A temenoi-tematika koncepciós váznak, alapötletnek jó, de nem több mint apropó…

Magánszentélyekbe, temenosokba lép az ember, ha elhagyja a MU Színház megújult, immár világosra mázolt, a belső terasz felé is kilátást-kijárást nyitó előterét, és belép a színházterembe.
Az Andaxínház Temenoi című előadásához a nézőteret lezárták, a közönség a tulajdonképpeni színpad fekete padlóján, fekete párnákon foglal helyet, kezdetben feszengve és kényelmetlenül – végtére is szent helyre érkezik, illendő hátrahagyni mindent, ami profán. Eleinte diszkrét, majd időnként az elviselhetetlenségig fokozódó zörejzene, aztán pedig öt fiatal feltárulkozása következik „a bekerített szent területen, amely a hétköznapok hajszájában védett helyet biztosít”. A színlap segíti meg az értelmezőt: a szereplők (külön-külön, vagy együttes?) belső világában vagyunk. Ennek fényében a tér megképezése nagyon jól kamatozik: a kezdeti fészkelődés, majd egyre kényelmesebb elhelyezkedésünk – van, aki feláll, és folyamatosan helyet változtat; van, aki ledől, elfekszik – szinte tükrözi, hogyan leszünk egyre inkább otthon a másik(ak) intimus magánvilágában.
E magánvilágo(ka)t az előadók, az Andaxínház tagjai teremtik meg, mégpedig alapvetően abban a sajátos színházi formanyelvben gondolkodva, mely az 1990-ben alapított műhelyt hol többé, hol kevésbé, de mindig jellemezte, jellemzi. „A szöveg, a zene és a mozgás szerves egysége” – áll krédójukban, ez az összjáték volna tehát a stílus alapvető letéteményese, a Temenoiban ugyanakkor inkább szólók sorjáznak; amelyekben valóban megtalálható szöveg is, zene is, mozgás is, s a maga nemében egyik sem erőtlen vagy színvonaltalan.

Grecsó Zoltán / Koncz Zsuzsa felvétele

Gyönyörű, olvasható kép például, amint az önmagában elmerülő férfi saját mellkasából szakít ki darabokat, és abból az előadás végére (szögek segítségével) kaktuszt formál egy cserépben. Látunk egy kétségkívül színvonalas kortárstánc-szólóból kinövő kettőst, talán a magányról, talán az önistenítésről – a semmit ölelem vagy saját magamat? -, mely a sejtelmesen alulvilágított, fekete és fehér markáns kontrasztjára építő térben még a szakralitás képzetét is felkelti. Ugyancsak jelentéses és hatásos egy másik szóló, melyben a táncos egyre gyorsabban és gyorsabban ismétel ugyanegy mozdulatsort; a falra vetített ablakban is látni: egyre gyorsul, szövevényesedik a világ, míg a test belül, bezárva mind jobban vergődik, és akkor mit szóljon még a testben a lélek. Szövegből sem áll rosszul a produkció: erős textus a fiú monológja az apák tipológiájáról és elveszéséről-megkerüléséről, meg arról, hogy minden fiúból apa lesz végül (ha) – a szöveg nemcsak önmagában értékes anyag, de az előadásba is új színt, önreflexív humort csempész.

 

Probléma mindezen elemek egységbe szervesülésével van. A temenoi-tematika koncepciós váznak, alapötletnek jó, de nem több mint apropó, dramaturgiailag nem szervezi az előadást, amelynek talán éppen ebben a tekintetben volna szüksége tudatosabb építkezésre. S többnyire szöveg, zene és mozgás ökumenizmusa helyett a listázott építőegységek külön-külön egymás mellé emelését érzem csupán.

„Ez nem egy fizikai tény demonstrációja, hanem inkább egy kísérlet”, hangzik el az előadás végén, s bár a kísérlet ezúttal legfeljebb részsikereket könyvelhet, a jövőre húszéves Andaxínház fontos folt a kortárs magyar (kísérleti?) színházi palettán. Jelentőségét akkor növelheti, ha munkáját hasonló igényességgel, érzelem és értelem összekapcsolásának határozott szándékával folytatja – hátha valóban szerves egységbe képes rendezni szöveget, mozgást, zenét, látványt.

Temenoi (Andaxínház)
Alkotók: Grecsó Zoltán, Juhász András, Juhász Kristóf, Lajkó Bence, Mindák Gergő, Orosz Helga, Sőrés Zsolt, Zsalakovics Anikó. Rendezőasszisztens: Czveiber Barbara.
Előadók: Grecsó Zoltán, Lajkó Bence, Maday Tímea Kinga, Mindák Gergő, Orosz Helga.

MU Színház, 2009. október 4.

Facebook Comments