A képlet végtelen primitív: ultramacsók kontra eleve kurva.

Amikor a nagyszerű Scherer Péter a Kolibriben eljátssza a Klamm háborúját, a „civil” nézőt előre figyelmeztetik, hogy jön az „osztály” az előadásra, sőt, rendszerint előbb őket ültetik be. Kicsit bántja is kritikusi méltóságom, aztán rájövök, hogy ez mégsem elsősorban nekem, hanem nekik készült produkció: azoknak, akiket szinte erőszakkal kell beterelni (és egyáltalán nem hajlandók beülni az első sorokba), de mindent elkövetnek, hogy az előadás el se kezdődjék, vagy ha igen, hát szétröhögik és -nagyképűzik. Aztán egyszer csak ott ülnek az iskolapadban, talpig elcsábítva Klamm tanár úr/Scherer meg a színház által, s csak kifele menet kapnak észbe, hogy te jó isten, csak nem figyeltem… Megrendültem? Éreztem vagy gondolkoztam? Végül pökhendin megkérdezik a színészt, akit rögtön lepepéznek, hogy „és te ezt élvezed?”, mintegy visszatértek korábbi önmagukhoz, hiszik ők, de ez mégsem egészen így van onnantól kezdve.
A Trafóban viszont a Kisded játékokon nincsenek fiatalok, gimnazisták, akiknek készült volna ez a produkció, így némiképp olyan, mintha bábelőadást nézegetnénk illedelmesen, csupa felnőtt. Hogy a csábításnak akkor is meg kell történnie, nem kétséges.
A színházra nevelés programjához azonban a KoMa csoport gyönge kis darabot választott, amelyet Lőkös Ildikó magyarra szabott átirata sem javított fel. Az izraeli szerzőnő műve halvány utánérzése a 90-es évek végének európai drámaírási irányzatának, az újbrutalitásnak, amely Mayenburgtól Szigarevig, Ravenhilltől Biljana Srbljanovićig valóban új szellemként járta, és járja be kontinensünket (a magyar dráma némileg érintetlen maradt, de a darabokat rendre eljátszották a kisebbnél sufnibb színházak). A brutalitás ott világszellem és életérzés volt, a rossznak oka volt: társadalmi a kelet-európai darabokban, és inkább filozófiai és metafizikai a nyugatiakban. A rossz esztétikává vált, szemléletté, egyeduralommá.

 

Lőrincz Sándor és Egger Géza / Kiss Gergely felvétele

Edna Mazya darabjában – amely egy tizennégy éves lány történetét beszéli el, akit négy, nála pár évvel idősebb kamasz fiú megerőszakol – a rossz pusztán egy lokális történet része. A brutalitásnak nincs oka, inkább csak adott, magától értetődő, mint amin nem is érdemes csodálkozni. Ez az első lépcsője a leegyszerűsítésnek. A fiatalok világa teljesen érdektelennek és üresnek tűnik, zene, sör, cigi, melltartó, motor – valóban kisded. Meglepő, hogy még véletlenül sincs egyetlen fontos mondat sem, vagy igazán jó fordulat, csak a szürke üresség. Az áldozat képlete, mint a nagykönyvben: apuka meghalt, lány sodródik, és szeretetre vágyik, naná, hogy ő lesz az erőszak tárgya. Minden túl logikus. Azonban az iskolában gyakran a legjobb, legcsendesebb, legészrevétlenebb tanuló lesz öngyilkos. A dolgok valahogy bonyolultabbak. A dráma sok szempontúsága sem mutatkozik meg, a brutális igazságok nem hogy relativizálódnának, de megerősítést nyernek: az erőszaktevő kamasz fiúkból erőszakot kétségbevonó bírák lesznek, akik azzal vádolják az áldozatot, hogy „hiszen élvezte”. Ezzel feléled(ne) a nőkön elkövetett erőszak első mitologikus története, a Lukrézia meggyalázása. A képlet végtelen primitív: ultramacsók kontra eleve kurva.

Ezt a leegyszerűsítést követi a játékmód is, nem is tehetne nagyon mást, bár a színészektől több is telne, de valahogy rosszul vannak vezetve. Harsány, nyers és árnyalatok nélküli Zrínyi Gál Vince rendezése, mondhatni szájbarág, és sajnos egyetlen pillanatában sincs humora, titka – ahhoz legalább egyvalaminek kellene lennie, ami nem illik bele a képbe. Talán csak a Kovács Krisztián alakította, egyszerre érző szív és telivér férfierőszak figurában fénylik fel némi ellentmondás. Magának az erőszaknak a színpadi ábrázolása borzalmas és hosszú, zenének nevezett „fülerőszakként” történik meg, sötétben: ez egy sima megúszás, csak azt várjuk, hogy legyen már vége. És ezzel vége is van, lezáratlanul, végiggondolatlanul, árnyalatlanul. A nagy homokozónyi színes kis labda viszont élő, dinamikus díszlet, ez remek.
Ha nem itt, és nem ez volna, még jó is lehetne. A szándék szent és nemes (mégis penészunalom). Ha majd ez a darab kimegy a középiskolákba, és ott jól el lesznek csábítva a fiatalok, jó beszélgetések születnek (?), akkor a produkció is közelebb jut önmagához, és talán felismeri… Mit is? Hogy a gimnazisták is árnyaltabban látják a világot. S hogy egyszerűen jobb darabokat kell írni, vagy fogni kéne egy magyar írót (ugyanis vannak ilyenek), és íratni kellene vele egyet. Az mindenesetre nagyszerű, hogy egy producer ma már egy színházi nevelési programban és egy független társulatban is látja a „befektetnivalót”, nemcsak a simán üzleti, bevételalapú előadásban, s hogy az egy(etlen) magánproducer itt van a Trafóban a KoMával egy kortárs darab ősbemutatóján, színházra nevelve a tanulóifjúságot, hát ez bizony jó, ez nagyon jó, akkor is, ha nem.

Edna Mazya: Kisded játékok
Deres Péter fordításának felhasználásával a magyar változatot Lőkös Ildikó írta.
Arculat: Szöllősi Géza. Díszlet, jelmez: Cseh Renátó. Zene: Bolcsó Bálint. Mozgás: Fejes Kitty, Katona Gábor. Producer: Orlay Tibor. Rendező: Zrínyi Gál Vince.
Szereplők: Guary Szandra, Egger Géza, Kovács Krisztián, Kroó Balázs, Lőrincz Sándor.

KoMa Társulat, Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2009. szeptember 3.

Facebook Comments