marys¬kára”. Ez teljesen értelmetlen célozgatás valami titokzatos mélyértelműségre, amit azonban a néző nem érzékelhet, ő csak egy valamivel idősebb Maryskát lát, aki folyton múltbeli önmagáról beszél, azaz emlékezik. Antal Olga javára írandó, hogy bölcs derűvel, de semmit meg nem bánva idézi szertelen ifjúkori valóját.
Az persze már több puszta ügyetlenkedésnél, hogy nem érzékelhető, s végképp nem átélhető, hogy milyen pozícióból milyen múltat elevenít meg. Mikor, hol volt a sörgyár, és mi lett abból a világból, életformából – ezt a szövegből sejthetjük ugyan, bár részlegesen, töredékesen, de nem láthatjuk, nem élhetjük bele magunkat. Emlegetik az Osztrák-Magyar Monarchiát, elkottyantják, hogy jönnek a kommunisták, de a kellékek, a néhány bútordarab mindenféle kort idézhetnek. A fodrász elektromos hajszárítóval dolgozik, jobboldalt elöl egy, a múlt század közepére utaló motorbicikli roncsa álldogál. Nyilván nem akadt régebbi, de ha az alkotók úgy gondolták, ez is elég ócska, tévedtek. Nemcsak azért, mert a koroknak stílusuk is van, hanem mert ebben a történetben a korstílusnak központi szerep jut. Ezt a motort nem lehet odatenni egy tölcséres lemezjátszó mellé.

Gáspár Tibor (Pepin), Fridrik Noémi (Maryska) és Horváth László Attila (Francin) Karádi Zsolt felvétele

Némi jóindulattal feltételezhetnénk, hogy a rendező, Hargitai Iván nem primeren, hanem másodlagosan ügyetlenkedik. Azaz határozott koncepciója, elgondolása van, de azt nem sikerül átjuttatnia a rivaldán. Gondolhatnánk arra, hogy az anakronizmusoknak jelentésük van, utalnak valamire. Arra például, hogy az előadás szeretett volna elemelkedni a történelmi konkrétumoktól. Nem egy meghatározott, mellesleg számunkra valamelyest mindenképpen ismerős, idegeinkben, kultúránkban élő egykori világ elmúlásáról akart szólni, nem is az évszázaddal ezelőtti modernizációról, a mindent – szoknyát, hajat, kutyafarkat, időt, utat – megkurtító, régi szépségeket elpusztító haladásról, hanem a mindenkori múlt mindenkori letűnéséről. Valamiféle örök nosztalgiát kívánt megéreztetni, csak éppen nem sikerült. A díszletnek van egy megkapó részlete: a drabális szerpentin mögött, a színpad alján apró, szépen világított házsor bújik meg. Alkalmas játék esetén ez sugallhatná, miképpen szépül meg a múlt, amint az előtérben brutálisan feltornyosuló jelen elől a messzibe tűnik.

Nagy kérdés, vajon Hrabal regényének cselekménye, szövege, figurái erre mennyiben lennének alkalmasak, elviselnék-e egyáltalán a radikális átértelmezést. A kitűnő nyíregyházi színészek mindenesetre Hrabal alakjaival próbálkoznak, a képtelen körülmények között általában nem teljes sikerrel. Fridrik Noémi megfelel a vidáman lázadozó, bőrébe soha nem férő, szabadságát játékosságban, veszélyekben, szerető férje bosszantásában és gyöngéd kigúnyolásában kereső fiatalasszony szerepének, elevenségében van csöppnyi vaskosság, ám hiányzik belőle némi elegancia. Horváth László Attila több különböző Francint jelenít meg, gyöngéden méltatlankodik Maryska illetlen viselkedésén, naivan lelkesül az egészségjavító elektromos masináért, könyörtelenül lövi le a megcsonkított kutyát, líraian érez együtt az elszabadult lovakkal, melyeket utóbb hősiesen megfékez. Egy jellem szép, gondos kibontása is lehetne mindez, ha az elő¬adás támogatná. Gáspár Tibor Pepin különcségeit oly önfeledt átéléssel adja, hogy közben az artikulációt is feledi, pedig pompás alakítást nyújtana, ha mindig tudnánk, éppen miért gesztikulál és lelkesül annyira hevesen. Tóth Károly mint baráti családorvos és mellesleg igazgatótanácsi elnök nyilván nem tudhatja, egy vagy két embert játsszon-e, Tóth Zoltán László nehezen talál bele a fodrász szerepébe, csak Maryska hajának levágásakor mutatkozik hitelesnek, Illyés Ákos nem értheti, mit keres Bednárek kovácsmester megíratlan szerepében, Fellinger Domokos tűzoltóparancsnoka csak fe¬ke¬tére kormozott képpel látszik érdekesnek.
Bohumil Hrabal: Sörgyári capriccio
(Móricz Zsigmond Színház, Nyíregyháza)

Díszlet: Csík György. Jelmez: Kovalcsik Anikó. Rendező: Hargitai Iván.
Szereplők: Fridrik Noémi, Horváth László Attila, Gáspár Tibor, Tóth Károly, Tóth Zoltán László, Illyés Ákos, Fellinger Domokos, Antal Olga.

Facebook Comments