„Vagyunk itt egy darabból egy darabból egy darab”

Igazi énjét álarcok rétegeivel takarja előlünk Elfriede Jelinek.
Egy osztrák, akinek megadatott Goethe és Heine nyelve, hogy elmondja, amit akar. Hogy a helyzet némileg pikánsabb legyen, egy osztrák zsidó, igaz, származásának csak magánéletében van nyoma, műveiben alig, bár egy rádióinterjúban azt nyilatkozta: egész életében arra törekedett, hogy kiegyenlíthesse apja számláját. Egy nő, aki apakultusza dacára – vagy éppen azért – harcos feminista. Egy közéleti személyiség, aki perben áll saját hazájával is.
Mindent összevetve egy író, aki alig egy évvel a 2. világháború után született, aki felnőtt fejjel hol Ausztriában, hol Németországban él, és aki ötvennyolc évesen Nobel-díjat kapott.

Homo scriptor

Itt van mindenekelőtt a leglátványosabb álarc, a regényíróé. Hogy most csak a magyarul is olvasható műveket említsük: a Kis csukákat (Die Liebhaberinnen) akkor írta, amikor még harmincéves sem volt. E regénnyel persze csak résnyire tárta az irodalmi köztudat ajtaját, igaz, annyira már igen. Az 1983-ban megjelent, enyhén szadomazohisztikus Azongoratanárnővel (Die Klavierspielerin) viszont valósággal berobbant ama bizonyos ajtón, igaz, hozzánk persze csak majd’ másfél évtizeddel később jutott el, épp csak megelőzve a filmváltozatot (Michael Haneke 2002-ben rendezte Isabelle Huppert és Annie Girardot főszereplésével).
1989-ben, amikor a Kéj (Lust) című művével jelentkezett, Heinrich Böll-díjat is kapott. Ennek ellenére erre az „antipornóista” regényre egészen 2006-ig kellett várnia annak, aki magyarul szerette volna olvasni. Mi akkor már anglomániában éltünk.
Az epikus Jelinek persze, mint annyian mások, irodalmi pályáját költőként kezdte a hatvanas években: versei a neves osztrák avantgárd lapban, a Protokollban jelentek meg, és azon nyomban afféle polgárpukkasztó „provokátornak” kiáltották ki, hasonlóan két kortársához, Thomas Bernhardhoz (1931-1989) és Peter Handkéhoz (1942). Írt mellékesen hangjátékot, fordított angol, amerikai, francia szerzőket, meg hát lélekben összeszedte magát annyira, amennyire csak tudta. Nem volt felhőtlen ifjúsága.
Szövegek, szövegek és szövegek. Eljutott odáig, hogy legújabb, Irigység (Neid) című, nyomtatásban – számításaink szerint – négyszáz oldal terjedelmű regényét már nem kiadónak adta, hanem saját honlapján (www.elfriedejelinek.com) tette közzé afféle internetregényként. Modern korunknak megfelelően még arra is bátorítja olvasóit, hogy korrigálják a föllelhető hibákat.
A helyzet az, valljuk be, hogy Jelinek nagyon közel áll a szívünkhöz. Egyrészt földrajzilag, elvégre még száz éve is ugyanahhoz a monarchiához tartoztunk volna. Talán ebből is adódik, hogy Erika Kohut, A zongoratanárnő főhőse mintha Kosztolányi Pacsirtájának volna legújabb kori reinkarnációja. Másrészt meg erkölcsileg is: ugyanaz a huszadik század bántja, amely minket is.

Homo dramaticusAztán itt a színműíró álarca.
Jelinek saját életét is drámaként éli meg. Ismeri a szorongást, az idegösszeroppanást, az elszigeteltséget, ismeri a lelki beteg apát, aki végül pszichiátrián végzi, vagyis érthető, hogy miután bejelentették, Nobel-díjra érdemesítették, azonnal aggódni kezdett: mostantól még ismertebb lesz, és ez megnehezítheti további életét. Aztán e szorongások miatt nem is utazott el Stockholmba, hogy személyesen vegye át a díjat.
Egy költő, aki prózára vált, előbb-utóbb törvényszerűen eljut a drámáig. Pláne, ha időközben színháztudományi stúdiumokat is folytat.
Mi nyomtatásban – elsősorban – az Egysportdarabot (Ein Sportstück) ismerjük tőle, amelyet jó évtizede mutatott be Bécsben a Burgtheater. E tény azért említendő, mert Jelinek nem enged mindent honfitársainak: 1995-ben például megtiltotta, hogy a Staatstheater műsorára tűzze színpadi műveit, miután a Pihenő(Raststätte) című színdarabja – a Kéjhez hasonlóan – személyeskedő vitákat váltott ki. (Lapunk 2006. márciusi számának drámamellékletében megjelentettük Jelinek PIHENŐ, avagy MIND EZT CSINÁLJÁK című komédiáját – a szerk. megj.) 2000 februárjában aztán általában is megtiltotta, hogy darabjait osztrák színházakban játsszák, tiltakozásul amiatt, hogy a szélsőjobboldal bekerült a bécsi kormánykoalícióba.

Homo litteratus

Aztán még egy álarc. A nyelvművészé.
Jelineket olvasni, még fordításban is, olyan, mintha Kertész Imrét, Esterházy Pétert vagy éppenséggel Parti Nagy Lajost olvasna az ember eredetiben. Persze semmi sem véletlen: szövegeit többnyire Tandori Dezső fordítja.
Az európai írásbeliségnek egyébiránt éppen ezt a „stilisztikai megújulását” értékelték a Nobel-díj odaítélői is. Az indoklásban ugyanis regényeinek, színdarabjainak „zenei kontrasztjait” emelték ki, amelyek – igyekszünk pontosan fordítani – „különleges nyelvi erővel leplezik le a társadalmi klisék abszurditását és ezek leigázó hatalmát.”

Homo politicus

Álarc, ha nem is hamis, a közügyekkel foglalkozó földlakóé. Egy elgondolkodtató tény: Jelinek 1974 és 1991 között (abban az időben, amikor a nyugati baloldal a maga megújulásának útjait kereste, miközben a keleti blokk kezdte elveszteni tájékozódási képességét) az Osztrák Kommunista Párt tagja volt… Egészen a német újraegyesítés szimbolikus gesztusáig. Nevezzük néven: letelt a büntetés a második világháborúért. És Jelinek, bár pártja kilépett belőle, szimpatizáns azért maradt, amely állapothoz ragaszkodni egyébként – öndefiníciós zavarok idején – nyugaton sem számított kis feladatnak: 2000 tavaszán baloldali értelmiségiként radikális nyilatkozatban határolódott el a jobboldali populista Jörg Haider pártja és a szociáldemokraták karintiai szövetségétől. (Akkor még nem volt Nobel-díjas. Megjegyezzük, nem is ezért lett.)
Még amikor Stockholmból üzentek érte, akkor is azt válaszolta: „A Nobel-díj nem lesz zergetoll Ausztria kalapján!”

Homo femineus

Legalul itt még a feminista álarc. Két mondat mögüle.
Egy megállapítás az Egy sportdarabból. „Egy nő, hát az semmiféle képre nem bízhatja, hogy helyette beszéljen, kivéve, ha azon a képen valaki másik nő van, nem ő.”
Vagy egy másik. „ha valakinek sorsa van, az férfi. ha valaki sorsot kap, az nő”, írja a Kis csukákban. (A mondatok kis kezdőbetűje ugyancsak a nyelvművészet része – a szerk.)

Elfriede Jelinek kortárs szüfrazsett, csak most nem a választójogért kell harcolni. Az egyenjogúságért még igen.
A tizedik nő volt, aki 1901 óta, amióta irodalmi Nobel-díjat osztanak, részesült ebben a magas elismerésben. Nyolcvanvalahány férfi között megbújt a tíz nő.
Őt követően 2005-ben az angol Harold Pinter (1930-2008), 2006-ban a török Orhan Pamuk (1952) vehette át a plakettet meg a kb. egymillió dollárt. 2007-ben viszont megint egy nő, a perzsa születésű, brit Doris Lessing (1919) személyében lett irodalmi Nobel-díjas! 2008-ban a francia Jean-Marie Gustave Le Clézio (1940), majd az idén újra egy nő, a romániai születésű, de Németországba áttelepült, németül író Herta Müller (1953).
Mintha valami kis remény megcsillanóban volna.

2009. október 13.

Facebook Comments