Budoárban élünk tehát mindahányan, hatalmas nagyestélyit imádunk istenként...

Világ életemben izgatott a budoár. Na, persze csak spirituálisan, mert akárhogy is töröm a fejem, nem emlékszem rá, hogy valaha is jártam volna igazi, működő, aktív budoárban. Dombi Kati szerint ez nem így van. Ugyanis legújabb koreográfiájával azt állítja: az egész világ egy nagy-nagy budoár.
A világbudoár közepén hatalmas ruhaköltemény tornyosul, csak az erős szerkezeten stabilan álló „abroncsos” szoknyarésze legalább két és fél méter magas, fölötte, ha szükséges, még felsőrész is magasodik, amely – ha nincs benne ember – puhán aláhull a szoknyaharangba. A monstrum olyan magabiztos nyugalommal áll a játéktér közepén, mint óriási Buddha szobor Tajpej valamelyik főterén, és valóban istenségnek is látszik. Körülötte zajlik az élet (mint az említett szobor körül), még a belsejébe is be lehet menni (mint az említett szoboréba). Az már csak hab a tortán, vagy flitter a kollekción, hogy a szoknyaszobor az előadás egy pontján megvilágosodik.
Budoárban élünk tehát mindahányan, hatalmas nagyestélyit imádunk istenként, és amikor eltűnünk egy-egy kihűlő kapcsolatból (vagy végül az életből) egy-egy ruhadarab marad utánunk – ahogy ez a Budoár előadásán többször is megesik. Mindez egészen máshogyan fest, ha a ruhák szemszögéből szemléljük önmagunkat (az előadás alcíme: egy női ruha látomásai; és ez most egészen mást jelent, mint az egykori – szakértő által megalkotott – Egy kékharisnya feljegyzései rovatcím). A ruhák nyilván azt gondolják (óvatosan megkockáztatom: főleg a nőiek), hogy ők teszik az embert. Az ember persze gonosz, kénye-kedve szerint átszab, átalakít, sőt, ha megunja legközvetlenebb társát (ti. a ruháját), egyszerűen eldobja vagy lecseréli. Metaforikus áthallások özöne bujkál, settenkedik a gyolcsok és selymek között Dombi Kati és társai színpadán, divat a színházban a divat (lásd: Fregoli-szindrómaBőr-hártya és előzményei).

Dombi Kati / Koncz Zsuzsa felvétele

Az előadás kezdetén (rövid, ruharángatós felvezető tömegmozgás után) Dombi Katira vetül fény, aki a jobb hátsó sarokban – mint szárnya szegett madárka a fészkén – egy álló jelmez ölén pihen, ekkor kezdődnek a látomásai. Az előadás végén ugyanő a bal első sarokban csupaszra vetkőzik, majd egy fehéres artisztikus rongykollekció mögött fejjel lefele lógatják. A helyét az eredeti ruhájában ősz hajú hölgy (Pálos Zsuzsa – idősebb alterego szerepében?) foglalja el. A kezdet és a vég között emberi kapcsolatok képei villannak fel, sokszor szinte szó szerint: egy-egy akció, megtartott közös póz csak néhány másodpercre kap a generál sötétben hirtelen spotfényt. Két fekete öltönyös férfi (Vislóczky Szabolcs és Zambrzycki Ádám) visszatérő vendég, többször a közönségnek háttal, oldalazó léptekkel jelennek meg, mint ahogy a nők is sokszor (egyedül, párban vagy csoportosan) háttal ülnek-állnak. Az utóbbiak meztelen hátukkal is kommunikálnak, de élvezhetünk rövid, a rendező-koreográfus-előadó hátán abszolvált diszkréten erotikus dobszólót is. A két férfi a többször átöltöző Dombi Katival alkot gyakran táncos triót, és megjelenik Kövesdi László is: fején fordítva működő fülhallgatóval (mindig akkor lesz hangos a zene, amikor leveszi) vegzálja partnerét. Emlékezetes jelenet Vislóczky és Zambrzycki „búvárkodása” a megvilágított szoknyabelsőben, és jelentéses a kép, amelyben Dombi elsüllyed a nagyszoknyában, mint Csuja Imre az óriás karfiolban (lásd: a Zsótér Sándor rendezte Arturo Uit az Örkény Színházban).

Dombi Kati első (igencsak) sokszereplős rendezésében egyéni hangulatot teremt, és bizarr-ügyes színházi alapanyagokat mutat be – már ezért dicséretet és biztatást érdemel. A kötőanyag, a kohéziós összhangzó értelem (és/vagy érzelem) itt-ott hiányzik ugyan, de ennek ellenére az előadás képes a nézőjét belevonni egy furcsa világba, amelyben a szemlélődő lelkialkatú voyageur kedvére elmélázhat a látottakon. Bizonyos időszakonként igényes szövegek (és direkt halandzsa-artikulációk) hangzanak fel, amelyek hangulatilag igen, de színháztechnikailag nem szövődnek bele az előadás sok szálból szőtt vizuális-auditív szövetébe. Ezért sokszor felesleges adalékanyagnak tetszenek.
Visszatérve az engem izgató budoárhoz (már a körülményes magyarítása is sokat sejtető: öltöző- és fogadószoba, kis női szalon), elmondhatom, hogy az előadás egyik jelenetében végre oda is eljutottam. Dombi Kati Nagy Andreával izgalmas, furcsa, testvéri, de talán egy kicsit leszboszi erotikáéval is átszőtt kettőst lejt (inkább gurul, bújik, ölel és simít), a kísérő szövegben utalás hangzik el a női lélek és test megkettőződésére… Nos, számomra ez a budoár: női titkok fülledt tárháza. De igaz: ez maga a nagybetűs Élet is.Budoár – egy női ruha látomásai
Jelmez: Szűcs Edit, Fazekas Szilvia. Díszlet: Oldal István. Fényterv: Payer Ferenc. Szövegek: Baka István, Dombi Kati, Gigor Attila, Máthé Zsolt. rendezte: Dombi Kati.
Szereplők: Dombi Kati, Nagy Andrea, Vislóczky Szabolcs, Zambrzycki Ádám, valamint Kövesdi László, Pálos Zsuzsa és sokan mások.

MU Színház, 2009. október 10.

Facebook Comments