Ebben az esetben a patentok jobban pattannak, mint a poénok.

Kommerszből is van többféle, jó minőség, ami megéri az árát, vagy értéktelen bóvli – és a kettő közti átmenetek. Olyan ez, mint Ivan Menchell Sírpiknik című komédiájában az ocelot bunda vagy a muff, amelynek az árát tulajdonosa, Lucille megbecsülteti barátnéjával, Dorissal. Doris rendszerint eltalálja az árat, vagyis nem tud olyan keveset mondani, ami nem fedi a vacak holmi valódi értékét. Egyetlen egyszer téved, éppen a muffnál, mert csak közelről látja, hogy műszőr. Ha valódi lenne, ki lehetne húzkodni belőle a szőröket, mondja Doris. Lucille méltatlankodik: „Már az is baj, hogy nem vedlik?”
A Sírpiknik sem vedlik. Műszőr. És Lucille-nek igaza van: miért lenne ez baj? Miért ne érné meg gyártani, ha egyszer megveszik? Sőt, nagy kereslet van iránta szerte a világon, amit ki kell elégíteni. Menchell is afféle igénykielégítő. Vesz a nagybani piacon három javakorabeli özvegyet, akik szerdánként találkoznak férjeik sírjánál a temetőben, a piknikek közti napokban pedig a pasizás gondolatával foglalkoznak – a kettő együtt gusztusosan kitölti az életüket. Egyiküknek, Idának fodrászszalonja van, onnan indulnak kalandtúrára, bár ez a kifejezés leginkább Lucille-re találó, aki a sírlátogatást (is) ismerkedésre használja föl. Föl is szedi Samet, aki felesége sírjához jött a temetőbe, s mint kiderül, régi ismerőse a másik két víg özvegynek. Elképzelhető, miféle bonyodalmak származnak ebből. Sam megjelenésének pillanatában megvilágosodik előttünk, miért volt szükség a darabindításban Mildredre, a csinos, fiatal fodrászati alkalmazottra, akit Doris éppen kirúg. Csak azok a nézők nem tippelik meg, hogy konfliktushergelés miatt vissza fog jönni a második felvonásban, akik a színházba betérve eleve kikapcsolják agyműködésüket. A séma kibontakozik, van bonyodalom, konfliktus és – nyugodjon meg mindenki – megoldás. S mivel a halállal jópofáskodó darabban mindenképp kell lennie melodrámának, van halál is. De ezt nem árulom el, rágja minden reménybeli néző az izgalomtól a saját körmét.

Bánsági Ildikó, Margitai Ági és Takács Katalin / Schiller Kata felvétele

Menchellel nem az a baj, hogy kommersz, hanem hogy maximum közepes minőség, s akkor még nagyon jóindulatúak vagyunk. A darab anyaga egy húszperces tréfára elég, ezt tupírozza föl – mint a fodrász a hajakat – kétórányira. A Parti Nagy Lajos által kezelésbe vett szöveg végeredménye alighanem jobb, mint az eredeti, bár a nyelvművész fordító ezúttal érezhetően csínján bánt önmaga adagolásával, alighanem rossz tapasztalatai is voltak bizonyos színészi és nézői szellemi kapacitást illetően (mondjuk ki: ráfázott), esetleg meg is kérték, ne alkalmazza szócsavaró, intellektuális humorát, ez nem az a célközönség, amelyik vevő lesz rá. Ettől kezdve minden azon múlik, mennyire ízléses az előadás. Ebben a tekintetben nincs okunk panaszra, Ilan Eldad rendező elkerüli a legnagyobb – tulajdonképpen az egyetlen – veszélyt, az önélvező, kifelé játszó harsányságot. Jó színészek állnak a rendelkezésére, de ez még kevés lenne – a lehetőségekhez képest finoman játszanak. A legszínesebbnek Bánsági Ildikónak kell lennie, ő Lucille, akinek csiricsárésága merő kompenzáció, és a színésznő igen szolid eszközökkel, az ízlésnormán belül maradva viháncol. Egri Márta játssza Idát, a fodrásznőt, aki tulajdonképpen disztingvált úriasszony, és ez visszafogott eleganciájában meg is nyilatkozik, az alakítás pedig szépen rásegít erre. Margitai Ági mint Doris a legbonyolultabb figura hármuk közül – ha nem túl nagy merészség karaktert tulajdonítani a klisének -, kicsit különc, kicsit hóbortos, a szemünk előtt vedlik cserkészcsajból dámává, és a színésznő képes indokolni cselekedeteinek váratlan bakugrásait. Gálffi László játssza Samet, a playboyba kevert hentest – vagy ahogy mondják: húsdizájnert -, s bár Gálffi belülről is inkább néz ki értelmiségi bohémnek vagy az esztétikai tanszék tanárának, mint a strucc-csemege klopfoló szakértőjének, ezt a vétkét és a szerep kommersz körülmények között is feltűnő körülhatárolatlanságát legendás sármjával pótolja. Létay Dóra mint Mildred nem más, mint aminek az írói fantázia (bár ez a szó esetünkben túlságosan hízelgő) kitalálta: csinos dramaturgiai patent. Ebben az esetben a patentok jobban pattannak, mint a poénok.
A műszőrről pedig, isten bocsássa meg – a darabtól és az előadástól teljesen függetlenül – ez jutott eszembe: „Jobb a műnap, mint a nap, / anyagnál a műanyag, / fogsornál a műfogsor, / doktornál a műdoktor, / nemzetnél a műnemzet, / rendet, rendet, műrendet”. Vas István versénél – az Egy szerelem három éjszakájából – nincs ma aktuálisabb.

Ivan Menchell: Sírpiknik
Magyar változat: Parti Nagy Lajos. Díszlet: Iványi Árpád. Jelmez: Jánoskuti Márta. Mozgás: Király Attila. Producer: Orlai Tibor. Rendező: Ilan Eldad.
Szereplők: Bánsági Ildikó, Takács Katalin/Egri Márta, Margitai Ági, Gálffi László, Létay Dóra.

Thália Színház, 2009. július 5.

Facebook Comments