Pontosan jár Korsunovas órája, de nem úgy, mint a miénk: hol megáll, hol szaporán ketyeg – kizökkent idő hajtja.

Állnak és néznek, csak állnak és néznek, ránk, a két család, csend van. Aztán egy botlás, Capuleté, szinte véletlen, és beindul a gépezet. Pontosan jár Korsunovas órája, de nem úgy, mint a miénk: hol megáll, hol szaporán ketyeg – kizökkent idő hajtja.
Őrült világ ez, ahol Rómeó és Júlia él, de a mi világunk: ezerarcú tömegünk kavarog a színpad két oldalán – két család, torz tükörképek. Egymás mellett két pizzéria konyhája; polcaik telis-tele vannak merőkanalakkal, késekkel, tálakkal – vagy épp tubákkal és csontvázakkal. Élet és halál között vagyunk, forróvérű olaszok liszttel behintett hétköznapi csataterén, ahol bármikor kimondható egy szó, ami vért kíván. Mészárszék ez a hely, a világ metaforája – és a játéké is, amelynek itt természete, hogy halálba fulladhat. De a kavalkád tetején, a polcok fölött mégis béke van: ártatlan, gyermeki szerelem szigete – olyan egyszerű a fent és a lent, olyan közhelyes, és mégis szép.
Korsunovas színháza nyers, mint a tészta, amit gyúrnak a színpadon. Korsunovas színháza durva, kegyetlen és pimasz – és ettől minden ízében élettel teli. Ha Shakespeare tényleg az volt, aki, és az Erzsébet-kori színház is olyan volt, amilyennek mondják, akkor az, ami a litván társulat előadásában történik, a legautentikusabb reprodukciója mindannak a közvetlenségnek, misztikumba rejtett hétköznapi univerzalitásnak, amit a legtöbbször csak sejtünk Shakespeare drámáinak szavai mögött. Egyre fehérebb lesz a színtér, a liszt vérként terjed a két családon, a végzet elkerülhetetlen – persze hogy az, ez nem is kérdés – de a halál itt nem egyenlő a gyásszal, ettől csak még zavartalanabb a boldogság; nincs semmi patetikus emelkedettség, csak egyszerű szabadság és szárnyalás. És azon is túl: forgatag, ordítozás, kötözködés, ami teljesen lényegtelenné teszi, hogy pontosan mi történik – mindegy, hogy

Koncz Zsuzsa felvétele

kinek, kivel és miért van baja, egyszerűen van, mással is lehetne, ez az élet rendje; egy kis gyűlölet, provokálás, verekedés, szurkálás, és minden megy tovább.

Ahogy a herceg keresztapa-figurája előregurul a máskor az élet-halál harcoknak teret adó forgó teknővel, hogy rendet rakjon, ahogy Mercutio és Tybald – akárcsak Rómeó és Júlia – haláluk után is jelen vannak, mind példái az előadás játékos transzcendentalitásának. És mindkét szó fontos, hiszen ez a színház egy pillanatig sem komoly – inkább félelmetesen szórakoztató, vagy szórakoztatóan félelmetes: szinte nincs pillanat, amikor a színészek ne csempésznének be valamit, ami nevettet. Sok lehetne, de mégsem az, mert minden mozdulat rögtön tovább gördül, minden pont jókor jön – a fényváltások rövid késéssel követik a szöveget, ez is: micsoda matematika! -, és egy mondat, egy szó sem marad értelmezés nélkül. Él a színház, mert élő benne mindenki – és mert olasz benne mindenki; egészen meglepő, hogy a Rómeó és Júlia mennyire esszenciálisan olasz – és hogy ezt más előadások mennyire könnyen elfelejtik.
Valami működik ebben a társulatban, az egyéni technikai tudásra rárakódik a hatalmas koncentráció, az egymásra figyelés – láttuk ezt tavaly a Szentivánéjiálomban is -, és mégis, senki sem szorul háttérbe, mindenki erős karaktereket mutat, és ezért csak annyi árat kell fizetni, hogy a mellékszereplők is főszereplővé válnak, hogy Lőrincnek, a dajkának és Párisnak is van élete – ez pedig talán éppen megéri.

W. Shakespeare: Rómeó és Júlia
Az OKT/ Vilnius City Theatre előadása. Rendező: Oskaras Korsunovas.

Erkel Ferenc Művelődési Központ, Gyula, 2009. július 11.

Facebook Comments