A teljes könyvet végigolvasva nem csupán az ambivalens érzéseket kiváltó erőszakszínházi irányzat ellentétes szakmai megítélésével ismerkedhetünk meg, de az egyes országok, illetve egészében a világ jelenlegi színházi életének keresztmetszetével is.

Az IATC XXIV. Kongresszusát 2008 áprilisában, Szófiában tartották. A posztmodern izmusok korában a különböző földrészekről Bulgáriába sereglett színikritikusok elsősorban arra keresték a választ, hogy ebben a kíméletlen világban, miközben a színházban is egyre „trendibb” az erőszak, lehet-e még egyáltalán tere a humanizmusnak. E kiábrándító helyzetben hasonlóan fontos kérdésként vetődött fel a kritikusi morál, etika és hivatásgyakorlás, a színikritika-írás határainak, lehetőségeinek és kötelezettségeinek a számbavétele is. Vagyis hogy a „kizökkent időt” – a bolgár szerkesztő Hamletből vett idézetével szólva – vajon a kritikus „született-e helyretolni”. Ennek
megfelelően a konferencia témája: Színház és humanizmus az erőszak világában – és ugyanez lett a címe annak a kötetnek, amelyet az elhangzott dolgozatokból Ian Herbert és Kalina Stefanova szerkesztett. Az előbbi, azaz az IACT akkor leköszönt, örökös tiszteletbeli elnökének ajánlója szerint: „ez a könyv nem egyszerűen csak a kongresszuson felolvasott tanulmányok gyűjteményét tartalmazza, inkább meghívja az olvasót, legyen tanúja egy nagyon is élő eszmecserének ? sőt gyakran közelharcnak – a humanizmus végzetéről és az erőszak szerepéről a színházban.”
A kötet mottójául választott két Martin Luther King-szövegrésszel, illetve a saját írással is megjelenő Alvis Hermanis kiemelt idézetével együtt a nemegyszer valóban éles vita mindenekelőtt egy jóval szű-kebb, ám az utóbbi időben nagyon is reflektorfénybe került terület, az ún. in-yer-face theatre körül zajlott. Nevezetesen a Sarah Kane, Mark Ravenhill, Enda Walsh, David Harrower, Marius von Mayenburg (és folytathatjuk a sort) nevével fémjelzett „új európai dráma”, illetve legfőbb színpadi megvalósítói (Krzysztof Warlikowski, Thomas Ostermeier, Frank Castorf, Romeo Castellucci stb.) és előadásaik ellentmondásos sikere szította a kedélyeket. Az irányzat legádázabb hívei ugyanis vagy generációs harcot hirdetnek, vagy egyszerűen lefasisztázzák, „konzervatív vaskalaposnak” minősítik mindazokat, akik akár egyetlen rossz szót szólnak az „igazi valóságot kíméletlen őszinteséggel feltáró” darabok ellen. Holott lehet, hogy nem is magával az alapművel vagy a durvának tartott kifejezési formákkal, sokkal inkább az interpretáció szakmai hiányosságaival van problémájuk. A másik oldalon pedig ott vannak az irányzat vehemens ellenzői, élükön a vitatott „divatot” teoretikusi szinten megkérdőjelező horvát Sanja Nik?eviçtyel, aki intellektuálisabban ugyan, de hasonló hevességgel átkozná ki és el az egész jelenséget, minden művelőjével együtt.
A hat részre osztott könyv kritikusok által írt fejezeteit mindig egy-egy alkotó, vagyis A színházcsináló nézete vezeti be. Ezek közül különösen érdekes David Edgar angol drámaírónak az első részt (Erőszak kontra Humanizmus) lezáró, A vértől és mocsoktól a karosszékig és a zsöllyékig (általam kissé finomított) című átfogó esszéje a kilencvenes évek „brit új írásáról”, mely az irányzat kiváltó okait és körülményeit ugyancsak pontosan világítja meg.
A további fejezetcímek szintúgy beszédesek: A kritikus mint állampolgár című második részben található Carmen Stanciu Romániáról szóló beszámolója is, amelynek különösen az új európai dráma egyik sajátos román válfajával foglalkozó része figyelemre méltó. Tudniillik a fiatal bukaresti rendezők által létrehívott „Teremtsd meg a magad közösségét” elnevezésű projekt résztvevői a szadomazochisták, drogosok, homoszexuálisok, leszbikusok, öngyilkosok, társadalmilag kirekesztettek és egyéb másságokat képviselők kemény életén túl a „járulékos áldozatok” körét alaposan kiterjesztették. Elsősorban a fővárosban folytatják vizsgálódásaikat, és igyekeznek odafigyelni azokra a szociális devianciáktól szenvedő volt lakásvásárlókra is, akiket kiköltöztettek az államosításkor elkobzott és most az eredeti tulajdonosnak visszajuttatott otthonukból; továbbá a hátrányos helyzetű gyerekekre, valamint az olyan városlakókra is, akik félbemaradt vagy ledózerolt romhalmazok szomszédságában kénytelenek élni. A projekt egyik legismertebb résztvevője Gianina Ca˘rbunariu, aki talán a nemzetközileg legtöbbet játszott ifjú román drámaíró, maga is rendező.
Mindazonáltal az IATC-nek nem pusztán európai tagjai vannak, így például a kötet Nemcsak a vér és sperma című harmadik fejezetéből világosan kiderül, hogy egy iráni vagy egy dél-afrikai színházi szakember a hétköznapi élet és a színház viszonyában egészen másfajta, néha sokkal kegyetlenebb és félelmetesebb erőszakkal szembesül saját hazájában.
Kifejező a negyedik rész További pillanatképek a globális színházi faluból cím is. Itt találjuk Tomasz Milkowski Erőszak? Semmi különös című esszéjét, amelyben a lengyel kritikus többek között ezt írja: „A fiatal drámaírók diagnózisa egyáltalán nem pozitív; világunk veszélyben van, telve tragédiával, kegyetlenséggel, vérrel és erőszakkal. ők jelképezik az új, posztkommunista, elveszett nemzedéket. Túl fiatalok ahhoz, hogy annak idején részt vehettek volna a Szolidaritás mozgalmában, és túl idősek, hogy ma elégedettek legyenek a sorsukkal. Van-e egyáltalán bármiféle reményük? Ez a mi színházunk egyik legfontosabb kérdése.”
A könyv végét a Színikritikusok Nemzetközi Szövetségének román szekciója által 2006-ban, az IATC megalapításának ötvenedik évfordulója tiszteletére létesített Thália-díj második nyertesének bemutatására szánják. Az elismerést 2008-ban a francia Jean-Pierre Sarrazac kapta, akit Jean-Pierre Han, a Francia Kritikusok Szakszervezetének elnöke méltatott. Az „utóirat” gyanánt a kötetbe került hatodik fejezet az amerikai rendező és színházkutató Richard Schechner tanulmányát tartalmazza, amelyet a 2008-as Európai Színházi Díj átadásához kapcsolódó, ugyancsak Thesszalonikiben megrendezett kritikusi szimpóziumra írt az „öt avantgárdról”.
A teljes könyvet végigolvasva nem csupán az ambivalens érzéseket kiváltó erőszakszínházi irányzat ellentétes szakmai megítélésével ismerkedhetünk meg, de az egyes országok, illetve egészében a világ jelenlegi színházi életének keresztmetszetével is. Mindazoknak ajánlom ezt a remek körképet, akiket érdekel, mi történik mások színháza táján, és – bár úgy tűnik, magyarországi résztvevője nem volt a kongresszusnak – szeretnének elgondolkodni azon, hogy a szintézisben vajon hol helyezkedhet el az itthoni színjátszás.

Theatre and Humanism In A World Of Violance. Edited by Ian Herbert & Kalina Stefanova. St. Kliment Ohridski University Press, Sofia, 2009, 287 pp.

Facebook Comments