Rituális, fékeveszett táncok és általánosan eluralkodó szertartásos jelleg lengi be az előadást…

Pintér Béla nézőjének lenni, önmagában is szertartás: bemutatói évente kétszer összehozzák színházának közösségét. A néző profán zarándoklatot tesz a Szkénébe, a Műegyetemen reáltudományok között megbúvó szakralitásterébe. Ahogy az utazó pótolja az elveszett világ varázsát azzal, hogy elzarándokol a számára kegyhellyé alakított turistaparadicsomba, úgy van nekem is szükségem Pintér Béla színházára.
Részben a szertartásos jelleg, vagyis az elengedhetetlen ismétlés, részben pedig a biztosan működő, mégis utánozhatatlan recept az oka, hogy ezek az előadások hasonlítanak egymásra; hogy ez a fajta színház egyetlen történetet mesél, mindig más-más szemszögből. Az idei évadkezdéskor a jövő szemszögéből: az előadás ugyanis egyfajta science fiction.
Háy János fogalmazta meg nagyon találóan, hogy nincs érdemi különbség a jövőben játszódó katasztrofális antiutópia-vízió, valamint a történelmi regény közt. Valóban így van: mindkettő kialakít egy soha sem létezett „másik világot”, amin keresztül aztán a máról beszél. Pintér Béla, válasszon bármely témát az előadásaiban, ha úgy tetszik, történelmi regényt ír, csak hol időben, hol térben helyezi máshová az eseményeket. Hol az Árva csillag, hol Japán, hol pedig Fatalisztán a „történelmi keret”. Ezúttal a jövő a történelem. A Sütemények királynője ’84-ben játszódott, most pedig folytatódik az orwelli sorozat. Mert – mondjuk így – legújabb 1984-ünkben, ahol a gyerekek az iskolában az „ókori globalizációt” tanulják, és a mi világunk már réges-rég összeomlott, épp egy olyan kor van soron, amelyben ismét azt gondolják, hogy a Föld lapos. A kissé talán szintén lapos történetalap szerint tehát a történelem körben forog, miképpen a középen forgó színpad is. Ismét van jobbágyság, és az emberi természet sem változott sokat. A szereplők túlmisztifikálják szenvedésük okát, végül kiderül, hogy a magyarázatok egytől egyig banálisak és közhelyesek.

 

Roszik Hella / Koncz Zsuzsa felvétele

Az előadás mégis egyedivé válik, és ez Pintér Béla színházi és – igen! – egyúttal szövegírói nyelvének köszönhető. Ugyanis eltekintve a furmányos kerettől és a jövőbeli világtól, ez a rendkívül bonyolult szövésű történet nem másról szól, mint emberekről, akik külön világokban élve nemigen tudnak érintkezni egymással. Adott két tanár, megromlott házassággal, és vannak diákok, akik szerelmesek, vagy éppen szerelmesnek kéne lenniük, csak nem tudnak. Más rendező talán Csehovot rendezne, ha ilyen problémák foglalkoztatnák. Jó, hogy Pintér Béla nem, hogy ő azt teszi, amit csak ő tud.

A cím számtalan jelentése közül a legfontosabb szintén ide kapcsolódik, az önnön világukba zárt szereplők magányához, mivel ennek köszönhető a párhuzamos szerkezet. A megszokott oknyomozó technikának engedelmeskedve várjuk, hogy a párhuzamos történetek találkozzanak a végtelenben, megleljük a jelen boldogtalanságának okát a múltban, majd rituálisan „kihúzzuk a méregfogat”.
A bonyolult összefüggések és ellentmondó érdekek fraktálos rendszeréből zárt forma bontakozik ki, akadnak ugyan logikailag elvarratlan szálak, de hát a világ sem kerek egész. Ami fontos, hogy ebben a drámában nem csupán történetmesélés zajlik. Rituális, fékeveszett táncok és általánosan eluralkodó szertartásos jelleg lengi be az előadást, és emeli meg a történetet, mint ebben a színházban mindig, még az olyan egyszerű események közben is, mint amikor Enyedi Éva a mikrofonba mondja – vészjósló hangon, remekül – a híreket. Az előadás egyébként is különösen sokat köszönhet a színészeknek. Nagyszerű Enyedi Éva, aki tragikummal tölti meg az elhagyott feleség melodramatikus szerepét. Fontos még Roszik Hella kamaszos spleenje és Szamosi Zsófia stréberségén átsütő szerelme, valamint a főpap Thuróczy Szabolcs humora és esendősége. Quitt László sorsa viszont kifelejtődött az előadásból, a szerepe nem lett megírva, pedig jó volna többet látni belőle.
Végső soron a humorból és közhelyből megint komor jövőkép rajzolódott ki, nem mintha mostanában dúskálnánk a pozitív utópiairatokban. Persze mint mindent, ami egyedi, úgy Pintér Bélát is lehet eleve szeretni és nem szeretni, és ő is hol erősebb, hol gyengébb. De ezeket a közhelyből és iróniából gyúrt lírai költeményeket eleve negligálni, semmiképp sem tanácsos.

Pintér Béla: Párhuzamos Óra (Pintér Béla és Társulata)
Jelmez: Benedek Mari. Tér: Tamás Gábor. Fény: Vida Zoltán. Hang: Rembeczki János. A rendező munkatársai: Bottka Edit, Hajdú Rozi, Pass Andrea. Zene: Kéménczy Antal. Írta és rendezte: Pintér Béla.
Szereplők: Thuróczy Szabolcs, Roszik Hella, Friedenthal Zoltán, Enyedi Éva, Pintér Béla, Szamosi Zsófia, Quitt László.
Zenészek: Kéménczy Antal, Veér Bertalan, Nyíri László, Szabó Zoltán, Pass Andrea.

Szkéné Színház, 2009. október 1.

Facebook Comments