A szereplők hangsúlyozottan mai figurák, Hitler és Röhm régi haverok a térről, néhány éve még együtt buliztak…

Misima Jukióról legtöbbünk a Sade márkinéra és az elkövetett harakirire asszociál. Pedig a modern japán irodalom kimagasló alakja mintegy hetven művet hagyott hátra; magyarra alig néhány darabját fordították – általában nem az eredetiből, hanem indoeurópai nyelveken készült fordítások alapján. Jámbor József idén viszont két drámájának is elkészítette a fordítását (méghozzá az eredetiből), majd a Zsámbéki Színházi Bázison színre is vitte a két darabot.
Igaz, a „színre vitte” picit talán túlzás, hiszen az első mű, A Szuzaku-ház bukása sajátos felolvasószínházi formában látható. A dráma a második világháború forgatagában mutatja egy japán család történetét. E történet voltaképpen konvencionális (hősiesség és gyávaság, hagyományok elvakult tisztelete és lázadás, meg nem alkuvás és kompromisszumkészség jelentik a többnyire vesztükbe futó vagy vesztükbe hanyatló szereplők motivációit), ám nagyon plasztikusan megjelenik egy számunkra (az európai mentalitás számára) oly távoli életforma és világszemlélet. A realisztikus helyzeteket pedig irodalmi és mitológiai utalások, asszociációk emelik el. A mű elvben előadható realisztikus történetként, de kitalálható olyan forma is, mely nemcsak a távoli világszemléletet, de a szintúgy távoli japán színházi nyelvet is megidézi valamelyest. És el tudok képzelni e kettőn túl is több megoldást, de felesleges lenne ezt latolgatni, hiszen A Szuzaku-ház bukását egyelőre (?) felolvasószínházként mutatta be az alkalmi társulat. Amolyan félig (vagy inkább negyedig) szcenírozott változatot láthattunk, melynek egyes elemei (például a maszkok vagy a szereplők nemének felcserélése) a stilizálás irányába hatottak (bár a két példaként hozott eszköz esetében a stilizáció iránya éppen ellentétes), ám fel-feltűntek szellemes, ironikus játékötletek is (a színre gördülő öreg Szuzuki vagy a légiriadót jelző autóduda), míg maga az olvasás értelemszerűen a hagyományos szöveginterpretáció mentén haladt. Nem vagyok biztos abban, hogy az előadás minden eleme egy tudatosan felépített koncepció része, s ha a Zsámbéki Színházi Bázis weboldalát tanulmányozom, láthatom, hogy a szereposztás is változott az eredetileg tervezetthez képest (nemcsak személyi változásokról van szó: a nemek szerinti kiosztás is másként alakult). Így feleslegesnek érzem, hogy olyasmit rójak fel az előadásnak, ami vélhetően a sietség vagy a körülmények alakulásának számlájára írandó, s hiányoljam az egységes stiláris koncepciót, vagy szóvá tegyem a színészi alakítások eltérő minőségét (melynek következtében a megírtnál is sokkal központibb figurává válik a Cunetaka gróf tartását és esendőségét, éleslátását és ostobaságát bensőséges humorral és néhol finom érzelmességgel adó Tóth József). Célszerűbb e bemutatót inkább annak tekinteni, ami: egy igen érdekesnek, elmélyültnek tetsző munka távolról sem végső, kiérlelt fázisának.

 

Jámbor József, Tóth József és Berki Szofi / Koncz Zsuzsa felvétele

Igaz, a másik darab, a nem olvasott, hanem valóban eljátszott Barátom, Hitlersem érződik teljesen kész előadásnak – noha látható a produkcióba fektetett komoly munka. Ha A Szuzaku-ház bukásakülönös, távoli, és mégis ismerős családtörténet, melynek fókuszában a történelem emberre kifejtett hatása áll, akkor a Barátom, Hitler olyan sajátos dokumentumdráma, melynek középpontjában az embernek a történelemre gyakorolt hatása áll. Ez így persze leegyszerűsítés, a mű ennél összetettebb, ám a választott aspektus szándékosan egyszerűsít: Adolf Hitlert nem eszeveszett fenevadnak, hanem számító reálpolitikusnak mutatja, aki pontosan tudja, hogy mind bal-, mind jobboldali ellenfeleit meg kell semmisítenie a kontrollálatlan hatalom megszerzése érdekében, hiszen – mint az a mű utolsó soraként elhangzik – „a kormány helye mindig ott van, középen”. Hogy e kép mennyiben felel meg a történelmi hűség követelményeinek, teljesen lényegtelen, amit viszont itt és most leszűrhetünk belőle, roppant határozott és provokatív állítás: a történelmi borzalmakat nem az irracionális őrületek okozzák, hanem a szélsőségesen hatalomorientált, okos számítás. (És ismét csak másodlagos, hogy ennek mennyi köze a szerzői intencióhoz; az igen ellentmondásos eszmerendszerű, ultrakonzervatív Misima Jukió ama bizonyos harakirit azt követően vitte véghez, hogy nem sikerült magánhadseregére támaszkodva császárpárti puccsot végrehajtania.) Vitatható, ám vérfagyasztóan időszerű tézis – kézenfekvő, hogy színpadi megjelenési formája egy realisztikus, publicisztikus, erősen politizáló produkció legyen.

Jámbor József rendezése azonban hangsúlyozottan más utat választ: frivol, játékosan ironikus előadást látunk. Jámbor alaposan átalakította a maga fordította szöveget, több jelenetet megcserélt, elhagyta a szárazabb, publicisztikus részeket, kihúzta a darab elejéről a hosszú Hitler-beszédet, s inkább a szereplők emberi viszonyaira helyezte a hangsúlyt. Mindent elkövetett azért, hogy közel hozza hozzánk a történetet: a szereplők hangsúlyozottan mai figurák, Hitler és Röhm régi haverok a térről, néhány éve még együtt buliztak, fel is csendül egy-két dal, a Szabadíts meg!(Európa Kiadó) kapcsán Röhm meg is jegyzi Hitlernek, hogy ezt ma már biztosan betiltaná. Ezt a sok áthallásra építő és sok poénnal fűszerezett köznapiságot azonban lépten-nyomon elidegenítő, stilizáló effektusok hatják át. Itt is előfordul nemcsere (igaz, csak Strasser esetében), s megjelenik egy néha nagyon is materiális, néha inkább szürreális-szimbolikus, Hitler társául szegődő alak is – a figura Szoták Andrea hatásos színpadi jelenlétének köszönhetően kap értelmet. A szereplők néha hangsúlyozottan intim reálszituációkban mozognak, néha látványosan kilépnek azokból. Fontosnak látszik Hitler és Röhm életkorának relatív közelsége és alkatuk éles eltérése, míg a másik két szereplőnél sem kor, sem nem, sem alkat nem számít. A közönséget gyakran bevonják a játékba – de nem mindig világos, hogy mi, nézők valóban Hitler közönsége vagyunk-e. Bevallom, nem egészen tudtam eldönteni, hogy mindez mennyire tudatos (vagy mennyire a külső körülmények – időhiány, szereposztás változásai stb. – következménye). Magam az életszerűség és az elidegenítés, a reália és a stilizáció kettőségének akkor látom értelmét, ha ezáltal az előadás egyszerre tud gyomorba vágni és feloldani, röhögtetni vagy éppen torkot elszorítani, de egyúttal analizálni, gondolkodtatni is. Jámbor József rendezésből sem a humor, sem a gondolat nem hiányzik, a gyomorba vágás és a provokáció viszont igen: azt, hogy a bőrünkre megy a játék, legfeljebb kiolvasom, de ki nem érzem belőle. Noha kifejezetten közel áll hozzám az a színház, mely a fontos társadalmi gondolatokat nem publicisztikus eszközökkel próbálja kimondani, s értékelem a didaxis elvetését, az ambivalenciára törekvést, úgy érzem, a határozottabban megválasztott, stilárisan egyneműbb forma javára válhatna az előadásnak. Mert így többnyire kedvtelve nézem Tóth József kortársian ironikus, könnyed, bár kissé szertelen Hitler-alakítását, mosolygok, továbbgondolom az előadás felvetette dilemmákat, de néha kifejezetten bosszant, hogy nem lényegtelen kérdésekkel az előadás mintha egyszerűen nem foglalkozna (noha Tokaji Csaba markánsan játssza Kruppot, nemigen lehet tudni, ki ő – nem az a baj, hogy történelmi szerepe nem nyilvánvaló az előadásból, hanem hogy a történetben betöltött sem az; ha pedig nem a realisztikus síkon fontos a figura, akkor szimbolikus tartalmait lehetne erősíteni), néha pedig el-elkalandozik a figyelmem. Egészében pedig úgy érzem, hogy hatásfokát tekintve az előadás elmarad attól, amit a szöveg kínálta lehetőségek, a beléje fektetett gondos munka és a vitathatatlan rendezői kreativitás alapján elérhetne. Ám ez esetben sem zárom ki, hogy nem a végső fázisát láttuk egy munkafolyamatnak; nem lepődnék meg, ha folytatása következne.

Misima Jukió: A Szuzaku-ház bukása; Barátom, Hitler
Díszlet, jelmez: Trón Árpád, Jámbor József. Fény, hang: Grónay György. Fordította és rendezte: Jámbor József.
Szereplők: Berki Szofi, Jámbor József, Simó Krisztián, Szoták Andrea, Tokaji Csaba, Tóth József, Trón Árpád,

Zsámbéki Színházi Bázis, 2009. augusztus 8.

Facebook Comments