Alföldi Róbert nemcsak a pátoszt, de a formátumot is jórészt kilúgozza a darabból.

Voltaképpen igazán örvendetes az a szerep, melyet a MŰPA az utóbbi években a budapesti színházi életben (vagy legalábbis néhány budapesti színház életében) játszik. Az alkalmanként persze saját bemutatókat is létrehozó Fesztivál Színház mint koprodukciós partner általában nívós, figyelemre érdemes produkciók létrehozásába „száll be”, s a vállalkozásnak nem csupán anyagi hozadéka van. Kimondva-kimondatlanul, amolyan sajátos előbemutatóként értelmeződnek az itt tartott premierek, s mivel a szakma nagyobb része úgyis majd az anyaszínházban egy-két hónap múlva sorra kerülő újabb premieren látja az előadásokat, még van mód rajtuk csiszolgatni, apróbb változtatásokat eszközölni. Az azonban eddig még nem fordult elő, hogy valamely rendezőt a MŰPA mint színhely is megihlessen.
Most azonban Alföldi Róbert, az Ármány és szerelem rendezője az előadás mellé kis koncertet is színpadra álmodott. A színen a Silló István vezényelte Óbudai Danubia Zenekar foglal helyet. Van, hogy csupán némán, máskor a cselekménybe is bekapcsolódva, de főként különböző rövidebb darabokat, részleteket eljátszva (zeneszerző: Bella Máté). Távolról sem önkényes, légből kapott ötlet ez, s aligha a díszlet megspórolásának szándéka eredményezte; az Ármány és szerelem szerkezete, sorainak sodrása (nem egy Schiller-drámához hasonlóan) kétségtelenül zenei formákra asszociáltat, végtelenül áramló nagymonológjai valóban áriaszerűek. Ám Alföldi nem kísérli meg prózát és zenét vegyítve sajátos drámaoperává transzponálni a szöveget. Éppen ellenkezőleg: kiiktatja a schilleri pátoszt, idézőjelbe teszi a romantikus szenvedélyeket, deheroizálja a szereplőket, földre rángatja a szöveget. Maga a zene is sokkal többször szolgál ironikus ellenpontként, mintsem érzelmes, szenvedélyes aláfestésként. Von Kalb udvari marsall, a röhejes pojáca például csak énekben nyilvánul meg – férfi szoprán hangon. Sőt, a rendező teátrális kikacsintások sorát is játékba építi, s ennek is része lesz a zenekar: a zenészek egyikét-másikát a játszók egyszerűen elkergetik helyükről (van, akinek hangszerre, van, akinek karmesteri pulpitusra fáj a foga), a miniszterelnök beléptekor a muzsikusok vigyázzba szökkennek stb. Jókat lehet mosolyogni ezeken a játékosan teátrális poénokon, miként az előadás más, hasonló értékű ötletein, Forgách András gördülékeny, lírát mai szófordulatokkal vegyítő fordításának kortársi kiszólásain – legalábbis ideig-óráig…

 

Hevér Gábor és Kulka János / Schiller Kata felvétele

Merthogy az Ármány és szerelemről kétségkívül lefejthető, sőt lefejtendő a pátosz, a lírai emelkedettség, az eszményítés mámora. Hiszen az érzések és hitek magasztossága egy ponton túl már-már a mű hitelességét kezdi ki. Mai szemmel ilyen például a haldokló Ferdinánd utolsó gesztusa, mellyel mindent megbocsát apjának – ezt ma aligha lehet meggyőzően és természetesen eljátszani. Vagyis mindenképpen bele kell nyúlni a szövegbe, közelibbé, emberibbé, természetesebbé kell tenni szavakat és gesztusokat. Viszont az a nagyság, az a formátum, mely a szereplők többségét (Milleréket éppúgy, mint Von Waltert vagy Lady Milfordot) jellemzi, valószínűleg lehánthatatlan a darabról. Ha ugyanis a nagyformátumú jó és gonosz (kétségtelenül szentimentális ihletésű) birodalmából kilépünk, marad az önmagában sovány, előre kiszámítható menetű cselekmény. Ha a gátlástalan szörnyeteg miniszterelnökből csak a közönséges, hisztérikus agresszor marad meg, ha az összetett jellemű hercegi szeretőből csak a hiúságában sebzett piperkőc dáma a fontos, ha a féltékenységében kétségkívül idiótán viselkedő Ferdinánd komplett elmeorvosi esetként téblábol majdnem egy teljes felvonáson át, az szerezhet néhány derűs pillanatot, de egy idő után egészen egyszerűen unalmassá, érdektelenné teszi a színpadi történéseket.

Márpedig a MŰPA színpadán nagyjából ez történik. Alföldi Róbert nemcsak a pátoszt, de a formátumot is jórészt kilúgozza a darabból. A formát ez az attitűd, valamint a zenekar szerepeltetése együttesen teremti meg, s a rendező magabiztosan is alkalmazza. Ám a kicsinyesség, a hisztéria, az eltorzult érzelmek színpadi párlata gyorsan átlátható és kevés érdekességgel, mélységgel szolgál. S bármilyen szakszerű rutinnal karikírozza is a böfögős, pökhendi, agresszív miniszterelnököt Kulka János, bármennyire színesen is teszi idézőjelbe a Lady pózait Básti Juli, s bármilyen mulatságos is az énekművész Vásáry André által professzionálisan színre hozott „főpojáca” Von Kalb, a helyzeten ez nem sokat változtat, hiszen maguk a figurák éppúgy átláthatóak, mint a szituációk, így hasonló gyorsasággal válnak érdektelenné. Hevér Gábor helyzete annyiban más, hogy az – egyébként kézenfekvő eszközökkel megformált – aljas, kicsinyes, ám meglehetősen hatásos eszközökkel bosszút álló Wurm formátuma már nehezen szállítható a megírtnál alább. Makranczi Zalán nemigen kap lehetőséget arra, hogy a becsületes, szenvedéllyel lángoló, s azzal önmagát és szerelmét is elégető schilleri hőstípusnak lehetséges mai formáját megkeresse; az a fájdalomtól eszeveszetten tántorgó elmeháborodott, akit a második felvonás nagy részében játszik, csupán egy-két percig nevetséges, utána egyszerűen unalmassá válik. S hiába az utolsó jelenet váltása, a hagymázos őrületből a kétségbeejtő belátás állapotába már nem lehet visszavezetni a figurát. Így aztán az előadás legerősebb pillanataivá azok válnak, amelyekben a színészek el tudnak távolodni az alkalmazott formától, s a szereplők lehető leghagyományosabb értelemben vett drámáját tisztán, egyszerűen, erősen szólaltatják meg. Molnár Piroska (Millerné) fájdalmas tekintete éppúgy az emlékezetbe vésődik, mint Hollósi Frigyes Millerének végső kétségbeesése. Bánfalvi Eszter pedig a második felvonásban, amikor az érzelmek, a hit, a becsület kilátástalan szorításába került, és a fokozatosan minden illúzióval leszámoló Lujzát játssza, közel jut ahhoz, hogy az eszményített schilleri nőalakot valóban kortársi attitűdökből felépített, szikáran érzelmes, józanul becsületes, hihető és formátumos nővé transzponálja. Játéka egy olyan út lehetségességét is jelzi, mellyel az ötletekből és gegekből épített, színes, ám gyorsan kifakuló, kiürülő előadás egésze (egyelőre?) nemigen számol.

Friedrich Schiller: Ármány és szerelem (Nemzeti Színház – Művészetek Palotája)

Fordította: Forgách András. Dramaturg: Vörös Róbert. Zeneszerző: Bella Máté. Jelmez: Gyarmathy Ágnes. Rendező: Alföldi Róbert.
Szereplők: Kulka János, Makranczi Zoltán, Básti Juli, Hevér Gábor, Vásáry André m. v., Hollósi Frigyes, Molnár Piroska, Bánfalvi Eszter, Gáspár Kata.
Közreműködik az Óbudai Danubia Zenekar, karmester: Silló István.

Fesztivál Színház, 2009. október 30.

Facebook Comments